2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. augusztus 28., péntek

HOVA EMIGRÁLJAK?



 
Tudják mi a pocokgradáció? Tömegrajzás.
Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt - a pockok létszáma nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához. Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amik 19 fiókát is képesek fölnevelni. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj etetnem. Ennyi a fészekalj. Mivel gradációs időket élünk, mert falkában vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás már napi szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.
Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul az egyetlen nagyhatalom, aki tél-túl hatékonyan védi magát a gradációs folyamatoktól. Keleten-nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei.
Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polonak sem volt könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább a falas megoldásban hisznek. Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem bírná a negyvenöt éves májam.
Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezen felül az ausztrál parti őrség nyílt lőparanccsal bír: a hozzám hasonszőrű pockokat csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülünk hogy nem egy torpedóval fogadtak.
Mi marad hát a busa fejű bácskainak? A Közel-Kelet és Afrika.
Ki is néztem magamnak térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett most láss csudát! - abszolút monarchia. Egy ember - az uralkodó - dirigál. Mégis megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy a GDP-jük is. A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai össztermék: minden lakosára 90 ezer dollár jut évente! Gyógyír a negyven fokos hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki televízió műsorainak színvonalát.
Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő.
Persze, nem karikaturista-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb-macedón határnál meg akartam szabadulni minden okmányunktól: széttépve a passzust, a diplomát, a véradó könyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt, molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli tévécsatornáknak a sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a humanitárius jussunkat. A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az isztambuli bazárban pénzzé tennék. 
Míg Anatóliában járnék, az út mellett parázson minden nap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha ezért netán rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény Vármegyét elcsatolták a török portától. Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti üdültetésre viszi, ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és magyar forinttal lennék hajlandó fizetni. Utunk során követelném a latin betűs feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel Szaúd-Arábia az USA leghívebb közel-keleti szövetségese,  Mekkában szankciókkal fenyegetném a városi vezetést, a déli harangszó elmaradása miatt.
Mire családom tagjaival Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, amiből futná egy helyi, radikális katolikus párt megalapítására is. Katarban, a tengerpart legszebb részén egy grandiózus katolikus templom alapköveit is lerakatnám belőle, de az építkezést már az adófizetők pénzén az állam finanszírozná. A tornya csak egy kicsivel lenne alacsonyabb a kölni dóménál. Ott rendezném be a Katolikus Párt központját, és vasárnaponként, a misén prédikálva uszítanék a helyi muzulmán többség ellen. Innét egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első ombudsmanja lehessek.
Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat. 
Induljanak. Mi vagyunk az arab világ reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.      

Pósa Károly
szerkesztett változata megjelent a Magyar Hírlap – Vélemény rovatában

