NAPLÓ - 175.

Figyelem a májust, nézem az embereket. 

Ez nem az én hónapom.

Jó ideje tartok tőle. Babona, kétségtelen. 

Ettől függetlenül - vagy éppenséggel pont ezért, mert bevonzza a félelmem? - májusban általában rossz dolgok történnek velem, ezt észrevettem. Szokták a legszebb hónapnak titulálni, a szerelem, a földi boldogságok időszakának nevezni: egyik állítást sem igazolom vissza. Elsejétől, a „munka ünnepétől” aggodalmasan figyelem a naptárat és megkönnyebbülök, ha végre a június fölirat virít rám a falon.

Akkor megnógatom a reményt.  

Egy dolog miatt némi optimizmussal elegy jókedvvel viseltem az idei májust. Végre igazi tavaszunk volt! Mindig szerettem az esőt, az égi áldás minden időben hasznos, a májusi pláne megbecsült, és mégsem tetszik a város járókelőinek. Hideg van, mondja egy nő a másiknak, május végét írunk és a férje bekapcsolta a fűtést, bezzeg tavaly ilyenkor már harminc fok fölött volt a hőmérséklet és hétágra sütött a nap. Mindez igaz. Volt is nagy szárazság, aszály, attól koldultunk. Ez valahogy nem érdekli a fázós hölgyet. Sóhajtozva jegyzi meg, még egy darabig ilyen ronda, vacak idő marad. Mármint arra gondolhatott, hogy lesz még esős napunk. Én bizony nem bánom, sőt. 

Ha esőben sétálok minden más.  Olyan a természet, mintha templomban lennék. Mint a megfürdött nők teste, frissek az illatok, a fák pillérekként tartják az alacsonyan bóklászó fellegeket, új értelmet nyer a hétköznapom, az árnyékos, fölázott tereket betölti a kopogó esőszemek szonátája, a fényesebb részeken csillogó levegő pedig valami földöntúli tisztaságot gerjeszt, öröm belélegezni.  Ilyenkor a valóság csupasszá lesz, egyértelművé válnak az üzenetek, az eső ütemre mossa a madárfészkek peremét, jótékonyan tisztogatja a háztetők alját díszítő poros orrú kőszobrokat. 

Sosem zavart, ha bőrig áztam. Ha jól számolom, idestova negyven éve nincs hajszárítóm, még télen is csak törölközőt használok, és ez már így is marad. Szombaton egy baráti szerb családdal múlattam az időt a kedvenc fürdőmben, kérdezte a belgrádi vendég, van-e az öltözőknél hajszárító, amire csak bólintottam, inkább nem szóltam semmit, nehogy megbántsam őket. Ha már itt tartok, hamarjában leírom, a hajszárítón kívül mi mindenem nem lesz soha többet: például kávéfőző gépre sincs szükségem és erőszakkal sem lehet már sapkát húzni a fejemre, bojtosat végképp, azért ütök. (A kalap az más. A kalapokat szeretem és gyűjtöm is.) Továbbá nem hinném, hogy a tanyámon lesz valaha mikrohullámú sütő, ki nem állom a turmixgéppel együtt. Általában nincs igényem az elektronikus kütyükre. Miért kell minden munkafolyamathoz külön gép, amikor majdnem mindent kézzel is meg lehet csinálni? 

Azért örülök, hogy 27-e van már. Még négy nap, aztán beköszönt egy szebb világ, tudom a négy nap hosszú idő, bármi történhet, de majd vigyázok magamra.  

 

ESŐ UTÁN - skiccem

A nyár csak riszálja, kelleti magát. Feszélyezve nézem, kínos félmosollyal, lévén sosem szerettem a nyarat, ki nem állom a nagy meleget, azt a kaján léhaságot, amit a nyári hónapok szoktak magukkal hozni, miként a vásári bazárosok cipelik magukkal a fröccsöntött bóvlijukat.

