NAPLÓ - 151.

 

Gyimesfölsőlok 

Múlt szombaton még tavasz volt. Üllőn, ebben a Pest megyei településen, a vecsési járásban ért a januári kikelet. A téli világ élénk színekkel lüktetett. Odébb, a szemhatár fokozatosan egybemosódott: a föld belekapaszkodott az égbe, melynek boltívén repülőgépek húztak. Láttam a WizzAir lilás gépét, aztán a holland KLM kék szignósa tűnt föl, de nagy robajjal az Emirátusok sasos Boeingje is ott húzott el fölöttem. Tekergettem a nyakamat. Az üllői promenádon a nedves talajból gőzölgött és szétterült a pára. Madárcsicsergés mindenfelé: mintha nem is január közepét, hanem legalább áprilist írnánk. Hétágra sütött a nap, apránként elöntötte a házak falát a fény, és a szív tájékon meleg dobogást éreztem. Olyan kék volt az ég mintha valami hatalmas tengerszem lefelé fordított tükrét látnám. Sokáig vártam, sétáltam, egy darabig ácsorogtam is. Kigombolt kabátom alá befészkelt a langyos levegő. Nem a közvetlen részletekre gondoltam: a nagy egészet akartam észrevenni. Míg lépdeltem Üllő egyik tágas utcáján az járt az eszemben, hogy mennyire más lehet egy új építésű házsor valamelyikében lakni, ott élni, hogy milyen egyjellegű, száraz ízlés szerint felépült lakóházak sorjáznak mellettem: valójában nem csúnyák, az nem mondható, hogy rútak lennének, hisz látszik, némelyiknél a méregdrága kovácsoltvas kerítésre, máshol az igényes térkövekre, megint máshol az épülethez simuló tágas teraszra nem sajnálták a pénzt. Mégis – hiányérzetem volt. A gyakori dupla garázsbejárókat, a hivalkodó üvegfelületeket és a gyerekeknek az udvarra épített privát játszótereket elnézve mégiscsak maradt bennem űr. Valaminek a hiányát éreztem. Túl steril volt a környezet. Minden új, frissen mázolt, tegnap kicsomagolt. Végül arra döbbentem rá, az öreg fák hiánya öli meg az új településrész képét. Sehol, még az udvarokban sem láttam fát. Tuját, sövényt az mindenfelé, de aki ezeket a divatos díszcserjéket fának meri nevezni, az még nem láthatott, nem karolt át titokban igazi kétszáz éves matuzsálemet.
Egy hét sem röppent tova, betoppant a tél. Az igazi, a farkasvonyító. Megállt a küszöbön és a fagyott földbe belerúgott irgalmatlan csizmájával. Meglepődtünk rajta? Zömmel – gondolom – igen. Legalábbis én nagyot néztem szombat hajnalban, amikor a kitárt ajtóból megláttam a havas tornácot és a fehér háztetőket. A kora reggel tompa kék derengése olyan volt, mintha az aznap éjjeli álmom nem ért volna véget, és folytatódna éteri történetem a kinti, hirtelen megdermedt levegőben. Fülrepesztő csönd vett körül. Mélyen, tüdőre szívtam a jeges külvilágot. Az élet java részét falak között, burokban leélőként a szabadság tiszta levegőjét szívtam be. Aztán arra gondoltam, mennyire elvesztettük az egészséges létről alkotott képünket. Lám, a januári havazás is enyhe döbbenetet okoz. A mostanában született magyar gyermekek alig láthattak havat. Mondják, igen nagy a valószínűsége, hogy az időjárás változásával a legújabb generáció egyre kisebb eséllyel fog hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Hisz lesznek olyanok, akik a saját utcájukban rendes, egy-két arasznyi havat sosem láttak. Pár hópihe beköszönt majd, meglehet. Fáradtan fognak hullani alá, a mínuszok nélküli latyakot hizlalva, de az igazi, édes, víz-szagú hó paplan csak akkor lesz élvezhető, ha befizet a család egy telelésre valami jó nevű hegyvidéki üdülőhelyen. Ezt megszokni embert próbáló föladat. Keserves fölismerés. Hogy néha hidegen karcol a lélek, hó alá kerül sok minden. A fagyos kilincseket sajgó érzés megfogni. A kéz melege nehezen járja át a templom előterének vas rácsát. Mégis fogni kell, markolni és hinni, hogy jobb lesz.  
Két szombat. Egyik forró volt, verőfényes. A másik dermesztő, hűvös lett. Akár az élet.   