2015. augusztus 27-én

2015. augusztus 26., szerda

Napló 23. - Álom



Rég nem jegyeztem újdonságot a naplómba. Röstellem kicsit. Ideje írni. Mintha ezidáig semmi érdemleges nem történt volna körülöttem. Ellenkezőleg. Jócskán sűrű volt ez a lassan tovaóvatoskodó nyár. Mégsem sikerült az események megszövegezése. Lelkem mélyén hiszem, hogy jól van ez így. Nem kell folyton memorizálni. Kár a gőzért. A legszebb, legbensőségesebb dolgainkat úgysem lehet, talán nem is szabad szavakba öntenünk. Azok csak úgy vannak. Maradnak emléknek.
Több napos kirándulásokra előbb elfelejtettem fényképezőgépet vinni. Bosszankodtam miatta. Aztán észrevettem, hogy fotók nélkül is látom magam előtt a tájat, érzem a szagokat, vissza tudom idézni az összes hangulatot. Akárhány megapixel, videofelvétel sem tudná ugyanilyen tökéletesen visszatükrözni. Teljességében élnek bennem a képek. Bármikor lerajzolható, lefesthető vagy leírható lenne mindegyik: de minek? Ha szükségét érzik, úgyis előtörnek belőlem. Akkor talán segítenek majd rajtam.
Ami meg a naplóírást illeti: egyszer olvastam valahol egy íróról. Naplót vezetett évtizedeken keresztül. Kora ifjúságától haláláig egyetlen nap kihagyása nélkül végigírta az életét. Nem lenne ebben semmi különös. Szorgalmas, kötelességtudó emberek ma is akadnak. Nem sokan ugyan, de vannak. Igen. Csakhogy ennek az írónak az egész életműve nem szól egyébről, csupán az időjárásról. A naplója első bejegyzésétől kezdve az utolsó szóig szigorú pontossággal értekezik az aznapi hőmérsékletről, csapadékról, a felhők formájáról, a várható páratartalomról, és ír minden meteorológiai tényezőről - a kertjében nyíló virágok szemszögéből -, olyan meghitt szeretettel, annyi átéléssel, hogy az életen át írott naplójának minden sorát áhítattal lehet olvasni, vagy megkönnyezni. Képzeljék el azt az írót! Ül az ablaka előtti asztalnál: kitekint, majd tollat ragad, és papírra veti hangulatjelentését, benyomásait. Egy szóval sem utal rá, hogy közben megnősült, gyerekei születtek, elhaltak a szerettei, öröm és gyász kísérte évtizedeken át. Meg sem említi a világháború kitörését, a bombázásokat, az iszonyatot követő lázas építkezést, amit békének neveztek. Ez az ember csak a kertje csendjéről ír. Arról, miként süt a nap valamelyik ködös reggelen. A faleveleket borzoló szél erősségéről. Rendíthetetlen buzgalmát mégis áthatja egy szándék, ki nem mondott akarat. Valami, ami nagyon emberivé teszi. Mintha közeli ismerősünk lenne, vagy mintha egypetéjű ikertestvérünk gondolataiban olvasnánk. És az író testvérünk szerénysége annyira megindító, hogy én bizony a nevére sem emlékszem. Rémlik, talán angol lehetett. Ezt nevezem irodalomnak.
Mondta egy ismerősöm, hogy hasonló módon le kéne jegyezni az álmainkat. Állítólag több neves ember is naplót vezetett a tudatalattija éjszakai viselt dolgairól. Közülük kettőt elég megemlítenem, és menten elhiszi nekem mindenki, hogy nem elvetélt az ötlet. A pszichológia legnagyobbja - Jung - az egyik. Számomra az egyetlen, aki hitelt érdemlően valóban tudománnyá nemesítette a lélektant. Nem úgy, ahogy a sok tudálékos képzelné. Nem. Jung pont azért tudott a lélek rejtelmeinek legkiválóbb kutatója lenni, mert a deszakralizált tudomány helyett inkább szakralizálta a pszichológiát. Rosszul mondom: vissza-szakralizálta. Az ő nyomdokain Makovecznek, Csetének ugyanezt sikerült elérniük az építészetben, vagy Papp Lajos professzornak a szívgyógyászatban. Gondolom, a sort majd lehet folytatni. Vannak elméleti fizikusok, matematikusok, számos kutató, teremtő óriás, akik már a jó ösvényen keresik az igazat. A másik nagy álomfejtő a valaha élt egyik legkiválóbb filmrendező: Fellini. Szerintem, elég meggyőzően cseng a neve mindkét említett példaképnek. Ha ehhez hozzávetem, hogy Krúdy Gyula Álmoskönyve soha le nem tehető olvasmányom marad, míg könyvet bír a kezem tartani, nem kérek bocsánatot senkitől, amiért ekkor-akkor leírom, és egyszer talán majd közzéteszem elalvás utáni kalandjaimat. Hogy nem csinálok rendszert belőle, azt talán szemérmességből teszem. Az én álmaim ugyanis túl gyakran cifrák. Vadak. Nehezen emészthetőek. Többnyire démonikusnak mondhatóak, ritkán álmodok jólesően szépeket. Azt már régen tudom, hogy az álomképeim színesek. Ezzel együtt mindig mozgalmasak, néha nyomasztóak. Már csak emiatt is kímélnék másokat tőlük. A ma hajnali viszont különösen izgalmasra sikerült. Kétfélét is álmodtam. Pirkadat előtt ugyanis fölébredtem. Akkor maradt abba az első történet. Mivel megesik, hogy epizódokban még így is képes vagyok továbbálmodni, kész felüdülés volt a második avantúra, ami teljesen másról szólt. De az sem volt híján egy jó adagnyi rémületnek.
