NAPLÓ - 164.

Amint megébredtem a kis gyimesi parasztházikó együtt sóhajtott velem. A hajlék langyos volt. Néhány parázsdarabka hunyorgott a szögletes sifon kandallóban, mert éjféltájt még a tűz pattogása ringatott álomba: fejem a tollpárnába süppedt, vállamra borult a nemezelt takaró. Alatta a pillekönnyű paplan a puha testmeleget vigyázta, aminek titkos párája úgy simogatott, olyan lassan, olyan érzékkel cirógatott, mintha a megszületésem előtti édenben lennék. Az októberi éjszakában a szénfekete űrben lebegtem. Nem volt személyem, az egyéniségemtől megfosztva bolyongtam lét és nemlét határán, a csillagok között úsztam, megsemmisülten. Nem ütöttem lyukat a világ rendjén sem. Álmomban tartózkodó udvariassággal néztem le föntről a templom tornyára, a kis kuvikpárra és a köd átall ölelt házak tetejére, amikre komótosan rákönyökölt a szurkos, nedves égbolt. Láttam a Marost, meg a Tiszát is. Ballagtam hegyi legelőn, kacskaringós kaptatón. Furcsa módon, a végén a kispiaci Járás következett. Az idő- és térsíkok kusza, éteri hálójában vannak ilyen bogok. Aztán hamar véget ért az utazásom. Bágyadtan intettem a visszakullogó álmomnak, amikor a szomszéd kutya öblös ugatására hat óra körül fölneszeltem.

Homályban volt a gerendás szoba levegője. A sarokban téka, faragott ágylábak. Akadt itt fás láda, kék firhang az ablakszemeken, kancsónyi ivóvíz, feszület és rámázott tükör is a falon.

Tűnődő tekintetemet megrezzentette a kutya bömbölése. Borjúnyi, barna jószág. Kell a medvék miatt. Itt ez a módi járja. Errefelé, Erdély túlsó csücskében megállt az idő. Nincs kor, se történelmi, se emberi. A méltóságok és a rangok is különböznek a máshol tapasztaltaktól. A patakokkal szabdalt, tűlevelű rengetegekkel ékített Gyimesekben a személyiség kérdése messze nem a mostanában sok helyen dívó tekintélyelvű, ám legtöbbször hibás értékrendet követi. Ezen a tájékon nem számít a papír érdem, meg az otthonról idefelé mutogatott vagyon sem. Az ember számít. Milyen jó ezt leírni! Megnyugtató a tudat.

Odakint a kék párába öltözött, fenyvesekkel borított hegygerincen az októberi fagy toporgott csizmásan, irhakesztyűjébe dudálva leheletét várta a felhők mögött késlekedő nap első sugarait.

Kőhajításnyira odébb emberek hajlongtak, köbözött fát pakoltak. A környezet sallangok nélkül, falusiasan mutatta magát, dolgos népekkel, tele természetes hangokkal. Még a kutyaugatás sem zavart. Megírtam a Gyimesi reggel verset: majd a vonatról, ha lesz wifi feltöltöm a blogomra – gondoltam. Utána a kandallóba raktam pár hasáb keményfát, a szomszéd kalyiba alól vettem ki, titkon. Öltöztem, fölmentem a templomhoz. Azonnal megtaláltam a kulcsát. Bent pedig… Bent pedig rám szakadt minden. A minden mindenje... Bizonyos idő múltán már elhasználtam a saját gondolataimat is. Nem volt mi után nyúljak. Ismert lett az egész, a szokott dolgok: a szenvedés, meg az öröm. Utóbbi csak valami fásult érzéssé senyvedt. Nem rossz érzéssé, de közönyössé váltam már iránta. Bent, a kicsiny orgona mellett elmerültem magamban, aztán sok fotót készítettem. Pillangóztak a fellegek a gyimesi hegyhátak zöld púpjain, a napsütés szemkápráztatón táncolt. Este tárlatmegnyitó lett. Gyerekek énekeltek. Röpke vacsora, majd István bácsi visszavitt Csíkszeredába. Az állomás mellett vettem útravaló kosztot, ásványvizet. A vonat pontosan érkezett, Tapolcáig egyedül is voltam a kupéban. Korán örültem a kényelmemnek. Egy román–magyar fiatal páros kisgyerekkel cuccolt be hozzám. Végül – bár alvásra alig nyílt esély – tűrhetően utaztam. Néha bóbiskoltam. Kiabálhattam álmomban, arra riadtam, kipattant a szemem. A román apával összeakadt a tekintetünk. Megbocsátóan, mosolyogva nézett. A gyerek nem ébredt fel.