Manapság már rendes nyár sincs. Csak hőguta ütötte hétvégék vannak, meg olyan töltött káposzta szagú csütörtök délutánok, amikor az ájult kánikulában a tespedtség lerogy az ablakpárkányokra. Júliusban szilványi jég esik, augusztusban meg a Tiszába csap a villám, emberhalált okozva. Szent Illés próféta hiába rázza az öklét. A nagybetűs Nyár olykor máról-holnapra sarkvidéki hideget áraszt, hogy kora reggelente kesztyűt kell húzni a biciklire ülő nők kezére. Aztán fél napra rá tikkadt meleg következik. Megfejthetetlen az egész folyamat... Ha olykor megszán bennünket az időjárás, enged a forró tepsi légköre, érkezik egy kis nyári zápor, mint akkut hidegrázásos roham a lázra, és lecsillapítja a veszett tempóban kalimpáló szíveket. Hát ezért szeretem én az esőt. 

A nyárit is, az őszit is, meg a mindenféle esőt. 

  

NAPLÓ - 129.

Most esik az eső. A városi ember szitkozódik: „rohadt eső”, mondja. Eszébe sem jut, májust írunk. Tavasz van, amikor az országos esőzés, az alkalmi zápor, de még a reggeli harmat is minden alkalommal jótékonyan áztatja nálunk a Döme-dűlője melletti sütős földet, ahol maga az élet csírázik.

Tán nem kéne bántani az időjárást. A víz még a várossal is szelíden bánik. Az aszfalt kormos, sötét képét palaszürkévé szelídíti. Tükörtócsákat rak a padkák mellé, amelyekben fürdőt vesznek a galambok, meg lemossa a járdákról a sok szennyet, és elülepszik a por. A levegő megtelik az évszázados betonvirágok illatával. A mészkő pilaszterek hengerére tapadó mohák a nedvektől megduzzadnak. Ilyenkor százévnyi múltat szuszognak ki, és a történelem lengi be a trolibuszok huzalait.  Egy-egy zivatar után a délutáni csöndből szinte kirezdül a tavasz ígérete, hogy utána ismét szakadatlan zsongás lehessen a Damjanich utcára boltívként boruló platánfák ágai alatt. Ezt nem venni észre? A bőrig ázott rigók fölharsanó, vidám füttyét?

Ünnepe a hétköznapoknak az eső. Szeretem. A rügybe fakadó kora tavasznak vége, de a májusi eső hallgató neszezése tisztaságot hoz, értelmet ad a világnak. És ez jó. Kis öröm, kis vígság, de mégiscsak derű. Ónszínű, tehát városi, erősen lavírozott vizes kék akrillal.

A múltkor már írtam, kék színűnek képzelem a boldogságot. Tengernek, ami akkor és ott is susog fölöttem, velem, bennem, amikor egyébként elveszejtve érzem magamat. Ha oda nem illő dolgokat látok, ha irigy lárma zavarja békémet, ha az élet síkos utcakövein megbicsaklok, nem sűrűn jön kellő időben a segítség. Ám amint a víz kékje átdereng a gondolatokon – feledésbe süllyed el a bánat. Olyan a kék víz, akár egy álombeli jó szó. Vagy mint az álombeli simogatás.