1. Bokszolnom kellett. Húztak rám kesztyűt. Emlékszem, hogy a gatyám korcát se tudtam vele megigazítani. De éreztem a melegét, a csuklószorító pántokat, meg valami kaucsukos puhaságot, ami mégis merevnek hatott. Arra gondoltam, milyen érzés lehet ilyen rideg matéria által közvetve pofont kapni. (Életemben nem volt rajtam bokszkesztyű…) Aztán ringbe kerültem, de az ellenfelet nem láttam. Elvakított a sok lámpa. Mégis ütöttem, meg kaptam is eleget, hajjaj. Csak úgy záporoztak rám a gyomrosok, balegyenesek. Csoda, hogy lábon kibírtam. Pedig nagyon megvertek. Kalandos álmomnak mégsem ez volt a legrémisztőbb fele. Hanem a hazavezető út. Töksötét éjszaka botorkáltam, csak pár lámpa világított, mikor megláttam azt a hatalmas széles vasúti rendszert, sínpárok tucatjait, amik keresztezték az utamat. Remegő lábbal indultam át rajtuk. (A valóságban se szeretek síneken mászkálni. Még a városi villamos útján átlépdelve is némi viszolygást érzek.) Mentem a kusza sínek között, nem láttam a túlsó oldalt. És akkor meghallottam a vonatokat, aztán már láttam a fényszórókat is. Több szerelvény robogott felém. Mindkét irányból jöttek. Belém hasított, hogy fogalmam sincs, melyik sínen közlekednek, a sötétben beazonosíthatatlan a pályájuk… Kínomban egy veszteglő marhavagon alá bújtam. Büdös, kátrányszaga volt. Ott sötétlett fölöttem több tonna. Akkor meg átzsibbadt rajtam: mi van, ha éppen ezt akarja tolatni az egyik mozdony? Péppé darálnak, míg alatta vagyok. Kimásznom túl késő volt, lehet egyenlő az öngyilkossággal… A szívem majd kiugrott a torkomból, ám a végkifejlet örökre talány marad, mert fölébredtem. Alighanem az égiek könyörültek meg rajtam. Megsokallhatták a szenvedésemet. Egy darabig még feküdtem. Tapogattam a lepedőt. Ember ritkán örül ennyire egy ágynak.     
2. Egy jóképű fiatalember – esküszöm Edward Nortonra hasonlított, pedig nem ő volt az - bevett a bandába. Hárman voltunk. Egy kisegyház, vagy tán szekta széfjét akartuk feltörni. Hol másutt? Adán… (Mondom, hogy meredek álmaim szoktak lenni.) Aztán hogy-hogy nem, a betörést a másik kettő végrehajtotta nélkülem, míg én vigyáztam a kocsinál, és a vallási csoport székházának ablaka alatt strázsáltam. Szerencsésen megléptünk, bár akkor már nagyon bántam, hogy közéjük álltam. A zentai benzinkútnál rendőrautót láttunk, majd belehaltam az izgalomba. Hazaérve a kanizsai Tisza-parton a főnök egy kötegnyi pénzt nekem is adott. Szégyelltem megszámolni, mert hát – ugye – nem igazán dolgoztam meg érte, mit ugráljak? Ezért csak megkérdeztem tőle, mennyit adott. 80 ezer dollárt! (Azt se tudom hogy néznek ki a dollárok. Filmen mindig messziről mutatják.) Az álmom pikantériája, hogy én a 80 ezrest – kapaszkodjanak meg! – 250 dollárosokban kaptam. Már álmomban is gyanúsnak tűnt a 250 dolláros címlet, de aki 500 euróssal se igen találkozott még, az ne csodálkozzon minden piszlicsáré dolgon. A pénzt a piros kockás ingem mellzsebébe tettem. (Jó csomó volt, összegumizva.) Utána lementem a Tiszára úszni. Épp áradt a folyó. A ruháimat, különösen az ingemet féltve a közeli eperfásban dugtam el. Belementem a vízbe, és én hülye, az ár mentén lefelé kezdtem úszni. Említettem, hogy áradt a folyó, a strand fűcsomóinál mentem be. Ahogy a szokottnál erősebben vitt a víz, már észbe kaptam: úszni kezdtem visszafelé. Vadul tempóztam, hosszú időn át, alig haladtam valamit. Ráadásul a parton rossz arcú népek kezdtek gyülekezni. Valami fesztivál készült. Arról se tudtam. Rögtön a szajrémat féltettem. 80 ezres! Rendbe hozná az életemet! Amekkora balfék vagyok, megtalálják az inggel együtt. Kettőzött erővel küzdöttem magamat szemben az árral. Borzasztó volt. Kiérve, iszonyú fáradtság vett erőt rajtam. De happy end lett a vége. A cuccomat a pénzzel együtt megtaláltam. Ott volt ahová tettem. Ha hiszik, ha nem: a 250 dolláros címletek álmomban – mind valódiak voltak. És emiatt egy kicsit boldog is voltam.”              
   

