 |
| Perast - grafikám |
„Már megfogadtam százszor, hogy nem írok naplórészletet a migráns
kérdésről. Amit lehetett – mások, tőlem okosabbak, szebben érvelve – elmondták.
Véleményem az ügyről különben is közismert. Kár lenne túlbonyolítani.
Hasztalan. A kutya lerázza magáról a vizet, mert ösztöne súgja: az jó neki.
Nem ilyen az ember. Nem rázzuk le a vizes bundánkat, inkább didergünk miatta. Akkor
sem szabadulnánk meg tőle, ha tudván tudjuk: hosszú távon vesegyulladást,
derék- és hátfájdalmakat fog okozni. Nem, mi nem kutyák vagyunk, oktalan
állatok, ösztönlények, akik a problémájukat megoldják, leteszik-lerázzák, és
elfelejtik. Mi emberek lennénk. Okosok. Értelmesek. A doktriner alapállás
rabjai. Így aztán meghibbanásig együtt kell élnünk mindazokkal a
szörnyűségekkel, amiket mások – a dolgokat máshol, sokszor felfogásunktól,
értékrendünktől, tradícióinktól merőben másmilyennek tűnő dimenzióban –
ránk oktrojálnak. Mélyen beléjük ivódott a rossz szellemük, ennek dacára
feltétel nélkül kísérjük, kommentáljuk és rögzítjük zavaros ügyeiket. Abban
vagyunk ludasak, hogy az általuk gyúrt információáradatból kedvvel szeretünk
kihalászni véres, tragikus híreket. Mintha egyedüli lehetőségként csak ilyen rossz-hír
cölöpbe döngölve lenne élvezhető az életünk.
Nyakig merülve abba a szennytengerbe, amiből egyedül periszkóppal nézhetünk
kifelé.
Hogy tudom irigyelni azt a tanyasi öreget, akit a televízió sosem érdekelt!
Aki heti egyszeri alkalommal – rend szerint a városi piacon megforduló
szomszédaitól – csupán hallomásból szerez tudomást arról, mi folyik a szomszéd
faluban. Akkor sem a világ eseményei foglalkoztatják, hanem az érdekli, mennyi
a vetőmag ára, és érdemes-e a hízókat eladni, vagy várjon vele, míg kedvezőbb
lesz az élő hús ára. Gondolom, az öreg paraszt nem sűrűn tekingetett a
csuklóján lévő órára se. (Nincs is órája…) Inkább kémleli az eget. Odakint, a
földeken a városi fogalmak diktálta szükség szerint nem lehet elkésni semmivel,
hisz az időt nem a nagymutató porciózta percekben mérik, hanem az idő az ami.
Idő. Esőszagú vagy napos, délelőttre és délutánra osztható. Attól függően, mit
kíván a vetés, a jószág, a tanya körüli teendő. Munka ugyanis – mindig akad. A
földműves szakadatlanul teszi a dolgát. Csak a ráérősebb népség ül esténként a
televízió elé, híradót nézni, simogatva az okostelefont, kattintgatva az
internetre, meredten nézve a tőle fényévnyire lévő világok harci-, politikai-
meg egyéb eseményeit. Utána már nem is muszáj nehezet vacsorázni. Amit látott,
attól garantáltan rémálmok fogják gyötörni.
Most Brüsszelben szabadult el a pokol.
