Krúdy Gyula - portrém

"A szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is."

Eltapsolt sínelőadás

Vége a mesének.
Megölték mindennapi poénjaink tárgyát.
Amin lehetett szörnyülködni, bosszankodni, szidni, de leginkább - jóízűen nevetni.
Általa kacagtuk ki a mindenkori nyomorunkat.
Lemaradásunk nem hivatalos emblémája volt.

Gúnyoltuk falusi TGV-ként, szárkúpos metróként, mások bádogdoboznak nevezték, de a jóféle vidéki humor révén többnyire csak Ezüst Nyíl vagy Ezüst Villám volt a neve. 
A sínbusz többé nem közlekedik Kanizsa meg Szabadka között.
Helyette tűzpiros, modern vonalvezetésű orosz motorvonat gördül be a hajnali peron mellé. Vadonatújak a szerelvények, égő, zománcozott színük lakodalmi menyecskeruhák élénk vörös színére emlékeztet.

Új vonat - új asszony. Még a hangja is pihent, éles. Búg veszettül, induláskor, érkezéskor. Kora reggeli órákban föl-fölkönyökölök, amikor hallom.
Aztán már nem is jön álom a szememre.

Belekapaszkodok az emlékekbe.
Látom a régi sínbuszt, vérszínű pipacstengerben, roggyant bárkaként úszik be a látóhatárról, mintegy túrja maga előtt a vörös horizontot, jaj, az a sok, szemet kápráztató virág, mind valami őrült, zaklatott lelkületű festő vászonjára kívánkozna, olyan valószínűtlen a látvány gazdagsága, és közben döccennek a fémkerekek a rosszul illeszkedő síneken, amik még egykoron a monarchia vasöntödéiben készültek, míg fröccsent az ízzó olvadt fémrudak szikrája Ferenc Jóskának a bozontos szemöldöke árnyékából világított savószínű szeme, amikor megnézte a gyárat, százharminc-száznegyven évvel ezelőtt.

Zihál, nyikorog az öreg jószág.

Kitekintve a piszkos ablakokon pedig hátrafelé baktatnak a szujos villanypóznák, hajdanvolt lefokozott távíróoszlopok, deklasszált idők tanúi, amiken már huzal sincs, csak csupasz karóként dúcolják alá a földig érő fellegeket... Mögöttük visszafelé tartanak a mezsgyekarók, a magányos akácfák és az itt felejtett düledező tanyaromok. Mind-mind mennek elfele. A hátunk mögé kerülnek szépen sorban, glédába rendeződnek az elhomályosuló arcképek, a szagok, a hangok, s megtapintott dolgok a tegnap ládájában lelik helyüket.

Hörög a motorja a szerelvénynek, a kaszni horpadt oldalán iringál a napsugár.
A kalauz elszabott zakója kigombolódott. Borostás, kapadohány-szagú. Egykedvűen lyukasztja a kemény kartonpapír jegyet. Amikor sorra járta az utasokat, a mozdonyvezető mellé telepszik, cigarettát ráz ki a dobozból, amazt is megkínálja, rágyújtanak, és aztán hétköznapi ügyekről beszélgetnek. 

A sínbuszon közben megáll az idő, évtizedek maradnak lógva a levegőben, hisz a kifakult bordó üléseken ott ücsörög három emberöltő lerakódó gondja-öröme, szüleink, nagyszüleink ugyan ezeket a műbársony huzatokat koptatták, alakjukat, súlyukat, testük lenyomatát még őrzik az ülőhelyek teknős behorpadásai.
A kapaszkodó korlátok plezúrját lekoptató kezek tulajdonosai itt éltek miközöttünk, ám többségüknek inkább már csak fejfákon fakul a nevük és emlékezetük. Netán nekik szól a végállomás vonatfüttye, a tisztelet bókja, a szomszédos temető előtt meglassúdva? Vajon a sinóbusz – ahogy kedveskedve elferdítette a népnyelv -  hány kofát, kőművest, ácsot, parasztembert, városba járó kollégista diákot szállíthatott oda-vissza?
Tán az Ég se tudná összeszámolni...

