NAPLÓ - 164.

Amint megébredtem a kis gyimesi parasztházikó együtt sóhajtott velem. A hajlék langyos volt. Néhány parázsdarabka hunyorgott a szögletes sifon kandallóban, mert éjféltájt még a tűz pattogása ringatott álomba: fejem a tollpárnába süppedt, vállamra borult a nemezelt takaró. Alatta a pillekönnyű paplan a puha testmeleget vigyázta, aminek titkos párája úgy simogatott, olyan lassan, olyan érzékkel cirógatott, mintha a megszületésem előtti édenben lennék. Az októberi éjszakában a szénfekete űrben lebegtem. Nem volt személyem, az egyéniségemtől megfosztva bolyongtam lét és nemlét határán, a csillagok között úsztam, megsemmisülten. Nem ütöttem lyukat a világ rendjén sem. Álmomban tartózkodó udvariassággal néztem le föntről a templom tornyára, a kis kuvikpárra és a köd átall ölelt házak tetejére, amikre komótosan rákönyökölt a szurkos, nedves égbolt. Láttam a Marost, meg a Tiszát is. Ballagtam hegyi legelőn, kacskaringós kaptatón. Furcsa módon, a végén a kispiaci Járás következett. Az idő- és térsíkok kusza, éteri hálójában vannak ilyen bogok. Aztán hamar véget ért az utazásom. Bágyadtan intettem a visszakullogó álmomnak, amikor a szomszéd kutya öblös ugatására hat óra körül fölneszeltem.

Homályban volt a gerendás szoba levegője. A sarokban téka, faragott ágylábak. Akadt itt fás láda, kék firhang az ablakszemeken, kancsónyi ivóvíz, feszület és rámázott tükör is a falon.

Tűnődő tekintetemet megrezzentette a kutya bömbölése. Borjúnyi, barna jószág. Kell a medvék miatt. Itt ez a módi járja. Errefelé, Erdély túlsó csücskében megállt az idő. Nincs kor, se történelmi, se emberi. A méltóságok és a rangok is különböznek a máshol tapasztaltaktól. A patakokkal szabdalt, tűlevelű rengetegekkel ékített Gyimesekben a személyiség kérdése messze nem a mostanában sok helyen dívó tekintélyelvű, ám legtöbbször hibás értékrendet követi. Ezen a tájékon nem számít a papír érdem, meg az otthonról idefelé mutogatott vagyon sem. Az ember számít. Milyen jó ezt leírni! Megnyugtató a tudat.

Odakint a kék párába öltözött, fenyvesekkel borított hegygerincen az októberi fagy toporgott csizmásan, irhakesztyűjébe dudálva leheletét várta a felhők mögött késlekedő nap első sugarait.

Kőhajításnyira odébb emberek hajlongtak, köbözött fát pakoltak. A környezet sallangok nélkül, falusiasan mutatta magát, dolgos népekkel, tele természetes hangokkal. Még a kutyaugatás sem zavart. Megírtam a Gyimesi reggel verset: majd a vonatról, ha lesz wifi feltöltöm a blogomra – gondoltam. Utána a kandallóba raktam pár hasáb keményfát, a szomszéd kalyiba alól vettem ki, titkon. Öltöztem, fölmentem a templomhoz. Azonnal megtaláltam a kulcsát. Bent pedig… Bent pedig rám szakadt minden. A minden mindenje... Bizonyos idő múltán már elhasználtam a saját gondolataimat is. Nem volt mi után nyúljak. Ismert lett az egész, a szokott dolgok: a szenvedés, meg az öröm. Utóbbi csak valami fásult érzéssé senyvedt. Nem rossz érzéssé, de közönyössé váltam már iránta. Bent, a kicsiny orgona mellett elmerültem magamban, aztán sok fotót készítettem. Pillangóztak a fellegek a gyimesi hegyhátak zöld púpjain, a napsütés szemkápráztatón táncolt. Este tárlatmegnyitó lett. Gyerekek énekeltek. Röpke vacsora, majd István bácsi visszavitt Csíkszeredába. Az állomás mellett vettem útravaló kosztot, ásványvizet. A vonat pontosan érkezett, Tapolcáig egyedül is voltam a kupéban. Korán örültem a kényelmemnek. Egy román–magyar fiatal páros kisgyerekkel cuccolt be hozzám. Végül – bár alvásra alig nyílt esély – tűrhetően utaztam. Néha bóbiskoltam. Kiabálhattam álmomban, arra riadtam, kipattant a szemem. A román apával összeakadt a tekintetünk. Megbocsátóan, mosolyogva nézett. A gyerek nem ébredt fel.

