Pósa Károly: El kell menni Ustorkára

El kell menni Ustorkára

glédicstüskön lógni,

kétkedve,

megváltásra várva.

Itt aszfalt és beton a létezés,

alkonytól soká kúszó pirkadatig

túl kemény,

szárazföldi kiképzés.

Vizez az ég pemzlije.

Összefont kezekkel

pusztába mart rejtély a jel,

s mégis, hogy utána

nem marad semmi se,

napok tinta dagályába

fullad a hit.

Meglehet,

kecsegtet még lila akácágas

remény, mikor tévúton térdelve,

föld púpjának

marján botorkálva

a szallagos dűlőnek,

a kanizsai sárbányának

horizontot nyitok.

Mindegy: ingem sem

veszem magamra,

számozása akárhányas.

Álombeli jelenlétem

konstans, s mint olyan

összetett titok.

El kell menni Ustorkára.

                                                                                         (2020.április 30., Bp.)

LÉNÁRD

A lankás szántóföldek nedves szagokat szuszogva alszanak még, amikor az első fülemüle megszólal. Kisvártatva követi a párja, és ettől a szépen komponált választól az ég alján pántlikáját kezdi fűzni a hajnal is. Az ustorkai határban aranyporzót hint a nap első sugara. Megpecsételi, jóváhagyja a korai tavasz kezdetét. A felhők nagyobbjai közönnyel veszik tudomásul. Higgadtan úsznak tova, lomha paplantakaró gyanánt Orompart irányába, leselejtezvén a vetések fölött úszkáló párafoltokat, amik – mint mindig, most is – gyengéd szeméremmel takargatják be a régi tanyák sírdombjain növő surját, ahol őzek, fácánok húzták meg magukat a télen, meg ahol néhány szarkafészket bujtatott a vadakácos bozótos. A táj valós, ám mégis valahogy illúziókeltő. Csak a dűlőutak abroncsolják össze a vidék magányát. Iramodnak Kispiac, Szalatornya meg Kanizsa felé, girbegurba módon csalinkáznak a már zölden életet láttató búzaföldek, az asztallapnyira precízen megtárcsázott holdnyi, láncnyi parcellák között. Viszik a hátukon az ellágyult emlékeket, a felhevülteket, az erősebbeket és a halványulóbbakat, a nevettetőket és a libabőröseket egyaránt, mert ezeknek a döngölt földutaknak a hátán ágyúlövésnyi nagyra nőnek a múlt képei, még a leheletkönnyű érzelemfoszlányoknak is súlyúk lesz: egyiket sem lehet már újrateremteni. Tudják ezt a varjak, a koronás kupola alatt romantikus öregúrként sétálgatók. Tollukon kékesfeketét játszik a kelő nap első fénye.

A meggyérített, de még így is bozontos fákkal szomszédolt, a mindig fújó szélbe néző tanyának homályos ablakán piros, meleg folyadékként csorog be a reggeli világosság.

Lénárd már ébren van. Köhög. Gereblyézi üstökét. Igazít egyet a gondolatain. Vontatottan kel föl, egy darabig csak ücsörög az ágy szélén, néz maga elé. Lábikrájának végén megbillegteti az öregujját. Vakarózik, viszket a válla. Törni kezdi az ágy deszkája is. Öregesen fölkászmálódik, morog maga elé valamit, aztán kicsit heherészik, mert keresnie muszáj a zokni párját. Lassan-lassan öltözik. Tetté váltja a napját. Krákog, majd teljesen váratlanul felnevet. Megvan a zokni. Ott volt az ágy végében.  Likacsos pulóvert húz, papucsban krosnyog, tesz-vesz az alsókonyhában. A kelleténél hangosabban csörömpölnek a zsírszagú edények, a tegnapi maradék még az asztalon, újságpapírral letakarva, noha legyet utoljára novemberben látott. Az újság tavalyi, feledett híreket őrizget. Madárlátta kenyérvég és tompa konyhakés tűnődik egymáson. Vastag falú kocsmai pohár félig teli artézi vízzel. Demizson gubbaszt a bicebóca konyhaasztal alatt, a sporhet hűlt platniján zomácát vesztett irdatlan fazék. Vénember szakállaként libeg a konyha sarkában lévő pókháló.