2015. augusztus 21., péntek

SZÖDÖR FÁBIÁN VILÁGÁNAK SARKAI

Jeges Tisza - olaj
140 x 40 cm

Mikorra az augusztusi kánikula arany virgáccsal kedve szerint végigverte a Járást körösztöző dűlőutat, és a nap heve kezdett alábbhagyni, Szödör Fábián is fölneszelt. Feküdt még egy darabig csöndösen, a messze haladó gomolyfellegeket nézve. Aztán egy sóhajjal fölnehézkedett a durva lópokrócról. Inge hátán sötét folt a verítéke, hónaljban is erősen megizzadt. A kalapját a tarkójára igazította. Odébb a birkák legelésztek. Tépték méla egykedvűséggel a kiszikkadt fűcsomókat. Halk füttyszavára előgurult a kutya a nyáj mögül, s az olajfaliget árnyékába terített pokróc szélén megállt. Szödör Fábián a zsebe mélyén kotorászott. Sok éves, megfakult kostökzacskót húzott elő, aminek a csücskében maradék dohánya szegénylett. Cigarettát sodort, nyálazta a papírt, sercent a gyufa. A kis olajfás késő délutáni széna- és birkaürülék illatát hamarosan elnyomta a kapadohány nehéz szaga. Messzebb, a remegő szemhatáron át látni lehetett a nagytemplom tornyát. Mezei pacsirták szitáltak a rét kisült platnija fölött. Csivitelő éneküket ezernyi tücsök zsizsegő muzsikája kísérte. A kanálist átszelő keskeny földhídnál bíbicek röppentek szanaszét. Éles, sikoltozó hangjuk elárulta, hogy valami közeleg. A kanyar könyökén túl csakhamar elő is bukkant egy batár. Szödör Fábián összeszűkülő szemmel nézte egy darabig, nem a haragosáé-e, az ustorkai tanyásé, de mikor látta, hogy két ismeretlen sárga húzza a kocsit, megnyugodott. Hárman közeledtek rajta. Ketten a bakon gunnyasztottak, egy testesebb, furcsán öltözött alak pedig hátul ült.
Maga mögé parancsolta a kutyát. Gamós botján nyugtatta kezét és az érkezők felé fordult.
A szürkére pingált fogat néhány lépésnyire állt meg tőle. Rándult a gyeplőszár, kenetlenül nyikkant a kerékagy, míg egy pattintott szikla arcú paraszt hőkölte a lovakat. Mellette egy jobban öltözött fiatalember feszengett, táskával az ölében. A leghátul ülő, ama furcsa öltözetű utas pedig nem volt más, mint a pohos megyéspüspök, aki láthatóan jócskán elbágyadva, pirosló képpel pihegett a napon. Hosszú, szoknyaszerű reverendáján gyöngysorként fénylettek a rézgombok. Ernyedetten rebbent egyet a májfoltos keze, amit akár üdvözlésnek is vélhetett bárki, majd finom batisztzsebkendőt húzott elő, és törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Helyette a táskás fiatalember szólalt meg:
 - Adjon Isten, jó napot! – s mivel hasonló harsány választ nem kapott, mert Szödör Fábián csak a bajusza alatt mordult egy rövidet, egy szuszra folytatta – Őexcellenciája a városba igyekszik és fatális tévedés áldozatául estünk. Otthon felejtettük a vizes csobolyót, és igen elszomjaztunk a hosszú úton. Kendnek van-e vize, merthogy a püspök úr…