                       Pk

Pk: KÖRTÁNC

Fotó: bz

Álmodó szívvel, hasad a hajnal

kárhozat nélkül, körkörös ívvel.

Szökik a fény, a Járás felé,

hol a folyó annyira szőke,

sáros, szemfényvesztőn.

Ott lakóknak testvéries,

idegennek elképesztő.

Árad a Budzsákra

a napnak fénye,

sárga virágpihével hintett

az árok, a part,

a málló vakolatnál kötött kéve

dől bele a puha szélbe,

s a szujos kerítés lécen

párna szappanillatú cihája szárad.

A söprűgyáron nagy kalapként

gólyafészek a kürtőn.

A fellegeket bőszen bolyholja,

tűnődő oksággal fölülről  

nagy akarattal.

Így a város, a Tisza,

a puszta, az egész zord ország

és a világ egy nagy februári

tavaszváró körforgás.

Mert repül már valahol

délkelet felől

egy kékmellényes kismadár.

Cinege dalol.

Szeme bogara

élettel teli érzület.

Otthon, Kanizsán érzem,

megint tavasz lesz,

lesz még kikelet,

valószínűleg.

2018.02.25.

Pósa Károly: VÁRAKOZÓN

Ahogy vadszőlő futna a Rekeczki-ház
falára,

Ahogy a meztelen pára ölelné
a füstködöt,

Állt. Tünemény volt – s toporgott.

Takarva száját, félmosollyal az arcán,

A lány titkon dallamot dúdolt.

...

Ott voltam. Hallottam.

Láttam a hajának színét:

A februári nap gyengéden felhőnek
ütközött.

Sosem rágta szúbogár, halványzöld
lelkének kőrisét.

Sosem csalódhatott még, akár a
mezei vadak.

Szeme a kémények karéját kutatta,

(A sarkon bicikli csöngetett az imént.)

Szélsöpört utcán állt egymaga.

...

Nyúlánk volt. Kimért.

Tudom, buszra várhatott.

A reggeli merev küszöbökhöz
zsírpapír tapadt.

Mintha antik hússzobrot mintáztak
volna róla,

Mintha a női Bácska benne öltött
volna testet,

Betonszín galambok tipegtek lábainál,

Homlokán szürke árnyak kergetőztek.

Egy tincsét libbentette légvonat.

...

S míg tágult az idő, a térfogat,

Majdnem úgy tűnt: tavasz lesz.

Éreztem rajta – szenteltvízben fürdött
tegnap este.

Magyarkanizsa, 2016. február 14.

Pósa Károly: A tavasz 17 illanata

PUBLICISZTIKA

Mikor lesz már ebből tavasz?

Teszi föl a költői kérdést az egyik internetes hírportál munkatársa.
Sokan várjuk a választ.
Ráuntunk a télre.
Azt már régóta tudjuk, hogy február vége felé eddig is mindenkinek kezdett elege lenni a fűtésből, a latyakos időből, az éjszakai fagyokból meg a folytonos nagykabátozásból.

A sál, sapka, bunda gondolatától is megcsömörlöttünk.
Igaz, hogy a tél örömöket is hozott: a disznóvágást, Karácsonyt, szilveszteri bulit, szánkózást meg sok más egyebet.
De!