Lénárt huzatot csinál, kitárja az ajtót. Áll a küszöbön, valaha úri szabó készítette pecsétes nadrágban, megereszkedett, foszló mandzsettájú kötött pulóverben, és amit a konyhaajtóból lát, azt már több mint hat évtizede nap mint nap látja. Mégis nézi. Megunhatatlan az összkép. Seprős szemöldöke alól figyeli a határt, ami egyaránt mutathat neki bájos és egyszerű részleteket is. Nem tudni mi jár Lénárd fejében. Arca meleg, szoborarc. Szeme bogár. Az élettapasztalata itt élesedett ki, minden reggel, ahogy a tanyája időtlen egyedülvalóságában tudott élni, mint egy kései, megakadt vándor, aki nem csügged el tőle, amiért az egyik mellékes stációnál kell bevégeznie. Lénárdnak a tanya a bizonyosság. Minden szögletének oka van, az elrendezettséget sugallja. Távolban kányák kavarognak. A szemhatárt köd takarja ugyan, de Lénárd átlát rajta. Kémleli a messzeséget, a fehér semmi peremét. Hallgatnak ketten a csönddel együtt, és a mező szaga betódul a tanyasi falak közé. A friss légvonat Lénárd eszébe hozza mit kéne tennie. A begyepesedett udvarra lépvén balra fordul, elindul hátra. Fején a homlokába húzott pecás kalapja árnyékot vet amúgy is mély szemgödrére. Görbedt alakjának kontúrja a foszló vakolatra vetül. A kutya már várja, farkát csóválja. Lénárd finom mozdulattal oldja el a láncról. A kis korcs szökell egyet, ráugrik a gazdája térdére, aki simít egyet a jószág fején, meg is vakarja a füle tövét, aztán ellegyinti magától. „Eriggy”, mondja neki, de amaz nem mozdul. Értelemmel, önzetlenül, gombokként fénylő kutyaszemekkel nézi a borostás emberét, aki erre már nem mond semmit, csak sarkon fordul és megy, elindul kifelé az udvarból, az északnak dőlt villanypóznák mentén.

A márciusi fagyos szájú tavaszban botorkál egymagában Lénárd, körülötte a csimbókos szőrű kutya szaladgál. Görbe lábon imbolyog tova Lénárd, kutyástul. A tanya a hátuk mögött marad. Egyre elmosódottabbá válik a kis konyhaablak szeme. Már nem látszanak a fal repedései sem, a csatorna rozsdája sem. A hajdani tiszta arcát veszíti szép lassan a szállás. Ahogy Lénárd ellépdel csipke lesz a felhők alja, olyan cakkos, amilyent csak a völgyesi asszonyok puha ujja tud slingelni, s a kékké váló ég fundamentuma szép lassan egybefonódik az árnyékokat elnyelő szántások párhuzamos soraival. A Semmi közepén, az ustorkai egyedülvalósággal.

                                       Pk

LOVAS CSILLAGÖSVÉNYEN

IN MEMORIAM

Kovács István

(1950 – 2016)

Megint kidőlt egy tölgyfa. Megint elment egy ember. Olyan valaki, akinek minden gondolatát, az összes cselekedetét, az élete értelmét a lovazás, a lovak szeretete jelentette. Szívét-lelkét adta a lóért. 

Lovas ember volt. Igaz ember volt.

A régi regula híveként Kovács Pista még adott a szó szentségére. Adott a barátságra és adott a tisztességre. Törvényesen élt. Hitt a másikban. Nyílt volt, egyszerű és őszinte. Istenem, ezeknek a fontos értékeknek a hordozói – a Pistához hasonló meleg tekintetű jó emberek – milyen csendes alázattal lépnek el tőlünk!

