Tudják mi a pocokgradáció? Tömegrajzás.
Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt - a pockok létszáma
nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon
időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához.
Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amik 19 fiókát is
képesek fölnevelni. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj
etetnem. Ennyi a fészekalj. Mivel gradációs időket élünk, mert falkában
vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás már napi
szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.
Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul
az egyetlen nagyhatalom, aki tél-túl hatékonyan védi magát a gradációs
folyamatoktól. Keleten-nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi
demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei.
Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polonak sem volt
könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább
a falas megoldásban hisznek. Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem
bírná a negyvenöt éves májam.
Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott
mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezen felül az
ausztrál parti őrség nyílt lőparanccsal bír: a hozzám hasonszőrű pockokat
csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülünk hogy nem egy
torpedóval fogadtak.
Mi marad hát a busa fejű bácskainak? A Közel-Kelet és Afrika.
Ki is néztem magamnak térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb
arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett
most láss csudát! - abszolút monarchia. Egy ember - az uralkodó - dirigál. Mégis
megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási
szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi
forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy
a GDP-jük is. A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai
össztermék: minden lakosára 90 ezer dollár jut évente! Gyógyír a negyven fokos
hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra
hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki
televízió műsorainak színvonalát.
Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő.
Persze, nem karikaturista-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok
nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem
lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a
világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet
és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb-macedón
határnál meg akartam szabadulni minden okmányunktól: széttépve a passzust, a
diplomát, a véradó könyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután
föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt,
molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli
tévécsatornáknak a sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a
humanitárius jussunkat. A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék
tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az
isztambuli bazárban pénzzé tennék.
Míg Anatóliában járnék, az út mellett
parázson minden nap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott
nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha
ezért netán rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg
egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény Vármegyét elcsatolták
a török portától. Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot
kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti
üdültetésre viszi, ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű
bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom
miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg
semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy
gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és
magyar forinttal lennék hajlandó fizetni. Utunk során követelném a latin betűs
feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel
Szaúd-Arábia az USA leghívebb közel-keleti szövetségese, Mekkában szankciókkal fenyegetném a városi vezetést,
a déli harangszó elmaradása miatt.
Mire családom tagjaival Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna
bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan
elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt
kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, amiből futná egy
helyi, radikális katolikus párt megalapítására is. Katarban, a tengerpart
legszebb részén egy grandiózus katolikus templom alapköveit is lerakatnám
belőle, de az építkezést már az adófizetők pénzén az állam finanszírozná. A
tornya csak egy kicsivel lenne alacsonyabb a kölni dóménál. Ott rendezném be a
Katolikus Párt központját, és vasárnaponként, a misén prédikálva uszítanék a
helyi muzulmán többség ellen. Innét egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első
ombudsmanja lehessek.
Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi
haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat.
Induljanak. Mi vagyunk az arab világ
reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.
Pósa Károly
szerkesztett változata megjelent a
Magyar Hírlap – Vélemény rovatában
2015. augusztus 27-én