Az influenzajárvány, a meg- és fölfázás, a takonykór is: mind-mind tiszteletét teszi a házban. A gyerekek heti rendszerességgel hoznak haza az iskolából, óvodából cifrábbnál cifrább kórokat. Láz, köhögés, átvirrasztott éjszakák. A frizsiderben szaporodnak a szirupos üvegek, gyógyszerrel telik meg a mindenes fiók. A gyerekorvos rendelőjében otthonosan mozgok, a kórházi bútorok leltári számát is ismerem már, lassan én is közéjük tartozónak vélem magamat. Valahányszor alatta ücsörgünk, az egészségház várótermének a plafonján lógó kasírozott gólya kiterjesztett szárnnyal osztja ránk műanyag kegyét. Szevasz gólyamadár! Több eszed van nálunk. Jobb a fajtádnak most Afrikában.
Aztán elérkezik a nap, öthavi begyújtás, vacakolás, irdatlan számlák kifizetése után, amikor az esti híradó szenzációs nyűgjeiből már csak az adás végén föltűnő meteorológus mondandója lesz érdekes. Észre se veszem ízes nyelvjárását, palócosan nyújtott szavainak értelmét bogozom. Nézzük a kivetítőn az időjárás-előrejelzést: semmi biztatót nem mutat.

Annak idején igazi gyönyörűséggel hógolyóztuk meg a lányokat március nyolcadikán. De az a hó már régen elolvadt. Következmények nélkül szívódott föl és tűnt el, akár az ifjúságunk.

Egyszeri eset volt – megismételhetetlen. Majdhogynem példa nélküli. (Akár a fiatalságunk - nem álltam meg, hogy a magas labdát le ne üssem… Bocsássanak meg érte!)
Ám mostanság mintha jobban ránk járna a rúd! Kánikulából lépünk a mínuszos éjszakákba. Megszűnőben az átmeneti évszakok. Elsatnyult az ősz meg a tavasz. Szeptember végén hét ágra süt a nap, nyárias az idő, még vígan lehet úszni a Tiszában, hogy másnap aztán – gyakorlatilag - fürdőgatyában, mezítláb lépjünk bele a megfagyott tócsákba.
Októbertől indul a fűtési szezon. Dünnyögve készítjük a gyújtóst, halmozzuk a tűzrevalót, rakosgatjuk a fát, szenet, ki mivel tüzel. A legkényelmesebb helyzetben lévők a gázóra szíszogó fütyülését figyelik, mert pontosan tudják, hogy ez a kellemetlen melódia az, ami súlyos pénzeket fog kimuzsikálni a zsebükből. Aki meg árammal próbálkozik – állítólag még most is nekik éri meg legjobban -, annak a villanyóra mutató számsorai peregnek álmában is.
Így nem lehet jótékony, derűt halmozó a pihenés.
A tavalyi év se volt éppen sétagalopp, gondoljunk csak a februárban beköszöntött szibériai fagyokkal terhelt hetekre… Nyeltünk egy nagyot, meghúztuk a nadrágszíjat és kivártuk a jó időt. Idén azért reménykedtünk, hogy megússzuk. Volt havazás, a gyerekek kitombolhatták magukat. Volt fagy, jég, jeges eső és csüdig érő sár: ne vádoljon bennünket az Ég, hogy megkíméltettük volna magunkat. Jussunk volt a télre, zokszó nélkül elviseltük.
Viszont ami ezekben a napokban történik velünk, az már a legjámborabb polgártársunk epéjét is csiklandozza. Március 22-ét írunk!
Kinézek az ablakon – tiszta január. Lénát látom az ablakon, a trojka száll a friss havon. Hát kedves Dimitrij, eredj a fenébe a legendáiddal, meséld azokat másoknak! Ott fönn, északon az ilyesmi lehet, hogy megszokott, de mi itt, a Kárpát-medence huzattól mentes, széltől kímélt oltalmában ehhez nem vagyunk szokva. Itten kérem kontinentális éghajlatnak kéne lennie, meteorológiai tavasszal - már tegnap óta! -, hogy órát lehessen állítani hozzá. Mit kapcáskodik még a tél?
Nem elég neki, hogy már a tavalyi évben is körösztöt vethettünk a kajszibarackra?(Az idén meg pláne.)
Lenne egy áthidaló megoldásom.
Csináljuk azt, amit 1582-ben XIII.Gergely pápa!
Naptárreform. Az köll ide!
Gergely pápa nem állt buta ember hírében. Életrajzírói följegyzik, hogy igen szerteágazó tudású, nagy formátumú gondolkodó volt, akit vasakarat és sziklaszilárd merész tervek jellemeztek. Sok egyéb mellett az ő nevéhez fűződik az is, hogy tíz napot egyszerűen ellopott az időből. 1582. október 4-e után rögtön 15-ét kezdtek írni. Ma is eszerint számol, dátumoz a világ, leszámítva a különc pravoszlávokat, de ez legyen az ő dilijük a cirill betűs billentyűzettel együtt…
Nekünk kb. egy hónapnyi időt kéne arrébb tolni. Hogy január helyett írjunk decembert, a március meg még maradjon február. Akkor érthető lenne a szeptemberi nyár, és a majális se fulladna rendre csurom vízbe, szakadó esőbe, mert április elsején ezt senki nem venné zokon. Amúgy mostanában – pont a csapadékos idő miatt – az aratás is elhúzódik, ha a mostani július derekán lenne Péter-Pál tán csontszáraz maradna a kombájnok kereke.
A dinnyehordó cigány még szeptemberben is ordítva árulja lovas kocsiról a portékáját, veszi is a jónép, hiába hogy Lőrinc belehugyozott abba már augusztus 10-én. Ez a probléma is megoldódna. Meg még kismillió dolog, amit most helyhiány okán kihagynék.
Szép csöndben írjuk át a naptárakat!
Toljunk vissza egy hónapot a múltba.
Mindjárt érthetőbbé és szerethetőbbé válna a világ.