Őáltala – csak szeretetet kaptunk. Mindig adott, segített: soha nem kért cserébe semmit. Olyan önzetlen, becsületes parasztemberként ismertük meg, akiben szikráját sem leltük a kicsinyességnek. Mentes volt a mai kor emberének jellemhibáitól.

Élt közöttünk, mint a mezei virág.

Szerettem kijárni hozzá. Amint a dűlőútról befordult a kocsi az ustorkai tanyájára, egy egészen más világba csöppentünk. Az istállóban röhögtek ránk a lovai, hámok, fejzők, ügetős szerszámok lógtak a falra akasztva, az udvaron szerteszéjjel aprójószág kapirgált, és mihelyt megtelepedtünk a ház előtt, menten a lovakra terelődött a szó. Hisz mindene volt a ló.

Ültünk pálinkázgatva a hatalmas körtefája árnyékában és pályacsúcsokról, érmekről, futamidőkről beszélt nekünk. Kivezette az új szerzeményét, megjáratta előttünk, s a csődör olyan hegyesen rakta a lábait, úgy hordta a nemes fejét, hogy minden mozdulatából kiérződött: nem is nekünk, hanem a gazdája kedvének akar megfelelni. Így is volt. Ló és Ember legbensőségesebb barátságának voltunk a tanúi. Ismerték egymást, ismerték a titkot: az állatok szeretete csiszolja a lelket. Nincs az a harag, bánat, veszteség, amit egy ló csillogó tekintetével orvosolni ne tudna!

A Kovács Pista egész lényét áthatotta ez a kimondhatatlan kincs, amit jobb híján szeretetnek hívunk. Szeretett és szeretve volt. Úgy a lovai, mint miáltalunk. Emberi nagyságát pont ennek a gazdag lelki békéjének köszönhette. Csodáltam a személyiségéből áradó harmóniát. A derűt, a halk szót, és azt az ösztönös igazságérzetet, ami a régi tanyasiakat olyannyira jellemezte. Ott munkált benne a legmagasabb rendű segítő szándék. Amikor megtudta, hogy szeretem a népviseletet, már fordult is be az ajtón, hozta elő az apja rámás csizmáit, kaptafástul. Nekem ajándékozta, használjam egészséggel. Boldoggát tette, hogy örömet okozhatott. Máskor egy hevederes kengyellel tértem haza, s azóta valahányszor szíjazom a ló hasa alatt, mindig Ustorkára gondolok, a sok ismerős tanyára, az ottani barátokra, akik nélkül bizonyosan szürkébb, érdektelenebb, kevesebb lenne az élet. Ustorka környékén ugyanis még megmaradt valami abból, ami értelmet, reményt nyújt nekünk. Az emberségesség.

Akárhányszor ellátogattunk hozzá, a Pista révén ebből kaptunk ízelítőt, bátorítást. Ízig-vérig barát volt, és társa a lónak. Nem az állatot látta benne, hanem a lelket. Ekképpen bennünk sem a hibáinkat, hanem az erényeinket tartotta számon. Pedig látott, ismert: értett minket. Ezért tudtunk vele olyan jókat beszélgetni, és ami fontosabb: olyan jókat hallgatni.

A tanyasi szobájában a szekrény tetején tucatnyi lovas serleg díszlett. Hirdették a győzelmeit, az ügetőn elért dicsőségeket, lónak és gazdájának megannyi díját. A mi szemünkben Kovács István nem csak a pályán volt bajnok. Az életben is.

Nem remélem – tudom – hogy olyan helyeken jár most, ahol a táltosok sörénye a szél, ahol ezüst hold sarlója világít a hátasok tűzött koponyáján, ahol aranyszínű kancák édes tejét isszák a harmatcsöppes füvön bóklászó kiscsikók, és mindegyik, a Pistához hasonló nyíltszívű léleknek békésen szuszog párát a nyakába az égi ménes legszebb paripája.