Volt időszak, amikor nem szerettem a kéket, azazhogy pontosítok: nem is ismertem.
A zöldnek különféle, nevesincs árnyalataiban jártam, mert a zöld a remény színe, és abban az időben hinni szerettem volna. Más egyebet sem kívántam. Hinni. Bízni akartam, miközben éveket vártam. Közben a sok zöld gúnyám legtöbbje megfakult, eggyé vált a nádas színével. A maga akszamétos módján a természet belemosta vállpántos kabátom színét a tiszai erdő lomkoronájába, az októberi vénasszonyok nyarának sárguló zöldjébe játszott a vadász nadrágom, aminek oldalzsebéből sosem bírtam többé kipucolni a belészáradt kenyérmorzsákat, miközben az idő hóka permetét elhintette olajzöld kalapomra. Egyedül a katonai trikóimra nem hatott semminemű erő. Zöld viseletben, kurtákat köhintve mentem a dűlőúton, a döngölt földre esőcsöppek hullottak kopogva, vagy a nyár lógott a Rét lapályába csúszó kertek alján: lényegtelen volt, nem számított, hisz jómagam is egy voltam a mindenséggel, az összes kanizsai emberrel, akik ugyanarra a körhintára kerültünk, s csak annyiban különböztünk, hogy ki-ki másik eszközre ült föl. Némelyeknek, akikről azt hittük kiváltságosabbak piros rakéta, vagy sárga kisautó jutott. Akadtak, akik ágaskodó, műanyag lovak nyergébe szálltak. Viszont a többség csak csoportos kosárban, padokon szorongott. És mégis: mindahányan, akik a kanizsai bolondkocsira vettünk jegyet, végig ugyanazon lomha ritmusban, ugyanazokat a köröket róttuk, és ugyanarra a melódiára forgott velünk a világ.

Ennek a lassú, centrifuga létnek az egyik hozadéka a szédülés. A folytonos körkörös imbolygás, a térben való laza csapongás képzetét kelti. Azt hihetnők, utazunk. Valójában egy bizonyos pont körül keringünk, és bár aligha figyelünk föl rá, folyton ugyanazokat a képeket látjuk. Homályos észleléssel, a kanizsai bódulatunk ködén túl újból és újból a már ismerősnek tűnő dolgok tárulnak elénk. Talán ebben van a titkunk. Hogy a lelkünk mélyén tudjuk mindezt, és mégis maradunk. Zsebeinkben ott a jegy, gyűrögetjük. Nem belépő cetli ez, hanem a szó legnemesebb értelmében – sorsjegy.

És ennek birtokában esőben, szélben, tűző napon vagy a rideg téli hajnalokon is feledhető, milyen sovány díszletek között forog velünk a kerék, hogy a lábunk alatt soha nem elég vastag a föld, és a fejünk fölött csillagok teste porlik. Ha nem is mindig vagyunk bizonyosak efelől, legalább érezzük.
Hát, ezért is mondjuk annyi puhasággal, hogy Bácska.      

NAPLÓ 41.

szignóm

Szólt valaki, hogy rosszul csinálom. Nem is naplót írok, mert alig van benne konkrét cselekedet. Nincs történés. Inkább csak az aznapi gondolataim jegyzékét teszem közzé. Akkor meg minek adtam a diárium nevet a blognak? - tette föl a kérdést a nem túl kedves ismerős. 

Értem, érteni vélem az aggályait. Hozzászokhatott, hogy jobb helyen ma már a tévékamera jár be a dolgozó- meg a hálószobákba is. A kukkolás izgalmát adja ha részletgazdagon értesülhetünk valaki intim belvilágáról. Ráadásul egy személyesebb naplóbejegyzés tágabb teret hagy a fantáziának, mint a vizuálisan mindent feltáró kamera. Persze, az előbbi föltétele az olvasni tudás. Igyekszem őszinte lenni embertársaim iránt. Legyen meg az akaratuk. Nem kerül sokba. Hát tessék:

5.5o-kor keltem. Az éjjel párszor megnéztem az Ilus homlokát. Tegnap lázgyanúsan került a paplanos ágyába. Köhögött. Lekopogom. Nincs baj.