BÉCSI KERENGŐ

Muszáj bevallanom: bár nem szép dolog tőlem, eléggé el nem ítélhető módon estéről-estére kaján vigyorral és némi elégtétellel nézem a híradót, amikor az osztrák kormány bel- és külpolitikai vergődését szemlézik.
Az utóbbi időben mintha lékre futott volna a furfangos Bécs. A zűrzavar, a tanácstalanság szemmel láthatóan megrendítette a legendásan taktikázó, magabízó labancokat. Mintha meghervadt volna az a hírhedt gőg.

A virtigli osztrák erre azt mondaná, hogy ők és az őseik mindig pragmatikus módon politizáltak. Hogyne. Majd ha az önzőség határait messze áthágó elvtelenséget pragmatizmusnak definiálják: esetleg elhisszük nekik. Addig viszont nincs mit kezdenünk olyanokkal, akik telekürtölték a világot azzal a szemen szedett hazugsággal, hogy Mozart "osztrák" volt, Hitler meg német... Elég csak fölidézni az archív fekete-fehér filmhíradós tudósításokat: az anschluss idején – a nagy igyekezetben –, a komplett Bécs jobb felkarja kapott merevgörcsöt, míg óbégatva üdvözölték a nyitott Mercedesen bekocsikázó Führert. Rá pár évre a kies bécsi pincékben, már a nácizmusnak vadul ellenállva húzták ki magukat a második világháborúból. Meg annak következményeiből. Elvégre ők semmit sem tudtak arról, hogy emberek millióit vagonírozzák ilyen-olyan táborokba.

Na persze. Kinek tűnne föl, hogy tegnap Kohn szomszédnak, és az átelleni Grün szomszédnak beverték a horogkereszttel összemázolt kirakatát, aztán meg nagyon gyorsan már nem is volt kinek visszaköszönni? Igaz, az üresen tátongó lakásokban, az árván maradt zongorákat, gyertyatartókat, az eszcájgot sikeresen megmentették. Mindeközben pralinét nyalogattak a huncut sógorok, helyes kis porcelán csészéből, habcsókos tejjel szelídítve itták a presszókávét, és fogalmuk sem volt róla, hogy embereket származásuk okán likvidálnak...
Amikor lehetett, tehát a történelem folyamán elégszer, pontosabban világéletükben németnek akartak legalább látszani. Ez nagyjából annyira sikerült nekik, mint a románoknak Róma utódaivá álmodni magukat. Közben tudott, hogy a harciasságuk körülbelül addig terjed, míg a zsíros kolbászkát ki nem veszik a kezükből, és a saját udvaruk gyepét föl nem ekézi egy antidemokratikus vakond. Akkor megsértődnek, és a portájuk egyengetése helyett elkezdik a magyarok szeméből kipiszkálni a szálkát: ha hozzáférnének a sajátjukból kimeredő gerendától.

Félezer éve mást sem csinálnak, csak itt kavarják a híg levest Közép-Európában. Konkrétan, minket, magyarokat illetően vastagon benne a kezük nem egy nemzeti tragédiánkban.

