"Tavasz van és én Szerbiában élek"

Kimaradt írás az eheti újságból.


Most, hogy túl vagyunk a március idusának fölemelő pillanatain, nem árt kicsit számot vetnünk viselt dolgainkról.

E hónap régi magyar nevén Böjtmás hava arra int bennünket, hogy a magasztos, emelkedett szólamokon, a koszorúzásokon és megemlékezéseken túl szükséges a délvidéki magyarságnak visszatérnie a dolgos mindennapokhoz, hogy hitében – az ünnep méltóságától - némiképp megerősödve mindannyian tanúbizonyságát adjuk közösségünk életerejének.

A címben idézett kellő erővel mellbevágó kinyilatkoztatás nem saját kútfőből fakad, hanem bő tucatnyi évvel ezelőtt volt szlogen, az akkori rendszerellenes tüntetéseken. Az Ellenállás (Otpor) fiatal aktivistái terjesztették el a nagyon is találó, kétértelműségében is a velejéig kritikus mondatot, ami pólókon, házfalakra pingáltan és transzparenseken egyaránt szerepelt, úgy Belgrádban, mint Vranjeban, Szabadkán meg Versecen. A rövid szentencia már-már szarkazmusba hajló élét az a düh, elkeseredés és lázadás eredményezte, aminek a végén Szlobodan Milosevityet meg rezsimjét az őket megillető helyre juttatta.

Azóta eltelt tizenpár év, fölnőttek a forrófejűek, és az idő megmutatta, hogy a történelem kereke itt a Pannon tenger meg a Balkán összefércelt mezsgyéjén mennyire nehezen mozog. Megannyi idealista, a jót és a haladást zászlójára tűző akkori ifjú mára belátta, hogy a magasztos eszmék, az igazság, a méltányosság nagyon sokszor csak szavakban, lózungok szintjén létezik. A kutyák továbbra is ugatnak, akikből ilyen-olyan rendszer- vagy módszerváltoztatás után sem lesz szalonna. Az éhes szúnyogok ugyan úgy szipolyozzák a nagy többséget, és jól elférnek egymás mellett a már jóllakott társaikkal.

A demokráciának nevezett népi játék vesztese lett a társadalom nagyobbik fele.
Sovány a vigasz, hogy annak előtte sem volt ez másképpen.

Annak idején erősen hittük – mi magyarok is – hogy megjavítható ez a minket körülvevő légkör. Hogy annyi év után megint mások beleszólása nélkül ismét magunk intézhetjük ügyeinket. Hogy a kontárok, az árulók, a bólogató jánosok ideje lejárt. Hogy a lojalitásunkért, szorgalmunkért, természetünkből fakadó szívélyességünkért cserébe valami hasonló, megbecsüléssel övezett tiszteletet kapunk.
Aki itt él, az mára tudja, mivé foszlott a kezdeti eufória.

A csúrogi dögtemetőbe még mindig kereszteket gyaláznak, nyögve-nyelve halad a történelmi bizottság munkája. Ellehetetlenül a nyelvünk a közéletben. Utcák, régen magyarlakta falvak néptelenednek el. Sorvadoznak intézményeink, a pénzhiányra, a gazdasági válságra hivatkozva zilálódik, forgácsolódik a kultúránk, szétszélednek szakembereink, elvándorol a fiatalságunk, másutt születnek meg unokáink.

És ha mindez még nem volna elég: lépten-nyomon emlékeztetnek bennünket arra, hogy ebben a társadalomban egyféle „megtűrt” kategóriába tartozunk. A képzeletbeli szerb nemzetiben most mi vigyázhassuk és tartjuk tisztán a mosdókat, esetleg perecet, tökmagot árusítanak velünk, pedig már régtől fogva bérleteseknek kéne lennünk, páholy dukálna, kezitcsókolom!

Így van ez a mostani Damjanich-féle üggyel is. Azok oktatnak, meg vonnak kérdőre bennünket, akiknek a közéletből pont a pozsareváci zsonglőrrel együtt kellett volna süllyesztőbe tűnniük, vagy mostanság a csetnikvajdával közös priccsen szorongva papírzacskókat ragasztgatniuk.

Ha valamicskét is adunk magunkra, ha maradt még önbecsülésünk ezeknek a károgására oda se figyelünk.

Sokkal fontosabb dolgunk is akadhat. Ezen a héten eleink szokása szerint ki kell nyitnunk az istállóajtókat, hogy az első fecskéink beköltözhessenek.
Mert mint tudjuk, a szívünknek oly kedves kis költözőmadár ezen a vidéken mindig a reményt hozta.

Pósa Károly

Vezérczikkem

Március idusa



Van e földnek bűbájos folyamja,
Mely forrón és titkos mélységből ered,
Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja…
Ez a hű, forró hazaszeretet!
(Tompa Mihály)

Februári ifjak...


