Kimaradt írás az eheti újságból.
Most, hogy túl vagyunk a március idusának fölemelő pillanatain, nem árt kicsit számot vetnünk viselt dolgainkról.
E hónap régi magyar nevén Böjtmás hava arra int bennünket, hogy a magasztos, emelkedett szólamokon, a koszorúzásokon és megemlékezéseken túl szükséges a délvidéki magyarságnak visszatérnie a dolgos mindennapokhoz, hogy hitében – az ünnep méltóságától - némiképp megerősödve mindannyian tanúbizonyságát adjuk közösségünk életerejének.
A címben idézett kellő erővel mellbevágó kinyilatkoztatás nem saját kútfőből fakad, hanem bő tucatnyi évvel ezelőtt volt szlogen, az akkori rendszerellenes tüntetéseken. Az Ellenállás (Otpor) fiatal aktivistái terjesztették el a nagyon is találó, kétértelműségében is a velejéig kritikus mondatot, ami pólókon, házfalakra pingáltan és transzparenseken egyaránt szerepelt, úgy Belgrádban, mint Vranjeban, Szabadkán meg Versecen. A rövid szentencia már-már szarkazmusba hajló élét az a düh, elkeseredés és lázadás eredményezte, aminek a végén Szlobodan Milosevityet meg rezsimjét az őket megillető helyre juttatta.
Azóta eltelt tizenpár év, fölnőttek a forrófejűek, és az idő megmutatta, hogy a történelem kereke itt a Pannon tenger meg a Balkán összefércelt mezsgyéjén mennyire nehezen mozog. Megannyi idealista, a jót és a haladást zászlójára tűző akkori ifjú mára belátta, hogy a magasztos eszmék, az igazság, a méltányosság nagyon sokszor csak szavakban, lózungok szintjén létezik. A kutyák továbbra is ugatnak, akikből ilyen-olyan rendszer- vagy módszerváltoztatás után sem lesz szalonna. Az éhes szúnyogok ugyan úgy szipolyozzák a nagy többséget, és jól elférnek egymás mellett a már jóllakott társaikkal.
A demokráciának nevezett népi játék vesztese lett a társadalom nagyobbik fele.
Sovány a vigasz, hogy annak előtte sem volt ez másképpen.
Annak idején erősen hittük – mi magyarok is – hogy megjavítható ez a minket körülvevő légkör. Hogy annyi év után megint mások beleszólása nélkül ismét magunk intézhetjük ügyeinket. Hogy a kontárok, az árulók, a bólogató jánosok ideje lejárt. Hogy a lojalitásunkért, szorgalmunkért, természetünkből fakadó szívélyességünkért cserébe valami hasonló, megbecsüléssel övezett tiszteletet kapunk.
Aki itt él, az mára tudja, mivé foszlott a kezdeti eufória.
A csúrogi dögtemetőbe még mindig kereszteket gyaláznak, nyögve-nyelve halad a történelmi bizottság munkája. Ellehetetlenül a nyelvünk a közéletben. Utcák, régen magyarlakta falvak néptelenednek el. Sorvadoznak intézményeink, a pénzhiányra, a gazdasági válságra hivatkozva zilálódik, forgácsolódik a kultúránk, szétszélednek szakembereink, elvándorol a fiatalságunk, másutt születnek meg unokáink.
És ha mindez még nem volna elég: lépten-nyomon emlékeztetnek bennünket arra, hogy ebben a társadalomban egyféle „megtűrt” kategóriába tartozunk. A képzeletbeli szerb nemzetiben most mi vigyázhassuk és tartjuk tisztán a mosdókat, esetleg perecet, tökmagot árusítanak velünk, pedig már régtől fogva bérleteseknek kéne lennünk, páholy dukálna, kezitcsókolom!
Így van ez a mostani Damjanich-féle üggyel is. Azok oktatnak, meg vonnak kérdőre bennünket, akiknek a közéletből pont a pozsareváci zsonglőrrel együtt kellett volna süllyesztőbe tűnniük, vagy mostanság a csetnikvajdával közös priccsen szorongva papírzacskókat ragasztgatniuk.
Ha valamicskét is adunk magunkra, ha maradt még önbecsülésünk ezeknek a károgására oda se figyelünk.
Sokkal fontosabb dolgunk is akadhat. Ezen a héten eleink szokása szerint ki kell nyitnunk az istállóajtókat, hogy az első fecskéink beköltözhessenek.
Mert mint tudjuk, a szívünknek oly kedves kis költözőmadár ezen a vidéken mindig a reményt hozta.
Pósa Károly