Most egy lovas indult útnak, a hosszú, csillagporos ösvényen.

Útja legyen könnyű, vigyázzák az ég angyalai!

Nekünk, akik ismerhettük – immáron ő marad az örökös bajnok.

Pk

NAPLÓ 37.

 

Fotó tul.: ifj. Szurok Lajos*

„Valahányszor kikocsikáztunk Ustorkára, sosem mulasztottam el megnézni a régi tanyasi iskolát. Vagyis, ami maradt belőle. A gazzal fölvert placcot, ahol egykoron állt. Messze környéken az egyetlen trafóállomást – egy kicsit jobban felszerelt, masszív fémdobozzal kiegészített villanyoszlopot – elhagyva mindig ideje korán tekergetni kezdtem a nyakamat, lestem a hajdani vályogépület szomorú hantját. Azt a surjával benőtt helyet, ami a néhai iskolának földből fölhomoruló emléke maradt.

Volt, hogy mikor mentünk hét ágra sütött a nap. Ilyenkor játékosan riszálták meg-megjátszották magukat, táncikáltak a lovak. Nem szólt rájuk senki. Bizsergett a bőrük, és a májusi fényáradat almázottságot rajzolt a farukra. Öröm volt nézni őket, a kocsin ringatózni.

Aztán olyan is volt, hogy sűrű, tejfehér ködben óvatoskodtunk előre. A rudasnak tapogatnia kellett a dűlőutat. November derekát jegyeztük. Szügyünkig katonai pokrócokba burkoltan gubbasztottunk a bakon, a hozott liternyi jó büdös szilvapálinka kézről-kézre járt, harákoltunk, köptünk tőle akkora turhákat, mint egy burek. Késő őszi dércsípte szántások között nyikorgott alattunk a féder, és a kanca tempósan hullámzó gerincén, a farkán, meg az istrángokon kívül semmit sem láttunk. Hallani viszont mindent jobban lehetett: a köd hozta, fölerősítette a neszeket, hangokat, és hiába, hogy több ízben tonnányi vadlúd szállhatott aznap reggel fölöttünk, és a gágogásuk, a hangzavar alapján a kalapunktól alig méterekkel magasabban iparkodhattak a Kapitány-rét irányába – megpillantani közülük egyet sem lehetett. A kinyújtott ostor végén még a piros-fehér-zöld bolyhok is ködbe vesztek. Jelzésértékűen.

Mert miként az ostorszíj trikolór díszét, a hangoskodó, lármázva vonuló vadludakat, úgy a régi tanyasi életmódot és vele együtt a visszaáhított fatengős korszakot is elnyelte az erre a vidékre legkegyetlenebbül, legátláthatatlanabb füstködként leszálló hatalom: az idő.

Iskolástul, szállásostul, fiákerestül, szilaj kedélyű gazdástul. Vagyis: mindenestül.

Ezért az egykori ustorkai iskolánál sosem tehető más. Visszahőköljük a lovakat. Nem tudom miért, de meg kell állni. Meglehet: kegyeletből. Templom előtt is óhatatlanul meglassul az ember lépte. Hát még egy kedves halott sírdombjánál. Az ustorkai tanyasi iskolánál aztán sehol sincs méltóbb hely, hogy a gondolatainkba temetkezve leltárt készítsünk.

Mi lehetett annakidején az erő, ami máig hatóan, elevenen él, ami vágyakat ébreszt az itteniekben? A bácskaiakban. Honnét az évszázada élő vonzalom, az elvágyódás abba a tisztábbnak, élhetőbbnek, rendesebbnek álmodott világba? Kinek az akarata mindez? A válasz a pihenő romokra tekintve megadatik.

Ekkora szellemi kisugárzást, ekkora lelkiséget ad a közösségnek, amikor egy nemzet a válságokra is kultúrával felel. Nem mondom, hogy múlhatatlan ez a tudat, de az bizonyos, hogy még napjainkban, pusztulásában is sokat emlegetett.