Aztán, ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy hány évvel írjuk vissza magunkat az időben. 

Magyarkanizsa, 2013. március 22.

A nők köszöntése

A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése,

 szemben a hímnemű felnőtt emberrel, a férfival.

(Wikipédia)

Kass János: Ádám és Éva

Tavasz közeleg.

Gerlék búgnak az ágon, megszólaltak az első madárkák és már láttak gólyát Magyarkanizsa környékén. Ébred a természet, meg a vágy: emberben, állatban egyaránt. Az élet újulni szeretne. 

Mostanában elalvás előtt egyre többször gondolok a hajdan volt nőkre. 

Lányokra, akikbe szerelmes voltam. Akiknek fogtam a kezüket, kísérgettem őket; akik legtöbbször inkább voltak barátok, mint testi kapcsolatok. A velük megesett nagy beszélgetésekre. Parfümjük illatára; arra, ahogyan gesztikuláltak. Némelyek fújták a füstöt, mások csilingelve kacarásztak.

Megint mások tudtak hallgatni, a kellő időben szépen visszanézni.

Csöndös kérdést föltenni. 

Jól megfontolt válaszokat fogalmazni.

Évődtek, vitáztak, vagy látványosan megsértődtek, hogy utána gyorsan kibékíthessék őket. Kegyetlenek voltak és szerethetően bohók. Százféle trükkel vágtak át, de ártatlanul tudtak kérdezni butaságokat.
Örültek az ajándékoknak: csacska apróságokat becsültek, és évekig emlegettek egy vásári műanyag-gyűrűt. De a nagy dolgokra fittyet hánytak. Az erőlködést finom ösztönükkel megérezték, és könnyed eleganciával elutasították. 

Megannyi lány, asszony képe dereng föl esténként. 

A nevük mellett néha már hiányzik az arc, halovány körvonalaiban inkább a gesztusaik maradtak meg. Ellibbenő árnyékuk mégis ott kísért valahol a lelkünkben, mélyen legbelül szunnyadnak, hogy ilyenkor tavasztájt, ha egy élet leltárát végzi az emberfia, kinek-kinek előtűnjenek.