Jó ha megjegyezzük: Mohács, Buda eleste, Mezőkeresztes, Vasvár, román- és szerb betelepítés, Majtény, Világos, Arad, Trianon. Nem a kacagányos kuruc, csak a saját eszem fölismerése mondatja velem: minden koron, évszázadok óta Bécs – sokszor ugyan sumák, kevésbé föltűnő módon, mint a többi "jóakarónk" –, de több kárt okoztak nekünk, mint például a tótok, vagy épp a csehek.

Nem érdemes túl mélyre vájni a pirospozsgás linzer szomszédok múltjában.
Filléres embereknek ne okozzunk forintos károkat. Bőven elegendő ha végigszánkázunk a XX. századi ellentmondásaikon, az első- és a második nagy háborúban – szó szerint – eljátszott szerepükre gondolva, meg arra a bécsi kompániára, akiknek illusztrisai, számító vezetői politikai menedékjogot adtak az 1919-es Vörös Terror hóhérainak. Ehhez egykoron a Burgban, az utóbbi időben meg a Michaelerplatz drága üvegirodáiban, hol másutt, de mindig találtak alkalmas figurákat, lelki toprongyokat, akik magyarázattal szolgáltak a külvilágnak.
Ezek minden lelkifurdalás nélkül a hétfőn még császárságból keddre virradóra köztársaságiakká avanzsáltak. Az évszázadok óta beltenyésztett uralkodóik maradéka meg a mai napig a nettó idiotizmus tankönyvbe illő kórismérvei. Hiába, alacsony kéményű, híg füstű az egész Lajtán túli kompánia. Régen nősülgettek, adták-vedték hetedhét ország királylányait. Jelenleg meg kommunikálnak. Jobb híján.
Így lett a nem kerítésből kicsit szélesebbre épített szárnyas kapu, és a  humánum diktálta büszke befogadásból lezárt olasz-osztrák határ az Alpesek hágóinál.

Nehogy Hannibál elefántjai berontsanak a Hoffburg tükörtermébe. 

Úgy látszik elfogytak a kiházasítandó hercegkisasszonyaik.

Pk

Van-e töke Európának? – avagy: a másmilyen bika

Így.

Néhány nappal ezelőtt, egy délutáni történet.
A magyarkanizsai buszmegállóban sírdogál egy láthatóan migráns fiú. Kamasz, 15-16 évesnek nézem. Kérdezzük tőle, mi a baja?
Többször visszaküldték a magyar határról és neki muszáj eljutnia Németországba – válaszolja tört angolsággal.
- Ausztria nem jó?
- Nem, nekem Németországba kell eljutnom.
- Miért?
- Mert az imám azt mondta, hogy csak akkor leszek igazi férfi, ha az ottani imámnál jelentkezek.

Európa mint tudjuk, nem férfi-jellegű. Valaha egy gyönyörű nő volt. A legenda szerint Zeusz, a föníciai király lányát egy hófehér bika hátán szöktette meg a déli tengerekre. Hófehéren – tartja a klasszikus rege. Most, ugyanezen déli irányból immáron egy kreolbarna és fekete bika hátán úszik felénk egy másmilyen Európa rémképe. Jön az a sötét bika, hátán milliónyi szerencselovaggal, vízen de szárazon is, a határokon áttiporva. Baljós a hörgése. Fújtat, s porfelleget kavar. Amerre jár hódít, káosz a nyomában. Az ókontinens vezetői meg csak nézik, bámulnak bután, mint léggömbárus a nyílzáporban. Nekik sosem volt imámjuk, aki férfivá avathatta volna őket. Európa nyakkendős tamburamajorjainak nem volt papjuk sem, aki az élet ügyes-bajos dolgaiban néha eligazította volna valamelyiküket. Egyáltalán: hitük sem volt soha, mert a vallást, a kereszténység tanítását, azt a bizonyos tíz rövid parancsolatnyi éthoszt, mint meggyőződést már jó régen kiiktatták. Így, alapelvek, erények híján sosem tudtak férfias, vagyis helyes döntéseket hozni. Az igazságra igent mondani, a hazugságra pedig nemet. Helyette maszatoltak. Az androgün-észjárásukból ennyire tellett. Kenték a dolgokat, mint a lekvárt. Ma és tegnap is összeültek a kerek asztal körül, és a saját fejükből kipattanó ötlet-magvakat hintették szerteszét. Ez a „mindazonáltal”, „ugyanakkor”, „másképp szemlélve” és a „mindamellett” politikailag korrekt, de kiherélt agyszüleménye. Ezen, széjjelszórt elképzelés-szemek egyike sem szökkenhet szárba – hisz képtelen megfoganni az, ami eleve nemtelen dologtól származik. Ráadásul, pont az említett kompániának köszönhetően Európának alapja sincs már, amelyben bármi értelmes irányelv termékeny jövőt sugallhatna. Kicsinyke esélyt. Egyetlen búzaszemnyi reménységet.