 - Nincs.
  A merev válasz úgy koppant, akár a pusztai kemény sziksós földre dobott fémpénz. Még a hallgatag kocsis feje is belerezdült, a megyéspüspök úr szeme fölakadt, a táska meg kicsusszant az összezavarodott fiatalember öléből. Vörösödő képpel tanácstalanul nézett hátra. A püspök úr megköszörülte torkát, nyájas hangon vette át a szót.
  - Ejnye, ejnye jóember. Nem szabad ennyire magabízónak lenni! Sose volt nagyobb szükség arra, hogy az emberek egymást segítsék, mint mostanában. Kend itt legelteti a juhait, a süket puszta kellős közepén, s ha szól valakihez, akkor a kutyájával beszélget. Híreket nem hall. Azt se tudja, mi van a politikában. Pedig sorsfordító időket élünk! Bibliai időket. Az Armageddon közeleg. Az országok egymásnak estek. Háború, halál, nélkülözés mindenütt. Menekülők százezrei támolyognak az utakon. Csupa elesett ember. Hazátlanná vált a fél földgolyó. Elkél a segítő kéz, az irgalmasság most mindennél fontosabb! Gondolja meg kend, mielőtt megtagadja valakitől a támogatást, a szívélyességet. Hisz a sarkaiból fordult ki a világ.
  - Az enyim ugyan nem – Szödör Fábián flegma közbeszúrása a püspök úr mondandóját is megakasztotta. A tátva maradt szájakkal mit sem törődve folytatta:
  - Látik kegyelmetek azt a lópokrócot? Eccerű darab. Kicsit foszlott, kicsit kopott. Olyan mint mi. Olyan mint én. Az az én világom, mer’ vélem egy. Együtt élünk, együtt veszünk. Rúla nézem az eget. Négy a sarka. Este megszámolom, regge’ megköszöntöm. Azon a lópokrócon ott az egész világ. Akármikó’ kivetem sarkaibú’, hogy máshun megin’ leterítsem. Ez a világ közepe. Ilyen eccerű. Nekem más világ nem köll. Bonyolútt az nekem. Bonyolútt, mer’ hazug. Hazugságba élni nem lehet. Látik azt a kutyát? Én má’ csak annak hiszek, ami nem beszél.
  Választ sem várva Szödör Fábián sarkon fordult, szisszent a kutyának, és a nyáj irányába indult nagy, komótos léptekkel. A szekéren még hüledeztek, álmélkodtak egy darabig, de aztán a megyéspüspök rosszkedvű intésére zökkenve indult a batár napszállatnak, a kanyargó dűlőn. A városba érve, megvacsorázva, a terített asztalnál ülő poharazgató társaságnak a már megenyhült, kedélyes püspök nevetgélve mesélni kezdte:
 - Képzeljék az urak! Az úton idefelé, az Isten háta mögött, távol mindentől, egy kanális meg néhány girhes birka mellett egy paraszt azt hiszi, hogy ahol ő van, az a világ közepe. Micsoda gőg…
  A megvidámodott asztaltársaság koccintott, jóízűen heherésztek. Másnap pedig a püspök úr misét celebrált. A világbékét sürgette. Gyönyörű szentbeszédét idézték a hétfői lapok.

