A NŐT MEGTANULNI

Nem lehet. Érteni is alig-alig, esetleg valamit megsejteni belőle, óvatos föltételezésekkel, megengedően de nem kielégítőn, idestova millió éve, az egymásnak feszülő konfliktushelyzet állandósulása óta: a férfi nőt akar. A nő meg férfit. Ez a casus belli. Kész a baj.

Ez a jobbára vértelen háború olyan szenvedéllyel vívott küzdelem, aminek egyértelmű győztesét még senki nem merte megnevezni. Döntetlenre áll a meccs. Csak apró sikerek vannak. Morzsányi hétköznapi diadalocskák. És mivel vesztes sincs, a szó szerinti párharc eltart még majd egy jó ideig. Az utolsó emberig, aki ezen a planétán magányosan megmarad, leoltani a villanyt, és elfújni ennek a jobb sorsra érdemes emberi fajnak a gyertyáját. Ott, a koromló kanóc pislogó lángjánál majd fölriad a lelkében egy iszonyú hang, amikor megtudja a végső választ a sokszor föltett miértre. Nem lesz pardon, mert a fölismerés erejét a kozmikus magány fogja elviselhetetlenné fokozni, s a mi hiperszonikus, de szerencsétlen sorsú kései utódunk egyedül fog állni a nukleáris sivatag porában, a lassan leszálló napot bámulva, könnytelen, száraz szemmel. És hiába lesz okosabb, megvilágosodottabb és emberibb, a valaha élt összes teremtménytől, bárkitől – egy ölelő kart sem fog már többé érezni, és nem hajthatja fejét puhán egy tőle lágyabb, melegebb, és kerekdedebb emberi lény ölébe, aki valaha a társául szegődött.

Akkor majd rádöbben, hol rontottuk el. Hogy kellett volna megfogni a másik kezét. Milyen szavakat mondhattunk volna egymásnak, és attól mennyivel könnyebbé, szerethetőbbé varázsoltuk volna a kis világunkat. Hiányzó gesztusokkal, némi bűntudattal, hidakat égetve magunk mögött úgy haladtunk előre, csak a saját hasznunkra figyelmezve, hogy közben a gyengébbet, az ügyetlenebbet, a fáradékonyabbat sem kíméltük, és szemrebbenés nélkül hagytuk el egymást, ha az érdekeink úgy kívánták. Pedig egy mozdulattal megmenthető lett volna a mindenség.

Egy arcból kisimított hajtincs gleccsereket fakasztó melegséggel bír, a tavasz is fölmosolyodik tőle. Az időben érkező jó szótól új erőre kaphatnak a rég feledett vágyak, a titkos álmok beteljesülhetnek, hisz a jó szó mindig varázsige, mágia: olyan akaratot gerjeszt, amitől más, tisztább köntösben látjuk nem csak magunkat, hanem a teremtett környezetünket is.

Csakhogy ritkán, vagy sosem mondjuk a megfelelő szót a megfelelő helyen, és pláne nem annak, akit a leginkább illetne.

Ez az ember igazi tragédiája. Meg az, hogy a férfi eredendően olyan szerepbe van kényszerítve, hogy nem sírhat, nem ismerhet irgalmat, nincs módja bevallani, ha fél, ha megkeseredett, ha gyenge, ha úgy érzi, hogy egyedül hadakozik minden ellen, mert már az Isten is ellépett mellőle. Bocsánatot sem kérhet. Az olyan snassz lenne. Az már az erőtlenség jelének számítana. Ugyanakkor mennyi mindenért elvárható kéne hogy legyen az őszinte elnézéskérésünk. Hisz eredendően tökéletlenek vagyunk. Ami szerethető bennünk: az örök nő utáni vágyunk. Kiolthatatlan tűzként lobog bennünk a szerelem, a szenvedély, és ezért a vágyódásunk a nő után erősebb vonzalmat táplál bennünk az életösztön parancsánál is. Odadobni magunkat az imádott asszony lába elé! Milyen férfias, milyen bátor cselekedet! És egyúttal milyen kacagtatón bugyuta… Mint egy szappanopera giccses nagyjelenete. A béka-egér harc hőse.