6.1o-ig csak feküdtem hanyatt, átgondoltam mi is legyen a mai napon. Felöltöztem, jobban mondva fürdőgatyát húztam (a rosszabbikat, nem az ünneplőt) és egy sóhajjal huss! - ki a zuhogó esőbe. A Kóbász, meg a vizsla jó helyen dekkoltak, bent az istállóban a ló faránál, a friss almon. Úgy tűnik a sün sem ázott meg az éjszaka. Tisztességesen benejlonoztam a ketrecét. Ellenben a Kicsim odakint, a kert buja vegetációjába lapulva, a virágok alatt húzta meg magát. Borzas, vizes volt a tollazata. Bőrig ázott. Pedig még az éjjel megfordult a fejemben, hogy betessékelem a kocsiszínbe, de aztán megnyugtattam magamat: úgyis van annyi esze, hogy itt elöl az eresz-, vagy a terasz alatti száraz helyen fog éjszakázni. Hát – nem volt. Hiába, tyúknak tyúkesze van. Alapos bűntudattal tettem át a hátsó udvarba és hogy lássa, mennyire bánt a dolog, soron kívül adtam neki tápot. Evett jóízűen. Nincs ennek semmi baja. Hál’Istennek parlagi tyúknak meg se kottyan egy kis országos zuhancs. Kis ország esője – kis kár. Összelapátolom a hátsó udvarban szétpotyogtatott kutyaszart, megsimogatom a kecskéket. Az emsének bedobom a tegnapi dinnye maradékát. Csócsálja, röfög gyönyörrel.  

Fürdőszoba, míg ücsörgök megint elolvasom Szentesi magyar kutyafajtákról írt cikkét egy régi Demokratából.  Májzli, kopaszpuli, kárpáti kalibakutya… Rövid fürdés, fésülködés. A szekrényemből kihalászom az esőkabátot. Hátizsákot föl, irány a kórházi albán pék! Ilyen szakadó időben dőreség lenne kosárral indulni a reggeli bevásárlásra. Odafelé teremtett lélek nem biciklizik rajtam kívül, az autós forgalom is gyér. Szálas, szokatlanul sűrű szemekben hullik odaföntről. Nem mozdul a levegő. A Széles-utcán az aszfalt közepén éti csiga araszol az úttesten. Ha gyalog lennék, visszadobnám a fűbe. Ha káros állat, ha nem, méltatlannak találom, hogy egy gépkocsi kereke alatt toccsanjon szét értelmetlenül. Akkor már inkább egy pocok, sün, rágcsáló vagy bármi kis ragadozó zsákmányául szolgáljon. Csurom víz vagyok, mire a pékhez érek. A pultos lány alig tudja elfojtani a mosolyát, mikor a kabátujjamból, mint egy merev kályhacsőből félbögrényi víz loccsan ki a pékség műkő-padlójára. Vevő nincs rajtam kívül. Két forró kenyér, három túrós burek kerül a hátizsákba. Visszafelé lesem a csigát. Magamban eldöntöttem, segítek rajta. Ám úgy látszik, sportosabb fajta lehet. Már nincs az úton. Szerencsésen átérhetett a túloldalra. Itthon kibújok a vizes göncökből, megterítek. Bekapcsolom a Kossuthot. Értesülök a török puccsról. Tankokkal lőtték a parlamentet, hatvan halott. Szép. És ezek kéredzkednek az Európa Unióba… Odateszem a kávét. Stílszerűen: törököset. Megeszem a fél burekomat, a rádió egész elfogadható módon sugároz, alig-alig zavarja valami az étert. Áll a bál Törökországban. A NATO második legnagyobb hadserege tábornokostul hatalomra akart törni. Mindez a tegnapelőtti Nizza tükrében. Ma meg Ankara. Európa önsorsrontásában hármas fokozatba tette a sebességváltót. Közben a többi burek hűl. Szólnék, hogy egyék, de még alszik a ház. Elmosogatom a vacsoráról maradt cuccot. Nem sok maradt.

7.15-kor A. is fölkel. Amíg reggelizik megcsinálom az ágyat, összerámolom a szobát. Nekiülök megírni, mit is csináltam a mai nap. Nincs még nyolc óra. Visszaolvasva bámulok el rajta: így összegezve mennyi apróság tölti ki az életet. És még a délelőtt el sem kezdődött.

Pk