A fáma szerint egy alkalommal – elunva a csiga-lassú szerelvény tempóját - valami incselkedő suhancok odaszóltak a vezetőnek, hogy nem tudna-e gyorsabban menni? A válasz tömény volt és lefegyverző. Színinövendékeknek kéne tanítani, amilyen flegmával a masiniszta a válla fölött hátraszólt:
- Hogyne tudnék gyorsabban menni. De nem hagyhatom itt a vonatot. – azzal köpött egy hegyeset, kifelé a nyitott pilleablakon...

Amíg szolgálta a jónépet, folyton a megújításáról beszéltek.
A korszellem kívánta a modernizációt.
Licitáltak a majdan várható vasút végsebességére.
Egyszer, a NATO bombázások előtt néhány héttel, egy sebtiben összetrombitált bátorító, hazafias tömeggyűlésen a saját fülemmel hallottam, hogy az akkori szónok kétszázhúsz kilométeres gyorsaságú mozdonyokat ígért a kanizsaiaknak. Keserves kínunkban meg is tapsoltuk, mert minden képen tiszteletet érdemel az, aki nagyot mer álmodni, pláne úgy, hogy a sületlenségét szélesebb közvélemény előtt is hajlandó képviselni. Az indiánok is becsülik a habókosokat.
Persze az álom gyorsvonatból nem lett semmi, és kicsivel később a milosevityi kurzust is vakvágányra irányította a Balkán abszurd történelme.

Csak a sinóbusz járta tovább az útját, immáron demokratikus közegben, de ugyan olyan akkurátusan döcögve a hasonló hazugságokban, kicsinyességtől, jellemtelenségtől és emberi gyarlóságoktól terhelt ölig érő hínárban, vagy Horgos és Királyhalom között a lápi sűrű valós nádtengerben, belvizektől duzzadt, csicsegő talpfákon tétován imbolyogva, tizenpár kilométer per órás csúcsidővel.
Elkerülték a krumpliskosarakkal málházott biciklis nénik, a komisz böjti szelek átfújtak a sehogy se záródó ajtókon. Ha a személyzet nem is, de a becsöpögő esőlé időnként lemosta a szűkös illemhelyre lerakodott koszréteget és megadatott az utazás kényelme, kiváltsága boldognak-boldogtalannak, ha akadt némi csörgős aprópénze jegyet váltani, és egész Szabadkáig, a világ végéig kalandozni, csavarogni.  
Egy biztos. A sínbusz akárhányszor elvitt, mindig hazahozott.
Bizonyosság volt, tótumfaktum.
Visszautaimon mindig általa láttam meg a martonosi határ felől elősejlő tiszai erdősáv ismerős sötét csíkját, a csempegyár fakó tornyát, vagy a nagytemplom párálló légben sejlő körvonalát.

A sínbuszon döbbentem rá, tanultam meg először, ott értettem meg egy életre, mit is jelent az a fájdalmasan szép szó, hogy: Haza.

Pósa Károly

Az illusztrációk, fotók Srdić Igor, Sarnyai Zoltán, Kovács B. Tibor és Ágoston Csongor képei.

Damjanich utca - grafikám

tus - rapidográf, grafit

Pósa Károly: Állatkert

Egyszer – igen egyszer – én is belépőt váltottam.

Az állatkerti jegynek éppen fél ára volt.

Rám hasonlító flótások tömege várt ottan,

És már a kapuban éreztem, hogy elfáradok.

Biztattam magamat: a férfiak nem félnek!

Lám: rácson belül, rabláncon van a sok dúvad…

Én az embernyájjal valahogyan megélek,

Nem kell simogatni - majd csak a szemem gúvad.

Láttam halat, pávát, tigrist, kígyót és medvét,

Megannyi szörnyet, amint föl s alá járt-kelt,

A rács mellett sok-sok pára kereste kedvét,

Nehéz szagokat lehelt rám a japán-kert.

Valamit mutatott a majom, rácsodálkoztam.

Pofáján közöny ült, a sértettek konoksága.

Furcsa fájás nyilallt belém, szív-oldalamban,

Látásom lett homályos. Tán a végzet vaksága?