Egy-két mellbevágó dolgot nem lehet elégszer elmondani.

Klebersberg Kuno kultuszminisztersége idején – tíz esztendő alatt! – ötezer tanítói lakást és tantermet adtak át az akkori Magyarországon. Ezek a tanítói lakások háromszobásak voltak, és hozzájuk csatoltak tantermeket is. Ez történt egy legyőzött, és a tetejébe egy Trianonnal megalázott, megátkozott országban. Sem előtte, sem utána – és legyintve hozzáteszem: ámbár 2016-ot írunk, nem jellemző – most sem fordulhatna elő, ami 1920-tól a második világháború végéig megtörténhetett, hogy a legkisebb, legeldugottabb tanyasi iskolában is magasan kvalifikált, képesített tanerő dolgozott.

Pedig ahogy manapság, úgy akkoriban is mindenre kellett volna a pénz. A ránk oktrojált iszonyatos hadisarcok visszafizetésének idején! Milliónyi Erdélyből, a Felvidékről meg tőlünk elmenekült magyarral leszegényítetten, akik vagonokban, mindenféle szükségszállásokon nyomorogtak. Közben tőzsdekrach, világgazdasági válság tilózta le a jövőbe vetett hitet.

Mégis. Ebben a gyászos időben huszonhét(!) mezőgazdasági iskolát avattak szerte a csonkult országban. Jórészt az Alföldön, de másfelé is. Egy olyan országban voltak kénytelenek újból az agráriumra támaszkodva előbb túlélni, majd fölfejlődni, ami a párizsi békediktátum miatt elveszítette a legkiválóbb termőterületeinek nagy részét, a fejlett ipara nem volt számottevő, a bányakincsei pedig szinte kivétel nélkül az elcsatolt részeket megszerző szomszédos, ellenséges államok birtokaiba kerültek.

Mégis: 1938-ra Magyarországot a közepesen fejlett európai országok legtetején tartották számon. A Mussolini vezette Itáliát kivéve – megelőzte a tőle délebbre eső államokat: Spanyolországot, Portugáliát, Romániát, a balkáni országokat, velük együtt a néhai Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, majd a frissen összetákolt Jugoszláviát is beleértve. Minden energiát a tudományra, az oktatásra, a kultúrára összpontosítottak. A végeredmény – időt álló. Bámulatra méltó. Kineveltek egy új nemzedéket. És hogy más téren ezen igyekezetnek milyen jótékony társadalmi hatása születhetett: például a magyar egészségügy húsz év alatt utolérte az angliai szintet, ugyanazt az ellátási minőséget produkálva. Klinikák egész sora épült, a ma használatos budapesti központok mindegyikének akkor rakták le az alapkövét, majd a semmiből megteremtve, és fölszerelve, a közjó szolgálatába lettek állítva. Még érzékletesebben leírva a teljesítményt: olyan híre volt a magyar szakellátásnak, hogy a gyógyulás reményében már a nyugati országokból is érkeztek fekvőbetegek a magyarországi kezelőorvosokra, kórházakra bízva magukat.  

Krízis. Katasztrófa. Katarzis. Mind „k”-val kezdődő szavak.. 
Ám ha jobban belegondolunk, azon túl, hogy satnya hallással még összecsengőnek is tűnnek, kis képzelőerővel egybetartozónak tekinthetők.  Hisz csaknem egymáshoz simuló fogalmak. Sorrendiségük sokszor megtapasztalt. A válságot rend szerint háború követi, aminek befejeződésével jön egy nyugodt periódus, amit jó esetben a kiemelkedő fejlődés időszaka követ. A boldog békeidők katartikus élménye. A visszaáhított boldog időszaké.