Híresen szép magyar nőink minden koron kísértek bennünket. Nélkülük csonka lenne a magyar história, az irodalomtörténet.

A legkorábbiak szentekké lettek. Erzsébet és az ájtatos Margit középkori alakjai pontosan mutatják miféle felelősség, elhivatottság jellemezte néhai nagyasszonyainkat. Gertrúd bajor volt, Melinda meg spanyolföld szülötte, tragédiájuk azonban annyira magyar, amennyire emberi. Mátyás Beatrixja a reneszánsz Itáliát varázsolta a Duna-kanyarba, Izabella, pedig a hatalma csúcsán lévő török szultánnal volt kénytelen tárgyalni. És hogy mennyit ért egy nő acelos lelke: példa erre Zrínyi Ilona története, aki éveken keresztül védte ostromlott várát a vérzivataros időkben, miközben Európa műveltnek mondott nyugati fertályán a Loire-menti barokk kastélyok tükörtermeiben orgiákat tartott a „legkeresztényibb király” és pezsgőt hányt a francia udvar népe. Amikor Munkács várát két év után Caraffa generális nagy sokára bevette, II. Rákóczi Ferenc anyja édesanya, harcos, politikus és nő tudott lenni, minden körülmények között.

Vagy itt vannak az irodalmi múzsák!

Hány és hány költő, író, énekmondó magyar férfi ihletője, éltetője volt szép járású nő, reménytelen szerelem vagy beteljesült házasság! Balassi Júliája, és Petőfi Júliája között mintegy két és fél évszázadnyi űr tátong, de a szerelemtől átitatott sorok ugyan azzal a hévvel lángolnak és az egyetemes irodalom máig számon tartott gyöngyszemei.

Krúdytól szebben talán senki nem írt még nőkről és csélcsap udvarlóikról. Szindbád történetei mindennél ékesebben példázzák azt a szüntelen párharcot, ami nő és férfi között zajlik az idők kezdete óta, és amit - míg a világ-világ - soha nem fogunk végérvényesen megnyerni, mert egyikünk sem tudja elveszíteni.

Ilyen egyszerű ez.

Aztán meg illik szólni arról a tényről is (mert az emlékezet mostanában parancsra szokott véges lenni), hogy Tormay Cécile személyében a második világégés előtt komoly esélyünk volt az irodalmi Nobel-díjra. Ki az, aki ma az írónő regényeit ismeri? Pedig a 20. század első harmadában az egész világ ünnepelte és olvasta. (A minap egy kaktuszokat növesztő kertészé lett a rangos díj…)

Nem szabad elfelejtenünk a madárcsontú pesti medikát, akit bestiális kegyetlenséggel akasztottak föl egy hazug rendszer pribékjei. Ahogy nem kell megfeledkeznünk az összes nőről, lányról, asszonyról, anyáinkról és nagyanyáinkról, akik úgy élték le életüket, úgy élnek közöttünk, hogy nekünk a kedvünkre tegyenek.

Figyelmeznek ránk; ápolnak, irányítanak; és ha már minden kötél szakadni látszik, oltalomként mehetünk hozzájuk. Mindig számíthatunk a szeretetükre.

Ezt nem árt észben tartanunk.

A legkevesebb, hogy csöndös szóval megköszönünk nekik mindent.

Emmuska nőnapi ajándéka

Pósa Károly            

"Tavasz van és én Szerbiában élek"

Kimaradt írás az eheti újságból.


Most, hogy túl vagyunk a március idusának fölemelő pillanatain, nem árt kicsit számot vetnünk viselt dolgainkról.

E hónap régi magyar nevén Böjtmás hava arra int bennünket, hogy a magasztos, emelkedett szólamokon, a koszorúzásokon és megemlékezéseken túl szükséges a délvidéki magyarságnak visszatérnie a dolgos mindennapokhoz, hogy hitében – az ünnep méltóságától - némiképp megerősödve mindannyian tanúbizonyságát adjuk közösségünk életerejének.