AZ ÉN KIS VÁROSOM

Fotó: Vermes Tibor

Háttal nem kezdünk mondatot, régi a szabály. Néha mégis muszáj.
Hát van az a helyzet, amikor valami fölismerszik és a szokott Humbug Művek terméke helyett azt kell lejegyezni, ami a szívünket nyomja. Mindig rossz ómen egy magamfajta irdancsnak, ha némileg kritikusan elemezve olyan dolgokról kell írnia, ami az ő általa is képviselt (kis)közösséget érinti. Az sem biztos hogy jó jel, ha már egy írás címe is sunyi lenyúlás, mint a jelen esetben. Egyik kedvencem – Jiri Menzel a nagy cseh rendező – bő három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel készített filmet (Az én kis falum - Vesnicko má stredisková, 1985), mi másból, mint a másik cseh kópénak – Bohumil Hrabalnak – a regényéből adaptáltat. Az említett alkotás a csehszlovák vígjátékok összes kellékét fölvonultatja: a település megannyi bolondos figuráját, akiknek egytől-egyig megvan a maguk olcsó titka, mindenki ismeri a másik gyengeségeit, közben kusza magánéleti szálak gabalyodnak össze a saját sörgyárral bíró városkában.
Poén poén hátán kacagtatja a nézőt, s csak amint lepörögtek a képkockák döbbenünk rá, hogy ezt a filmet bizony minálunk Kanizsán is leforgathatták volna: adottak az itteni autentikus szereplők, adva vannak a tragikomikus élethelyzetek, és a bonyodalmakért sem okvetlenül kötelező a szomszédba mennünk – a jelenkori bácskai létezésünk mindennek a legjobb forgatókönyv-írója.
A Csönd Városa kötet megjelenése óta – mit tagadjuk – mintha könnyebben hihetnők, hogy Kanizsa immáron mégiscsak város. Ha már könyv szól róla-rólunk, némi alappal mondjuk városi rangúnak magunkat – véli a köz. De hogy tényleg igaz-e az állítás, az már jobbára nézőpont kérdése. A válasz kimondása előtt nem árt eltöprengeni, szemlézni a realitást, mert ha a szívünkre tett kézzel kell vallanunk mi végre jutottunk az ismeretek számbavételét fölsorolva, gondosan megvizsgálva a tényeket, mérlegelve a helyzetet, akkor a valóság kimondásához egy adag szuflát, bátorságot ajánlott összegyűjtenünk.
És már nem is olyan egyértelmű a kép.
A mindenkori város ismérve, hogy infrastruktúrával ellátott. Vannak kikövezett, aszfaltozott útjai, betonjárdák, folyókák, csatornahálózat. A csapokból iható víz folyik, gázvezeték fut a föld alatt, odafönt meg huzalokon az áram. Középületek tarkítják. Iskolák, művelődési intézmények, hivatalok. Székhelyei vannak. Ha ilyen alapon vizsgálódunk, az eredmény nem olyan rossz: gondoljunk csak bele – a tőlünk tételesen nagyobb Szabadkának a szűk központjában még a múlt héten is voltak olyan utcarészek, ahol az éppen aktuális zivatar után. medencényi cipőmarasztaló pocsolyákban kavargott a sáros víz.
Ugyanakkor iparilag nem biztos, hogy ilyen jól állunk. Még akkor sem, ha a régi nagy gyárak némelyike tél-túl azért termel. S bár vannak erős privát cégek, évtizedes múltú magánvállalkozások, amik sokak létét, bérét, munkalehetőségét biztosítják, messze nem lehet azt mondani, hogy a végletekig maradéktalanul kihasználjuk a lehetőségeinket.
Mezőgazdasági feldolgozó-iparunk szinte alig van – kivétel ez alól a tradicionális paprika őrlés, és a horgosi hűtőház meg üzem – de már a gyümölcsünkkel, búzánkkal, kukoricánkkal, valamint a másmilyen gabonafélékkel korántsem tudunk mit kezdeni: pedig agrárium-jellegű mezővárosféle település lennénk, amúgy.