És mégis így cselekszik, aki szeret. Nem akarja és nem is bírja fölfogni ésszel, mi a nő. Sokszor együtt, egy fedél alatt él a rejtéllyel, aki szoknyát hord, levendulás szappant tart a fehérneműs szekrényében, festi a körmét és néha migrénes.

A férfi hosszú évtizedeken át leélve egy emberi életet töpreng a nagy talányon: tulajdonképpen mi a nő nagy titkának a nyitja?  Mitől nő a nő, és miért különb a férfitól? Mint mikor tiszta tó tükrébe, ha nézünk: a párunk, anyánk, lányaink, mindenféle nőink szemében, akikhez közünk volt, van, lesz – meglátható a cselekvő akaratunk igazi értelme. Csak a nő révén nyer a létünk igazolást. Ő az, aki a férfi küldetését hivatott beteljesíteni. Befogad, enged, mint a folyó vize lágyan, és aztán egy új életet hoz a világra, ami egyúttal a mi sorsunkat is megpecsételi. Ezzel nyit új távaltokat. Életünknek és halálunknak a biztosa lesz. Tőle kapjuk a feladatunkat. Magunkat.

Mindeközben a cserfes tinikből feleségek és anyák, az anyákból nagyanyák, a piros almaként mosolygó régi lányokból, pedig hószín hajú öreg nénik lesznek. Míg az idő ráncokat rakosgat a homlokukra, addig a hajdani puha kezek – amik úgy tudtak simogatni, és féltőn, a testmeleg szent erejével gyógyítón hatni – megszikkadnak. Az elvékonyodó ujjak száraz kóróként markolják majd a görbe botot. Olyankor, meg-megállva talán eszükbe fog jutni, mekkora játszma részesei voltunk mindannyian, akik nőként és férfiként egymáshoz testnyi távolságban, együtt görgettük a gondviselés szerencsekerekét, összeveszve majd kibékülve, szeretve és olykor gyűlölve a másikat, közös célunk irányába botorkálva, jól-rosszul tűrt szenvedélyek közepette azok maradtunk, amik. Emberek. Ölelkezve.

Csak egy sóhajtásnyi nekünk szabott időnkön át.    

Pósa Károly   

Új Kanizsai Újság, 2016. március 9.    

A nők köszöntése

A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése,

 szemben a hímnemű felnőtt emberrel, a férfival.

(Wikipédia)

Kass János: Ádám és Éva

Tavasz közeleg.

Gerlék búgnak az ágon, megszólaltak az első madárkák és már láttak gólyát Magyarkanizsa környékén. Ébred a természet, meg a vágy: emberben, állatban egyaránt. Az élet újulni szeretne. 

Mostanában elalvás előtt egyre többször gondolok a hajdan volt nőkre. 

Lányokra, akikbe szerelmes voltam. Akiknek fogtam a kezüket, kísérgettem őket; akik legtöbbször inkább voltak barátok, mint testi kapcsolatok. A velük megesett nagy beszélgetésekre. Parfümjük illatára; arra, ahogyan gesztikuláltak. Némelyek fújták a füstöt, mások csilingelve kacarásztak.

Megint mások tudtak hallgatni, a kellő időben szépen visszanézni.

Csöndös kérdést föltenni. 

Jól megfontolt válaszokat fogalmazni.

Évődtek, vitáztak, vagy látványosan megsértődtek, hogy utána gyorsan kibékíthessék őket. Kegyetlenek voltak és szerethetően bohók. Százféle trükkel vágtak át, de ártatlanul tudtak kérdezni butaságokat.
Örültek az ajándékoknak: csacska apróságokat becsültek, és évekig emlegettek egy vásári műanyag-gyűrűt. De a nagy dolgokra fittyet hánytak. Az erőlködést finom ösztönükkel megérezték, és könnyed eleganciával elutasították. 

Megannyi lány, asszony képe dereng föl esténként. 

A nevük mellett néha már hiányzik az arc, halovány körvonalaiban inkább a gesztusaik maradtak meg. Ellibbenő árnyékuk mégis ott kísért valahol a lelkünkben, mélyen legbelül szunnyadnak, hogy ilyenkor tavasztájt, ha egy élet leltárát végzi az emberfia, kinek-kinek előtűnjenek.