Pósa Károly       






2015. augusztus 12., szerda

SZERÉNY KÉRÉS




A minap értesültem róla, hogy több írásomat is megjelentette a DÉLHÍR nevű internetes híroldal.
A nevezett publicisztikáim megtalálhatóak a weboldalamon.
Amikor megírok valamit, általában fölkínálom a hagyományos médiának: a helyi-, a vajdasági-, illetve újabban a magyarországi újságoknak. Ha érdemi viszontválasz nem érkezik, akkor szoktam közzétenni az aktuális írást, és az általam működtetett www.magyarkanizsa.blogspot oldalra kiszerkeszteni. Ez – gondolom így helyes.
Hogy a nyilvános naplóként működő web-felületemről ki és mit használ fel, tölt-, vagy másol le, abba már jóval szerényebben szólhatok bele. Ismerem az internetes etikát, nem is vagyok túlontúl elragadtatva tőle. Vannak – hál’Istennek! - rendszeres olvasóim, közöttük hozzám hasonló képen tevékenykedő, blogot vezető népek. Számos esetben fordult elő, hogy átemelve írásomat a saját oldalukra szerkesztették annak tartalmát.
És itt jön a lényeg!
Az említett számos eset zömében előtte egyeztettünk, megkértek egy-két soros üzenetben, és én soha nem mondtam nemet: hadd olvassák minél többen! Aztán akadt egy-két szomorúbb eset is, amikor úgy láttam viszont a publicisztikámat, esszémet, bármi mást, hogy annak újraközléséről nekem fogalmam sem volt.
Ezek közül a legkirívóbbak a minapi, a Délhír portál által leközölt dolgaim.
Szeretném hangsúlyozni, nyomatékkal aláhúzni, hogy az említett híroldalhoz az égvilágon semmi közöm!
Nem ismerem a működtetőit, a szerkesztőit. Ráadásul a Délhír által közölt tartalmakkal sem értek mindig egyet. A hangvételük, és a szellemiségük sokszor köszönő viszonyban sincs az én elveimmel. Megtisztelő, ha néha észrevesznek bármi fontosat, hasznosat a munkáimban. Megírom amit gondolok a világról, megmondom a véleményemet, és megfutom a tiszteletköröket még a kanizsai maraton után is, ha úgy ítélik, hogy megérdemlem.
Teszem a dolgomat.
Tegyék a Délhírnél is.  Felőlem létezzenek, nyíljon a réten ezerféle virág, így van jól.
De ha ezután tőlem idéznének, közölnének bármit, úgy illő szerénységgel arra kérném őket, hogy előtte keressenek meg, s ahogy ember az emberrel szokás – egyeztessünk. Tudom, nagy ez a kérés, egyeseknek fölösleges formaság. Ha megkérnek, ha nem – manapság egy kattintással bemásolható bármi, és szavad nem lehet ez ellen. Mit birok akkor én?
Jóformán semmit.
Csak annyit, hogy a kérésemet most nyilvánossá teszem, és újfent kijelentem, hogy a Délhír portálhoz semmi közöm.

Tisztelettel: Pósa Károly    

2015. augusztus 9., vasárnap

Van-e töke Európának? – avagy: a másmilyen bika



Így.

Néhány nappal ezelőtt, egy délutáni történet.
A magyarkanizsai buszmegállóban sírdogál egy láthatóan migráns fiú. Kamasz, 15-16 évesnek nézem. Kérdezzük tőle, mi a baja?
Többször visszaküldték a magyar határról és neki muszáj eljutnia Németországba – válaszolja tört angolsággal.
- Ausztria nem jó?
- Nem, nekem Németországba kell eljutnom.
- Miért?
- Mert az imám azt mondta, hogy csak akkor leszek igazi férfi, ha az ottani imámnál jelentkezek.