Meritokráciának nevezzük, ezt az idillikus állapotot. Amikor egy adott társadalmat az arra érdemesek, a képzettek, az elhivatottak, a közösséget híven, tisztességgel szolgáló vezetők testülete irányít. Az ő képességüket, tenni akarásukat láttatja, hogy épülnek kórházak, köz- és vasutak, kultúrházak, közösségi épületek, városközpontok, fürdők, sportlétesítmények. Minden. És tanyasi iskolák.

Ennek ellenkezője – esküszöm, aki nem hiszi, nézzen utána! – a kakisztokrácia. 

Amikor valahol az elitet a legrosszabb emberek alkotják.

Akárhányszor állok az ustorkai tanyasi iskola maradványainál, mindig fölriad bennem a kétség. Az aggodalmam elkezd ágaskodni,  hogy abba beleborzongok:

 – Hej, de nagy szarban vagyunk!”

 Pk

  

*"Elnéptelenedett vidékünk újratelepítése, a török hódoltság 1697-es megszűnte után, 1751-53-tól indult. Kanizsáé is. A betelepítés első nagy hullámát követően, a 18. század végén kezdenek benépesülni Kanizsa pusztái. Közöttük a mai oromi és völgyesi tanyavilág előtti vidék.
A pusztákra települők tanyákat, a jószágoknak szárnyékokat építettek. Ezek azonban ideiglenes szálláshelyek voltak. Csak a nagy mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak rajtuk tulajdonosaik, vagy „tanyásaik”. A lakosság többnyire Kanizsán élt. Később a tanyák állandó lakhellyé váltak. A tanyai családok zömének azonban még sokáig megmaradt kanizsai háza. Ott az idősebb generáció lakott. Az unokák esetenként onnan jártak iskolába. A tanyákról oda „jártak haza”. Ez a szófordulat ma is használatban van. „Hazamegyünk Kanizsára” mondják Orom és Völgyes őslakosai, még akkor is, ha már egyáltalán nem él ott rokonuk.
A képen a völgyesi, Molnár úti Csikós tanya látható, valamikor az 50-es években. Ekkor már Szurok Lajos kovácsmester és családja élt rajta. Az öreg nádtetős tanya a 100 évvel korábbi időket idézi.
Ott van ezen a képen minden. A bodorszőrű kismalac, a magló, a süldő, az öregdisznó, a birka, a tyúk a gyöngyös, és oldalt a fehérre meszelt katlan, ahol majd mindannyian végzik. De most még jól megy dolguk. A gazdasszonytól éppen enni kaptak.
A kép ifj. Szurok Lajos tulajdona."
                                                                  - Pósa Mária helytörténész -

Ustorkai tanya I.

Az ortodox karácsony napján Kispiacról indultunk a tanyavilágba. Enyhe, nyirkos idő volt.
Mindenütt sár. Bár két hete eső nem esett, a nehéz oromparti földek közötti dűlőutakon a keréknyomokban csüdig érő víz állt. A tócsák alján fekete, szilvalekvárszerű és állagú puha üledék marasztalta a csizmákat.
Szerteszét  csak a csönd, és valami nem evilági nyugalom.
Asztallapként terült el a síkság. Bátortalanul zsendül a gabona a vetések párhuzamos, hókán zöld csíkjaiban.
A semmi közepén érez így az ember.
Körötted csak a leheleted és olyan jólesően egyedül érzed magad.
Három tanyára vittünk ivóvizet, kenyeret, édességet és egy kevés örömöt.
Három ember magányába gyömöszöltünk egy kis harsányságot.
De ahogy elnéztem őket, megrendülten kellett észrevennem: nem biztos hogy odakint, a pusztában tengődő, szegényebb sorsúak élik meg fájdalmasabban az egyedüllétet.
Megannyi jól szituált, utcában, szomszédok között lakó városi ember szemében látok nagyobb gyötrelmet.
A lélekbúvárok társas magánynak hívják a jelenséget. Találó.

Ustorkai tanya I.
35 x 25 cm, gipszkarton
(akril, pasztell, szén)