Híresen szép magyar nőink minden koron kísértek bennünket. Nélkülük csonka lenne a magyar história, az irodalomtörténet.

A legkorábbiak szentekké lettek. Erzsébet és az ájtatos Margit középkori alakjai pontosan mutatják miféle felelősség, elhivatottság jellemezte néhai nagyasszonyainkat. Gertrúd bajor volt, Melinda meg spanyolföld szülötte, tragédiájuk azonban annyira magyar, amennyire emberi. Mátyás Beatrixja a reneszánsz Itáliát varázsolta a Duna-kanyarba, Izabella, pedig a hatalma csúcsán lévő török szultánnal volt kénytelen tárgyalni. És hogy mennyit ért egy nő acelos lelke: példa erre Zrínyi Ilona története, aki éveken keresztül védte ostromlott várát a vérzivataros időkben, miközben Európa műveltnek mondott nyugati fertályán a Loire-menti barokk kastélyok tükörtermeiben orgiákat tartott a „legkeresztényibb király” és pezsgőt hányt a francia udvar népe. Amikor Munkács várát két év után Caraffa generális nagy sokára bevette, II. Rákóczi Ferenc anyja édesanya, harcos, politikus és nő tudott lenni, minden körülmények között.

Vagy itt vannak az irodalmi múzsák!

Hány és hány költő, író, énekmondó magyar férfi ihletője, éltetője volt szép járású nő, reménytelen szerelem vagy beteljesült házasság! Balassi Júliája, és Petőfi Júliája között mintegy két és fél évszázadnyi űr tátong, de a szerelemtől átitatott sorok ugyan azzal a hévvel lángolnak és az egyetemes irodalom máig számon tartott gyöngyszemei.

Krúdytól szebben talán senki nem írt még nőkről és csélcsap udvarlóikról. Szindbád történetei mindennél ékesebben példázzák azt a szüntelen párharcot, ami nő és férfi között zajlik az idők kezdete óta, és amit - míg a világ-világ - soha nem fogunk végérvényesen megnyerni, mert egyikünk sem tudja elveszíteni.

Ilyen egyszerű ez.

Aztán meg illik szólni arról a tényről is (mert az emlékezet mostanában parancsra szokott véges lenni), hogy Tormay Cécile személyében a második világégés előtt komoly esélyünk volt az irodalmi Nobel-díjra. Ki az, aki ma az írónő regényeit ismeri? Pedig a 20. század első harmadában az egész világ ünnepelte és olvasta. (A minap egy kaktuszokat növesztő kertészé lett a rangos díj…)

Nem szabad elfelejtenünk a madárcsontú pesti medikát, akit bestiális kegyetlenséggel akasztottak föl egy hazug rendszer pribékjei. Ahogy nem kell megfeledkeznünk az összes nőről, lányról, asszonyról, anyáinkról és nagyanyáinkról, akik úgy élték le életüket, úgy élnek közöttünk, hogy nekünk a kedvünkre tegyenek.

Figyelmeznek ránk; ápolnak, irányítanak; és ha már minden kötél szakadni látszik, oltalomként mehetünk hozzájuk. Mindig számíthatunk a szeretetükre.

Ezt nem árt észben tartanunk.

A legkevesebb, hogy csöndös szóval megköszönünk nekik mindent.

Emmuska nőnapi ajándéka

Pósa Károly            

Örök jobbik részünk: A nő

Kép és szöveg: Pósa Károly

Nőnapot megelőző írás



Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem.

Cseh Tamás

Megint a dalnok szól, aki megénekelte azt, hogy „elhagytam kérem vagy harminckilenc asszonyt és kétannyi elhagyott…”, mert ebben a mi szép új világunkban nő és férfi viszonyáról nagyon sok újdonságot már nem tudunk elmondani.