Európa mint tudjuk, nem férfi-jellegű. Valaha egy gyönyörű nő volt. A legenda szerint Zeusz, a föníciai király lányát egy hófehér bika hátán szöktette meg a déli tengerekre. Hófehéren – tartja a klasszikus rege. Most, ugyanezen déli irányból immáron egy kreolbarna és fekete bika hátán úszik felénk egy másmilyen Európa rémképe. Jön az a sötét bika, hátán milliónyi szerencselovaggal, vízen de szárazon is, a határokon áttiporva. Baljós a hörgése. Fújtat, s porfelleget kavar. Amerre jár hódít, káosz a nyomában. Az ókontinens vezetői meg csak nézik, bámulnak bután, mint léggömbárus a nyílzáporban. Nekik sosem volt imámjuk, aki férfivá avathatta volna őket. Európa nyakkendős tamburamajorjainak nem volt papjuk sem, aki az élet ügyes-bajos dolgaiban néha eligazította volna valamelyiküket. Egyáltalán: hitük sem volt soha, mert a vallást, a kereszténység tanítását, azt a bizonyos tíz rövid parancsolatnyi éthoszt, mint meggyőződést már jó régen kiiktatták. Így, alapelvek, erények híján sosem tudtak férfias, vagyis helyes döntéseket hozni. Az igazságra igent mondani, a hazugságra pedig nemet. Helyette maszatoltak. Az androgün-észjárásukból ennyire tellett. Kenték a dolgokat, mint a lekvárt. Ma és tegnap is összeültek a kerek asztal körül, és a saját fejükből kipattanó ötlet-magvakat hintették szerteszét. Ez a „mindazonáltal”, „ugyanakkor”, „másképp szemlélve” és a „mindamellett” politikailag korrekt, de kiherélt agyszüleménye. Ezen, széjjelszórt elképzelés-szemek egyike sem szökkenhet szárba – hisz képtelen megfoganni az, ami eleve nemtelen dologtól származik. Ráadásul, pont az említett kompániának köszönhetően Európának alapja sincs már, amelyben bármi értelmes irányelv termékeny jövőt sugallhatna. Kicsinyke esélyt. Egyetlen búzaszemnyi reménységet.
Az elhullatott, élettelen ötlet-magvak mégsem vesznek kárba. Ebből élnek azok a szalon-jogvédők, akik a valóság nevű nagybácsitól ugyanúgy rettegnek, mint attól, hogy a falusi temetőben randalírozó csőcseléktől zaklatott királyhalmaiaknak a szemébe nézzenek, hogy értelmes választ adjanak a feldúlt Kanizsa központja miatt elkeseredett polgároknak, vagy megmagyarázzák a gazdáknak a letarolt vetéseiket, gyümölcsösüket megtekintve, miért vonatkoznak más szabályok az ide érkezőkre? Hogyan engedhetik egy idegennek azt, amit egy itt élőnek sohasem szabadott? Ha a törvény egyforma jogokat biztosít, akkor minket, bácskai magyarokat miért büntetnek pénzbírságra – minapi, hétvégi példákkal tanúsíthatóan - ha netán személyi igazolvány nélkül megállítják valamelyikünket közterületen, és mi van azokkal, akik héthatáron átkeltek mindenfajta okmány nélkül?     
Sok mindent jól tűrök. Sok tekintetben vagyok elnézőbb az átlagnál. De a cselekvés-képtelenségből fakadó rendetlenséget nem bírom. Bosszant a lustaság. A dolgokhoz való Pató Pálos hozzáállás.
Azt a buszmegállóban picsogó arab suhancot persze nem érdekli, hogy nekünk, itt élő, keresztény szellemiségben nevelkedetteknek mi a jó. Egyet tud, egy cél lebeg a szeme előtt: Németországba vágyik. Férfi akar lenni, sok millió társával együtt. Majdnem biztos vagyok benne - sikerülni fog neki. Mert Európa, túlontúl langyossá lett. A szemünk előtt veszejtette el értékeit, s azon túl, hogy férfivá talán sosem tudott válni, immáron a női mivoltában is hagyja magát meggyalázni.
Szerbiából, annak északi csücskéből szemlélve a történéseket furcsa déja vu érzésünk támad. A néhai Jugoszlávia összeomlásakor hasonló szelek fújtak. Ismerős a válság összes tünete. Amikor öndefiníciójától fosztja meg magát egy közösség.
Már zajlik a háború. Nyugaton a helyzet egy ideje folyton változik. Egyre rosszabb lesz, mert hagyjuk
Úgyhogy nekünk, délvidéki magyaroknak legvégül két lehetőségünk marad.
Vagy magunkra hagy végképp bennünket a politikumunk, szétforgácsolódik az a kiváltságosnak tudott, valójában tehetetlen és tehetségtelen, önös érdekeitől elvakult réteg, ami mindmáig az elitünknek hiszi magát - és akkor majd leszámolunk egy illúzióval.
Vagy nem. És továbbra is a sorsunk legfőbb alakítói akarnak lenni.
Mindkét eshetőség egyaránt lesújtó. Egyaránt félelmetes.