A címben idézett kellő erővel mellbevágó kinyilatkoztatás nem saját kútfőből fakad, hanem bő tucatnyi évvel ezelőtt volt szlogen, az akkori rendszerellenes tüntetéseken. Az Ellenállás (Otpor) fiatal aktivistái terjesztették el a nagyon is találó, kétértelműségében is a velejéig kritikus mondatot, ami pólókon, házfalakra pingáltan és transzparenseken egyaránt szerepelt, úgy Belgrádban, mint Vranjeban, Szabadkán meg Versecen. A rövid szentencia már-már szarkazmusba hajló élét az a düh, elkeseredés és lázadás eredményezte, aminek a végén Szlobodan Milosevityet meg rezsimjét az őket megillető helyre juttatta.

Azóta eltelt tizenpár év, fölnőttek a forrófejűek, és az idő megmutatta, hogy a történelem kereke itt a Pannon tenger meg a Balkán összefércelt mezsgyéjén mennyire nehezen mozog. Megannyi idealista, a jót és a haladást zászlójára tűző akkori ifjú mára belátta, hogy a magasztos eszmék, az igazság, a méltányosság nagyon sokszor csak szavakban, lózungok szintjén létezik. A kutyák továbbra is ugatnak, akikből ilyen-olyan rendszer- vagy módszerváltoztatás után sem lesz szalonna. Az éhes szúnyogok ugyan úgy szipolyozzák a nagy többséget, és jól elférnek egymás mellett a már jóllakott társaikkal.

A demokráciának nevezett népi játék vesztese lett a társadalom nagyobbik fele.
Sovány a vigasz, hogy annak előtte sem volt ez másképpen.

Annak idején erősen hittük – mi magyarok is – hogy megjavítható ez a minket körülvevő légkör. Hogy annyi év után megint mások beleszólása nélkül ismét magunk intézhetjük ügyeinket. Hogy a kontárok, az árulók, a bólogató jánosok ideje lejárt. Hogy a lojalitásunkért, szorgalmunkért, természetünkből fakadó szívélyességünkért cserébe valami hasonló, megbecsüléssel övezett tiszteletet kapunk.
Aki itt él, az mára tudja, mivé foszlott a kezdeti eufória.

A csúrogi dögtemetőbe még mindig kereszteket gyaláznak, nyögve-nyelve halad a történelmi bizottság munkája. Ellehetetlenül a nyelvünk a közéletben. Utcák, régen magyarlakta falvak néptelenednek el. Sorvadoznak intézményeink, a pénzhiányra, a gazdasági válságra hivatkozva zilálódik, forgácsolódik a kultúránk, szétszélednek szakembereink, elvándorol a fiatalságunk, másutt születnek meg unokáink.

És ha mindez még nem volna elég: lépten-nyomon emlékeztetnek bennünket arra, hogy ebben a társadalomban egyféle „megtűrt” kategóriába tartozunk. A képzeletbeli szerb nemzetiben most mi vigyázhassuk és tartjuk tisztán a mosdókat, esetleg perecet, tökmagot árusítanak velünk, pedig már régtől fogva bérleteseknek kéne lennünk, páholy dukálna, kezitcsókolom!

Így van ez a mostani Damjanich-féle üggyel is. Azok oktatnak, meg vonnak kérdőre bennünket, akiknek a közéletből pont a pozsareváci zsonglőrrel együtt kellett volna süllyesztőbe tűnniük, vagy mostanság a csetnikvajdával közös priccsen szorongva papírzacskókat ragasztgatniuk.

Ha valamicskét is adunk magunkra, ha maradt még önbecsülésünk ezeknek a károgására oda se figyelünk.

Sokkal fontosabb dolgunk is akadhat. Ezen a héten eleink szokása szerint ki kell nyitnunk az istállóajtókat, hogy az első fecskéink beköltözhessenek.
Mert mint tudjuk, a szívünknek oly kedves kis költözőmadár ezen a vidéken mindig a reményt hozta.

Pósa Károly