Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ

Zörög a haraszt,

az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
„Légy boldog fijam”

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.

Illusztrációm

Pósa Károly: VÁRAKOZÓN

Ahogy vadszőlő futna a Rekeczki-ház
falára,

Ahogy a meztelen pára ölelné
a füstködöt,

Állt. Tünemény volt – s toporgott.

Takarva száját, félmosollyal az arcán,

A lány titkon dallamot dúdolt.

...

Ott voltam. Hallottam.

Láttam a hajának színét:

A februári nap gyengéden felhőnek
ütközött.

Sosem rágta szúbogár, halványzöld
lelkének kőrisét.

Sosem csalódhatott még, akár a
mezei vadak.

Szeme a kémények karéját kutatta,

(A sarkon bicikli csöngetett az imént.)

Szélsöpört utcán állt egymaga.

...

Nyúlánk volt. Kimért.

Tudom, buszra várhatott.

A reggeli merev küszöbökhöz
zsírpapír tapadt.

Mintha antik hússzobrot mintáztak
volna róla,

Mintha a női Bácska benne öltött
volna testet,

Betonszín galambok tipegtek lábainál,

Homlokán szürke árnyak kergetőztek.

Egy tincsét libbentette légvonat.

...

S míg tágult az idő, a térfogat,

Majdnem úgy tűnt: tavasz lesz.

Éreztem rajta – szenteltvízben fürdött
tegnap este.

Magyarkanizsa, 2016. február 14.