Noha a múlt századból, meg az átkosból megörökölt legendás építőiparunk halovány, elöregedett maradványai még kenyeret adnak azoknak, akiket a privatizáció szele nem fújt a gyárkapukon kívülre, de sem régebben, sem most nem volt világos számomra, miért kellett a legjobb bácskai földek közepére például szigetelőanyag-gyárat álmodni, vagy más, veszélyes vegyszerekkel dolgozó üzemeket, amikor lehetne befőtteket dunsztoló, zöldségeket, lekvárt készítő firmánk is. Vágóhidunk, tejgyárunk! Kekszgyárunk! Tésztagyárunk! Ásványvizes nagyhatalom lehetnénk!
A nyersanyag is adva lenne. Megint csak például – nem nálunk kéne külföldről hozott agyagból fürdőszobacsempét készíteni… Ugyanilyen alapon Csókán volt értelme húsgyárat működtetni, vasöntödét pedig nem. Ennek dacára a sors pofáján a fintor, amiért az utóbbi még mindig vegetál, míg a húsüzem bezárt. Van ilyen. Azt nem mondtam, hogy valamit, ami sikeres – nem lehet szétlopni.
A város emberfüggő. Emberfüggő létszámában pont úgy, mint emberfüggő minőségében. Ugye, itt már kornyad a büszkeségünk? Az még hagyján, hogy fogyunk. Más is. De miért van, hogy Kanizsa visszamenőlegesen száz évre sem tudott fölnevelni, kiművelni, aktivizálni és élvonalba állítani egy szemmel mindig látható, mindenütt jelen lévő, cselekvőképes, gondolatilag merész, iránymutató és a város karakterét meghatározó igazán polgárinak nevezhető társadalmi osztályt? Hol az értelmiségünk, aki zongorakoncertekre járna? Van-e olyan közösség, ahol politikai hovatartozás nélkül, a tényleges függetlenség, a szabad gondolkodás jegyében lehetne folytatni világnézeti diskurzust? Vázolhatunk-e elképzeléseket úgy, hogy mindez ne tűnjön kocsmai szintű asztalcsapkodásnak, hangzavarba fúló palávernek, hanem normális, higgadt eszmecsere szintjén megmaradva, alapos ismeretekkel alátámasztott érveléssel győzzük meg a másikat? Nem. Ilyesmi nem képzelhető el rólunk. Túl magas a mérce. Nálunk a legjobb esetben is csak klikkek vannak. Kasztok. El sem szokhattunk ettől a másik, ténylegesen polgárinak nevezett igényességtől, mert valójában soha nem volt sem akaratunk, sem lehetőségünk, de még kedvünk sem azt a fajta urbánus szemléletet elsajátítani, amit legpregnánsabban Márai képviselt. Igaz, a vége felé egyre nagyobb lemondással és távolságtartással már csak Santa Féből morgolódva.
Hiába, hogy Kanizsa külsőségeiben város képét adja. Mindenünk adott hozzá. Mégis: lélekben bizony falu maradtunk, falu vagyunk.
Ha e kettős alapállásból, ha mindkét lehetőséget fölismerve azok előnyeit alkalmazni, vagy netán ötvözni tudjuk – még az is megeshet, hogy jól jövünk ki mindebből. Ehhez – képletesen szólva – szerdán kötényben csirkék alól söpörve az udvart, csütörtökön gumicsizmában veteményes kertben kell dolgoznunk, hogy péntek este a legszebb zakónkban irodalmi estre mehessünk, és szombaton cukrászdában igyunk egy kávét, süteménnyel.
Ki kéne találnunk önmagunkat. A saját minőségünket, amit hozzáigazíthatunk a legújabb kor kihívásaihoz.
Ha másként nem ment idáig: mostantól a város határában, a falu szélén így kéne meglenni. Hátha.
Nem mindegy ugyanis, hogy a Csönd Városa helyett a Csőd Városában fogunk-e élni.

Pk