Pósa Károly
Magyarkanizsa

KANIZSA OSTROMA




„Hogyan történt ez a gazság? - kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont.
- A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
- Gazemberek!
- Így könnyű várat foglalni.”

Gárdonyi Géza: Egri csillagok
(részlet)

Igen. Így könnyű várat foglalni.
Ártalmatlan turistaként őgyelegve Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni. Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a tér.
Az övék lesz?
Tulajdon képen már most is az övék. Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt Budapesten a Keleti pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre tanítaná őket.
Buda megint elveszni látszik. Mi, magyarok ezt ugyan nem néznénk jó szemmel, zárnánk a kapukat. De amikor a brüsszeli üvegpalota tele van dirigáló Hegedűs hadnagyokkal, sőt a várfalainkon belüli elárulóinkra sem szabad meszet löttyintenünk, nem tehetünk mást, mint bizakodunk, hogy eljő Dobó István ideje, s rend lesz végre megint.
Ahogy a helyzet alakul, nem is oly sokára elérkezik az az idő. Nyulak helyett Dobó oroszlánjainak az ideje.
Onnét tudom ezt bizonyosan, hogy visszájára fordult a történet. Nem úgy van, mint régen, Eger várfalainál.
Most az ostromló hadak mutattak föl fekete koporsót.
Európának.
Abba a sötét szarkofágba beleraktak mindent, amit ez a kontinens, ez a civilizáció Homérosztól Erasmuson keresztül Weöres Sándorig jelentett.
Hogy miként lehet kettőezer-ötszáz év műveltségét, szellemiségét, az összes vívmányát kiiktatni, idézőjelbe téve kiradírozni: nem tudom. Mindenesetre lehetséges. Ha másképpen nem, hát csákánnyal szétverve, mint a babilóniai szobrokkal, domborművekkel, muzeális értékekkel teszik, vagy ahogy kamerák előtt dinamittal robbantják föl az ókorból visszamaradt, még az akkori barbár hódítók által is megkímélt templomokat. Megáll az ész.
Ettől már csak az a fölfoghatatlanabb ha ezeknek valaki önként ajtót nyit. Ha még segíti is őket.
Olyan ez, mintha a második világháború végén szülőföldünkre szabaduló Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit valaki úgy magyarázná, hogy:
 - Szegény szovjet kiskatonák! Hónapok óta harcolnak! Sose volt karórájuk! Asszonyt is régen láttak, szűzlányt meg tán még sohasem! Adjuk meg hát nekik, ami a jussuk! – mondaná a sok jogvédő. És nem ég a képük a szégyentől. Inkább fasisztának bélyegeznek mindenkit, aki szavát emeli a gyalázat ellen. Pont, mint manapság kijár a náci, rasszista, xenofób címke, ha nem ölbe tett kézzel tűröd, hogy lelakják a környezetedet, belemásszanak a képedbe, az életedbe. Ha van benned annyi öntudat, hogy az igazság nevében hangodat mered hallatni. Ha Dobó István fohászát, esküjét tartod követendőnek, nem Hegedűs hadnagy megalkuvását, vagy a Fenséges Bécs (Brüsszel) ígéreteit, hazudozását.   
Károgó varjak minden ostromkor akadnak. Kibicelnek. Harcos amazonok írnak, kommentálgatnak. Többnyire olyanok, akiknek kutyájuk-macskájuk nem lévén, meddő unalmukban jótékonykodnának. Névről tudom őket: Athos, Porthos, Aramis. Az öreg, a nagyhangú, meg a buja ájtatos. Már a félszemű Jumurdzsák is jó lenne nekik.
Tartja a mondás: vakok között félszemű a király.