Akkor hirtelen egyszerre csak rádöbbenek,

Mi van a szemükben, a sok állat mit nézett.

Kifelé bámultak, s mi álltunk ott emberek:

Nem is tudom, meddig tartott ez az igézet.

Lelkemet látták, mind a becsukott állatok,

S már bongva szólalt meg bennem egy harang szava:

Én vagyok az igazi rab, szomorú állapot.

Mint embert, engem sajnálnak, nem haragszanak.

Voltam egyszer állatkertben: átlényegültem.

Ketrec, drót, röpde nagyon dekoratív volt ott.

Utcára kiérve sírtam megszégyenülten.

A járdán a szél pedig - tépett papírt hordott.

 Magyarkanizsa, 2013. február 11.

Nő III. - festményem

Elkelt.

gipszkarton, 75 x 100 cm
akril, tempera, szén

Nő - festményem

Elkelt.

Nő II. - akril, szén, kréta
farost 75 x 100 cm

Rózsa - festményem

Rózsa
29 x 80 cm
gipszkarton

1944. Bácska

70 x 100 cm
farost
akril, tempera, kréta

Egy

Szerb elemi ösztön

„E szókat, mint ösztön és érzelem, alantasságokként emlegetik, holott csak szándék vagy tett lehet alantas és szégyenletes.”

43 vagyok az idén. Ha minden rendben megy, emberi számítás szerint életem fele körül járhatok. Pedig még mennyi mindent nem tudok!

Folyamatosan azt hiszem, hogy innét már nincs lejjebb. Hogy a józan ész egyszer megálljt kell parancsoljon az aljasságnak. Mégis: a szerbiai közélet, a bulvár és a politika összefonódása napi szinten a szennyesnek olyan dömpingjét zúdítja reánk - polgárokra -, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Rossz hírem van, nyájas olvasó. 

Mindig van lejjebb.

Jobb, ha megszokjuk, hogy a Balkán és Pannónia mezsgyéjén nem érvényesek a normalitás írott és leíratlan keretei.

Két évtizeddel ezelőtt álmomban se hittem volna, hogy valaha némi szimpátiával fogok írni Ivica Dačićról.

A kilencvenes évek vezérének nagy tanítványa – finoman szólva - nem volt a szívem csücske. Aztán persze színt váltott, mint annyi sokan mások.

Meghízott, fürtjeit levágatta és rózsaszínen, pirospozsgásan beült a kormányfői székbe, hogy az ország szekerét párnás, nőies kezeivel valami jobb irányba fordítsa, talán a kontinens hagyományai, Európa felé.

Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani kudarcokat csak a személye miatt éljük meg. Egymagában kevés ő a sikerhez.

Igaz: ahhoz is, hogy mindent elrontson.

Ám mintha a kelleténél sokkal többen nyüzsögnének a háttérben.

Kétes figurák, alvilági fazonok, akiknek patriotizmusuk addig terjed, amíg a zsebeiknek az űrtartalma engedi. Az, hogy mára ide jutottunk, pontosabban itt, helyben toporgunk, nem kis részben annak köszönhető, hogy a szerb társadalom nagyobbik fele mind a mai napig képtelen egyfajta öntisztulásra.

Itt még dívik a 19. század szokásjoga.

Az erősebb kutyák törvénye, a pénz mindenhatósága és a gazdagnak születettek kiváltsága. Megfűszerezve az összekacsintással, a suba alatt átadott kenőpénzekkel, elsimított disznóságokkal. Az én emberem a te embered is: ha jóba akarsz lenni velem… Hányszor találkoztunk már ezzel a jelenséggel?

Hogy akarhatnánk rendet magunk körül ott, ahol egy közlekedési rendőr is atyaistent játszhat, büntethet eleveneket és holtakat, majd öt percre rá jóindulatúan elnézheti a szabálytalanságokat a csókos cimboráknak?

Viszont az emberek többsége - pláne mifelénk - nagy játékos!

Hamar megszokjuk, hogy farkastörvények vonatkoznak ránk.