Az elhullatott, élettelen ötlet-magvak mégsem vesznek kárba. Ebből élnek azok a szalon-jogvédők, akik a valóság nevű nagybácsitól ugyanúgy rettegnek, mint attól, hogy a falusi temetőben randalírozó csőcseléktől zaklatott királyhalmaiaknak a szemébe nézzenek, hogy értelmes választ adjanak a feldúlt Kanizsa központja miatt elkeseredett polgároknak, vagy megmagyarázzák a gazdáknak a letarolt vetéseiket, gyümölcsösüket megtekintve, miért vonatkoznak más szabályok az ide érkezőkre? Hogyan engedhetik egy idegennek azt, amit egy itt élőnek sohasem szabadott? Ha a törvény egyforma jogokat biztosít, akkor minket, bácskai magyarokat miért büntetnek pénzbírságra – minapi, hétvégi példákkal tanúsíthatóan - ha netán személyi igazolvány nélkül megállítják valamelyikünket közterületen, és mi van azokkal, akik héthatáron átkeltek mindenfajta okmány nélkül?     

Sok mindent jól tűrök. Sok tekintetben vagyok elnézőbb az átlagnál. De a cselekvés-képtelenségből fakadó rendetlenséget nem bírom. Bosszant a lustaság. A dolgokhoz való Pató Pálos hozzáállás.

Azt a buszmegállóban picsogó arab suhancot persze nem érdekli, hogy nekünk, itt élő, keresztény szellemiségben nevelkedetteknek mi a jó. Egyet tud, egy cél lebeg a szeme előtt: Németországba vágyik. Férfi akar lenni, sok millió társával együtt. Majdnem biztos vagyok benne - sikerülni fog neki. Mert Európa, túlontúl langyossá lett. A szemünk előtt veszejtette el értékeit, s azon túl, hogy férfivá talán sosem tudott válni, immáron a női mivoltában is hagyja magát meggyalázni.

Szerbiából, annak északi csücskéből szemlélve a történéseket furcsa déja vu érzésünk támad. A néhai Jugoszlávia összeomlásakor hasonló szelek fújtak. Ismerős a válság összes tünete. Amikor öndefiníciójától fosztja meg magát egy közösség.

Már zajlik a háború. Nyugaton a helyzet egy ideje folyton változik. Egyre rosszabb lesz, mert hagyjuk

Úgyhogy nekünk, délvidéki magyaroknak legvégül két lehetőségünk marad.

Vagy magunkra hagy végképp bennünket a politikumunk, szétforgácsolódik az a kiváltságosnak tudott, valójában tehetetlen és tehetségtelen, önös érdekeitől elvakult réteg, ami mindmáig az elitünknek hiszi magát - és akkor majd leszámolunk egy illúzióval.

Vagy nem. És továbbra is a sorsunk legfőbb alakítói akarnak lenni.

Mindkét eshetőség egyaránt lesújtó. Egyaránt félelmetes.

Pósa Károly
Magyarkanizsa