A szabadságharc utáni időszak agyonhallgatott zsenijének a versét idézve kezdem mondandómat.
Azé a költőét, akit sorsa, életműve meglatolásakor egy másik, még nagyobb géniusz mellé, pontosabban alá rendelt Tompa Mihály végzete. Emberi tragédiája leginkább abban rejlett, hogy Petőfi mögé száműzte a magyar irodalmi köztudat.
Ráadásul – egykori költőbarátjával ellentétben, aki Segesvárnál az égiek közé zuhant – Tompának nem adatott meg a tisztes mártírszerep sem. Az 1849-es bukás után tömlöcbe vetették, annyi más névtelen szabadságharcossal együtt. De aki olvasta, vagy szavalatként már hallhatta A gólyához című megrázó és fájdalommal, hazaszeretettel átitatott versét, annak némi fogalma támadhat ennek a félreállított, meg nem értett költőnek a magyarság iránt érzett szeretetéről.
Tompa nem volt pragmatikus alkat. Petőfi Sándor sem a hideg fejjel számítgató gondolkodó ember alaptípusának számított. Közös volt bennük a fiatalságuk és a forradalom diktálta hevület, a nyárspolgári allűröktől való irtózat, a tagadás bátorsága és a vakmerőségig elszánt szókimondó igazság akarása. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyikük megdicsőült, köztereken és sugárutakon egész alakos bronzszobrai állnak, a másik pedig márvány büsztöt kapott a magyar költészet halhatatlanjainak képzeletbeli panteonjában, annak is valamelyik szerényebb szögletében.
Magam sem tartozom a pragmatikus ember közé, vagyunk így ezzel jó néhányan. Tavasz közeledtével pezsdül az ember vére, és az egyik legszentebb ünnepünkön, március 15-én óhatatlanul is gyorsabban ver a szív, ha érezni tud. Mert ilyenkor sejlik föl legtöbbünkben az, hogy milyen fölemelő érzés lehetett bő másfélszáz esztendővel ezelőtt jó magyarnak és jó hazafinak lenni.
Ilyenkor egyenesül a gerincünk – mondaná öreg barátom.
Ebben az évben még az időjárás is kedvezni akart az ünneplő kanizsai embereknek, hosszú fagyos tél után először lengte be szellő tavaszi illatokkal a trikoloros zászlókat, a megemlékezés virágait.
Örömünk teljesedhetett abban, hogy mint minden évben, most is közösen tudtunk koszorúzni anyaországi magyarokkal, nagyszerű tanáremberekkel, akiknek mindenkor fontos, hogy valahol számon tartsanak bennünket, határon túl élő magyarokat. Így lehetett teljes és kerek a mi ünnepünk.
Mindazonáltal akadhatnak olyanok, akik mindezt fölösleges „magyarkodásként” ellenszenvvel figyelik. És most álljunk meg egy szóra!
Nem ismerek még egy nyelvet, amely ennél szomorúbb látleletet tudna kiállítani azokról, akik beszélik. Nincs „szerbeskedés”, nincs „németeskedés” és még nem találták fel a „franciáskodást” se. Ezzel együtt vannak jó hazafi szerbek, németek, franciák.
És magyarok.
Ilyen egyszerű ez.
Tudomásul kéne vennünk, hogy gazember volt az, aki kitalálta a mondást: „Szólj igazat, és beverik a fejed!”. Vagy: „Ahol jóllakom, az a hazám.”
Az ilyen és ehhez hasonló magtalan gondolatok hirdetői minden koron köztünk éltek. Lapítottak és számítgattak ’48-ban, a világégések alatt uzsorából, feketézésből gazdagodtak, éppen aktuális hatalmaknak csizmát pucoltak, előcsaholtak korteskedő hatalmasoknak, pártoskodtak és pártokat váltottak.
Egy valamit nem csináltak: ideológiát nem gyártottak, mert a gerinctelenségnek az olyasmi nem dukál.
Hívják ezt ma divatos szóval pragmatizmusnak, racionalizmusnak vagy csak egyszerűen „bölcs előrelátásnak”: majdnem mindegy.
Ilyen hozzáállással valószínűleg a márciusi ifjak is tovább biliárdozgattak, meg szivaroztak volna a Pilvax Kávéházban. Hogy nem így történ, hogy emberi és erkölcsi nagyságukból tanítani tudnak bennünket még a mai napig, az ő igazukat láttatja.
Mert a szegény kuruc és a borotvált képű lakáj labanc között gyorsan megmutatkozik az igazság.
Az előbbi a kútba eső fejszéért is képes ugrani, mert ha a fokát nem is, de a nyelét megmenti, amiből irányító marsallbotot farag nemzetének. És betört orral, vérző fejjel is az utat fogja mutatni magyarjainak.
A másik, a számítgató lakáj pedig jó kullancsként kivár – mindenkoron kivárt! - és saját hasznára fordítja a közösség erejét.
Ám ezért – anyagi hasznon túl – nem jár neki más, csak megvetés.
Mert az igazi hősök előtt kalaplevéve állunk meg minden évben.
Miképpen ma, úgy a jövőben is.