Mert mi, huszadik században megvajúdott emberek vagyunk a kötöttség és mélység nélküli nemzedék. A nemzedékünk nem ismeri a boldogságot, nem ismeri a hazát, nem szeretünk tenni, nem tudunk elbúcsúzni. Meghalni is csak kényszeredetten tudunk. A mi napunk csak egy rés, a szerelmünk kegyetlen, szokásaink berögzült mozdulatok, panelek, beszédünk közhely. Fiatalságunk nem is volt. Nemzedékünknek nincsenek határai, nincsenek gátlásai, minket nem véd meg senki.

Pedig mennyire szeretnénk teljes, egész életet megélni! Ám hamar észrevetetik velünk, hogy a világunk értékrendje ficamodottá lett. Úgy kell lennünk, ahogy ez a kerge korszellem diktálja. Az alanti kerül fölülre, a bal összecserélődik a jobbal, az ördög zsolozsmázik, míg az angyalok káromkodnak és jobbik részünk – a nő – valahogy mindeközben itt hagy bennünket.

Elmegy dolgozni két műszakban, élsportolónak készül, megmássza a hegyeket, egyetemen tanít, vagy esti iskolába jár, autót vezet, nyolc órán át gyári futószalag mellett áll, nyeli a füstöt, írja ki a számlákat, aktatáskát cipel, két mobiltelefonon üzletet köt, kalácsot süt és dunsztolja a meggyet, éjjel grafikonokat készít, óravázlatot ír, mosolyog a hűtőpulton túli vevőre, kenyeret szel, ablakot pucol, éjfélig könyvel vagy zárszámadást készít... És mi – férfiak - fokozatosan lemaradunk mellőlük.

A magyar nyelv alapvetően szókimondó.

A világos és a sötét, a hideg és a meleg, a száraz és a vizes csak egymástól kap értelmet, a másik függvényében lesz létjogosultsága. Ahogy a pohár víznek a szomjúság, úgy a férfinak a nő ad igaz és teljes létet. Kiegészítjük egymást az idők kezdete óta. Egymásé vagyunk. Nem egy másé!

A házastársak is házas felek. Az asszony - feleség - egy teljes, egész, ép közösség egyik fele! Még a barátság is bonthatatlanul egy, amelyet nyelvünk két ember – felebarát – egyenrangú kapcsolataként fog fel és tolmácsol. Feleségemmel, felebarátommal vagyok kerek egész!

A magyar nyelvi észjárásban a teljesség, az épség – szent.

A magyar családok közel 20 százalékában sajnos egyetlen szülő neveli gyermekét. Ez az egyetlen – az esetek döntő részében - az anya.
Kívánatos lenne, hogy csökkenjen a csonka családok száma. Növekedjen, épüljön az ép családoké! Ép ésszel csak ezt lehet kibírni. Féleszű az, aki ezt tagadja. A magyar nem egyszeműt, egylábút, egykarút mond az egyik végtagját vagy szemét vesztett ember esetében, hanem félszeműt, féllábút, félkarút. Mi ketten, feleség és férj lehetünk egy, és teljes, szervesen összetartozó erő. Csakis férfi és nő kapcsolata, a szent frigy az, amiből élet szökkenhet szárba.

Persze, vannak sokan, sajnos nagyon sokan, akik ködlovagok, a divathóbort és saját önzésük megszállottjai. A kényelem és a felelősség nélküli jómód bajnokai vagy éppenséggel amazonjai. Nem megvetnünk kell őket, hanem sajnálni.
Mert talán soha nem lesz alkalmuk megélni a csodát: a megújulást, a gyermekáldást, a család melegét, mindazt, amit kettősségében is egybeforraszt a Teremtő.

Mi, férfiak csak remélni tudjuk, hogy tökéletlenségünk okán még inkább szerethetőek leszünk. Hogy anyáink, nőink, lányaink eredendő kedvességük, lágyságuk simogató szeretetétől erőt kapunk. Hogy köszönetet mondhassunk a mindenkori örök nőnek.
Bizonyosan úgy rendeltetett, hogy ő legyen a jobbik részünk.

Aztán meg néha révedezzünk el – csak úgy, a játék kedvéért - hogy ezen a földön nő nélkül milyen egyszerű, milyen átlátható, milyen nyugalmas és megérthető lenne minden!

És milyen reménytelenül szomorú.