A túlélés, az ügyeskedés ösztöne valahol arra tanított bennünket, hogy ne hagyjuk magunkat átverni. A szerbiai kisember csatabárdja mindig kéznél volt-van. Képletesen: a mi puskaporunkat folyamatosan szárazon tartjuk. Itt nem az a világ diktál, ahol henyélni lehetne. Ha már a tápláléklánc aljára szorított bennünket a társadalom, akkor az egyensúlytalanságot, az ellentéteket végletté tudja érlelni a túlélés parancsa. 

A fönnmaradás ösztöne irányítja a kisnyugdíjast, az ügyeskedő vállalkozót, a minimálbérre bejelentett alkalmazottat, a parasztot csak úgy, mint az ügyintéző hivatalnokot. Ezt tanultuk meg, erre vagyunk kiképezve. Csak egy feketéző világ teremhet meg az árnyékban.

Mindeközben rendre szájkosarat akar ránk rakni a politika, lebegtetve előre hozott köztársasági választásokat, hogy a bizonytalanság még nagyobb legyen.

Van még egy rossz hírem a pártoskodó hölgyeknek, uraknak. Már nem pusztán bizonytalan a nép, de a bizalma is elpárolgott.

Történt mindez azért, mert túl szimplának találtattak. Ötlettelen, erőtlen a belgrádi vezető réteg játéka. Sodródás, tanácstalanság jellemzi. És alsóbb, tartományi vagy regionális szinteken sem rózsásabb a kép.

Segíteni rajtuk a választások sem fognak. Szerbia önerőből képtelen a megújulásra. Az esetleges kormányváltás után egy csavarka sem változna meg a közélet szerkezetében, csak a lakájok uniformisain hímeznék át a monogramot.

Mert van egy ország, ahol legelőször a fejekben kéne rendet tenni, aztán a parlamenti patkóban. Mert van egy ország, ahol senkinek sem tiszta a keze és a lelkiismerete. Mert ebben az országban még az is megtörténhet, hogy fő-műsoridőben bugyi nélkül interjúvolhatnak kormányfőket, porig alázva őket emberi mivoltukban. Ezen a tájékon az ilyesmi a sikk, ez a követendő példa.

A modell anyuka megmagyarázhatja öt éves(!) gyerekének, hogy édesanyaként a remek testével keresi a kenyerét, ölében a biznisze. (Ilyenkor hol vannak a harcos feministák?! Hisz a szebbik nem renoméját gyalázzák.)

Ennek az édesanyának kihívás volt a tévés szereplés. Lelke rajta. Látlelet ez a korunkról, a fogalmak kiürüléséről és az elértéktelenedő emberségünkről. A szerb hölgy egy csapásra sztárrá lett, fölkapta a média, ott úszik a csatornák szennyében a többi esztrádcsillaggal együtt.

Mennyivel nehezebb lenne éjjelenként ágytálaznia öregek otthonában, vasárnap is pult mögött szelnie a parizert, lármás osztályban rendet teremtenie, vagy műkörmök nélkül a fóliasátorban görnyednie?

Mennyivel lenne nehezebb: embernek maradnia?

Pósa Károly   

Pósa Károly: A suta jeltolmács

Tetszenek látni?

Itt van a bal csukló.

Tőle:

Átall a jobb.

Ez: amolyan vak ló.

Megátalkodott.

Főleg:

Alanyi és

Agyi alapokon.

Mert

Születésemtől

Tagom, mi besült.

Az életben

Nem véletlen

Vagyok suta.

Szép kezem

- Jóllehet vétlen -

Embrió koromtól buta,

Sebesült.

Jelesül:

Ha magának

Jobbal valamit mutatok

Szembesül:

Hogy félre matatok,

Vagyis: dadogok.

Hihetik: ha csapok, tán szállok?

Ezek csak lebecsült

Szófoszlányok

Hej, ti!

Jó- s rosszlányok!

Beszédesen némák.

Nevetek szám ki nem ejti.

Szívem sejti.

Két karom rejti.

Nincs szó igaz.

Nincs jó vigasz.

Szerelem.

Fekvő nő

Fekvő nő
farost, akril, szén
70 x 45 cm

Nő

Nő - 110 x 65 cm

A lovász - portrém

Apró István
magyarkanizsai lovasgazda portréja
(grafit, tus)