Pósa Károly

Örök jobbik részünk: A nő

Kép és szöveg: Pósa Károly

Nőnapot megelőző írás



Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem.

Cseh Tamás

Megint a dalnok szól, aki megénekelte azt, hogy „elhagytam kérem vagy harminckilenc asszonyt és kétannyi elhagyott…”, mert ebben a mi szép új világunkban nő és férfi viszonyáról nagyon sok újdonságot már nem tudunk elmondani.

Mert mi, huszadik században megvajúdott emberek vagyunk a kötöttség és mélység nélküli nemzedék. A nemzedékünk nem ismeri a boldogságot, nem ismeri a hazát, nem szeretünk tenni, nem tudunk elbúcsúzni. Meghalni is csak kényszeredetten tudunk. A mi napunk csak egy rés, a szerelmünk kegyetlen, szokásaink berögzült mozdulatok, panelek, beszédünk közhely. Fiatalságunk nem is volt. Nemzedékünknek nincsenek határai, nincsenek gátlásai, minket nem véd meg senki.

Pedig mennyire szeretnénk teljes, egész életet megélni! Ám hamar észrevetetik velünk, hogy a világunk értékrendje ficamodottá lett. Úgy kell lennünk, ahogy ez a kerge korszellem diktálja. Az alanti kerül fölülre, a bal összecserélődik a jobbal, az ördög zsolozsmázik, míg az angyalok káromkodnak és jobbik részünk – a nő – valahogy mindeközben itt hagy bennünket.

Elmegy dolgozni két műszakban, élsportolónak készül, megmássza a hegyeket, egyetemen tanít, vagy esti iskolába jár, autót vezet, nyolc órán át gyári futószalag mellett áll, nyeli a füstöt, írja ki a számlákat, aktatáskát cipel, két mobiltelefonon üzletet köt, kalácsot süt és dunsztolja a meggyet, éjjel grafikonokat készít, óravázlatot ír, mosolyog a hűtőpulton túli vevőre, kenyeret szel, ablakot pucol, éjfélig könyvel vagy zárszámadást készít... És mi – férfiak - fokozatosan lemaradunk mellőlük.

A magyar nyelv alapvetően szókimondó.

A világos és a sötét, a hideg és a meleg, a száraz és a vizes csak egymástól kap értelmet, a másik függvényében lesz létjogosultsága. Ahogy a pohár víznek a szomjúság, úgy a férfinak a nő ad igaz és teljes létet. Kiegészítjük egymást az idők kezdete óta. Egymásé vagyunk. Nem egy másé!

A házastársak is házas felek. Az asszony - feleség - egy teljes, egész, ép közösség egyik fele! Még a barátság is bonthatatlanul egy, amelyet nyelvünk két ember – felebarát – egyenrangú kapcsolataként fog fel és tolmácsol. Feleségemmel, felebarátommal vagyok kerek egész!

A magyar nyelvi észjárásban a teljesség, az épség – szent.

A magyar családok közel 20 százalékában sajnos egyetlen szülő neveli gyermekét. Ez az egyetlen – az esetek döntő részében - az anya.
Kívánatos lenne, hogy csökkenjen a csonka családok száma. Növekedjen, épüljön az ép családoké! Ép ésszel csak ezt lehet kibírni. Féleszű az, aki ezt tagadja. A magyar nem egyszeműt, egylábút, egykarút mond az egyik végtagját vagy szemét vesztett ember esetében, hanem félszeműt, féllábút, félkarút. Mi ketten, feleség és férj lehetünk egy, és teljes, szervesen összetartozó erő. Csakis férfi és nő kapcsolata, a szent frigy az, amiből élet szökkenhet szárba.

Persze, vannak sokan, sajnos nagyon sokan, akik ködlovagok, a divathóbort és saját önzésük megszállottjai. A kényelem és a felelősség nélküli jómód bajnokai vagy éppenséggel amazonjai. Nem megvetnünk kell őket, hanem sajnálni.
Mert talán soha nem lesz alkalmuk megélni a csodát: a megújulást, a gyermekáldást, a család melegét, mindazt, amit kettősségében is egybeforraszt a Teremtő.

Mi, férfiak csak remélni tudjuk, hogy tökéletlenségünk okán még inkább szerethetőek leszünk. Hogy anyáink, nőink, lányaink eredendő kedvességük, lágyságuk simogató szeretetétől erőt kapunk. Hogy köszönetet mondhassunk a mindenkori örök nőnek.
Bizonyosan úgy rendeltetett, hogy ő legyen a jobbik részünk.

Aztán meg néha révedezzünk el – csak úgy, a játék kedvéért - hogy ezen a földön nő nélkül milyen egyszerű, milyen átlátható, milyen nyugalmas és megérthető lenne minden!

És milyen reménytelenül szomorú.