Robbantottak a repülőtéren, majd detonáció történt egy központi
metróállomáson is. Kisgyerekkoromban a libanoni milíciák, az Irak-iráni háború,
és a menetrendszerű latin-amerikai puccsok kapcsán lehetett hallani ezeket a
fogalmakat: hogy mikor mi aktivizálódott, mennyi az áldozat, és ki vállalta
magára a merényletet, ha már egyszer tömegeket gyilkolni volt kedve. Mára a
társadalmi dráma nem a fejlődő világ kontinensein zajlik, hanem begyűrűzött
Európa magvába. Azért nem írom, hogy a szívébe, mert meggyőződéssel vallom: az
Ókontinens szíve – ha maradt neki, és még ver egyáltalán – akkor itt dobog
valahol mifelénk. Nem a Pilis okkult mivoltára, meg a divatos táltos
szemléletre, netán vallásra gondolok. Mert persze, az dobog. (Pláne ha egy jó
pénzen vett kézműves dobot püföl valaki, miközben kántál a világbékéért, parázson
mászkál, és arra a sznobvonatra sikerült fölkéredzkednie, amin kötelező viselet
a hófehér gúnya, kiegészítve nap és hold istenanya kösöntyűkkel: a hívők
homlokán meg ott a nagymester Hókuszpók szent vizeletével rákent jel. Jóllehet
legalább annyira tisztelem az ezotériát, mint az indiánok a bolondériát, Attila
föltételezett sírjáért egy kapavágást sem tennék a Pilisben, sem másutt.
Ugyanilyen távolságtartás jellemez, ha a magyar kiválasztottságról hallok
már-már bibliai elemekkel tűzdelt okfejtést. Ezen az alapon minden nép egyedinek
és utánozhatatlannak tarthatná magát. Ahogy tartják is. De ez egy másik téma.
Elkalandoztam. Zárójel bezárva.)
Szóval Európa magva, közepe, ha tetszik – értelme, tudata – lassan és
bizonyíthatóan immáron mifelénk lesz keresendő. Nagyjából a régi Monarchia
területét fölölelő részeken, ahol az utóbbi száz évben köztudottan megtörtént
egy s más, ami eltérő és mégis hasonló sorsot hozott az itt élő népeknek –
egyiknek se valami nagyszerűt, feledhetetlent –, de valahogy még így is
sikerült megőrizniük egy szeletnyi tartást a múltjukból, a korábbi, a déd- és
ükszülőknél abbamaradt egymásra utaltabb időkből.
Erre a tartásra van most a legnagyobb szükség Európában. Eddig Brüsszelben,
Párizsban meg máshol nyugaton megmosolyogták, fotózták, megbámulták azt a nőt,
aki öt-hat gyerekével sétált az utcán. Olyanok nevették, akik legfeljebb a plüss
kabátkába öltöztetett kutyájukat sétáltathatták ugyanott. Mert gyerekük nem
volt. Mert már családjuk sem volt. És hitük, Istenük, nemzethez tartozásuk
büszkesége sem volt. Helyette volt elegendő pénzük, nyugdíjalapjuk, a
legdivatosabb eldobható szir-szar elektronikus kütyüjük, meg kockahasuk és botox-kúrájuk.
Mindenük volt, amit egyetlen szóval jólétnek
hittek. És most csodálkoznak, hogy emberek százezer- és milliószám elkövetelik
tőlük nem csak a jóléti társadalmaik által megtermelt javaikat, hanem végső
soron az életüket, ami egy máshonnét bevándorolt, más kultúrából érkezett
szemében nem ér fabatkát sem: hit, család, Isten, gyermekáldás meg valahová
tartozás nélkül.
Ide jutottunk. Ez Brüsszel, Párizs, London és Madrid üzenete. A röszkei
határnál tavaly nyáron megtörténteknek is.
Festhetik százszámra trikolór színűekre a középületeket. Borulhat gyászba Európa, félárbocozhatnak, konferenciázhatnak vég nélkül: az erőszakot immáron semmi nem fogja
megállítani. A nagybetűs Nyugat föltartott kézzel engedi magát lekiskorúsítani.
Rájuk kimondatott a végszó. Azt hiszem, menthetetlenek. Sajnos, a magyar
határvonalon fölhúzott drótkerítés is csupán ideiglenesen ható ellenerő.
Hamarosan mit sem fog érni tűzparancs nélkül.
Hogyha valami reményre adhat okot, az Közép-Európa nemzeteinek életben maradási
ösztönének lesz köszönhető. Annak a kemény héjnak, ami a jövőben egyúttal
kénytelen lesz a mag szerepét is fölvállalni.
A mag reménységéét, a mag örökítő, s megőrző erejét.”
