NAPLÓ - 182.

Füred, Balaton

Megérkezett mezítlábas trappban az igazi nyár, a népek testületi boldogsága, a vakáció ideje, amikor ebben a lassan már alig elviselhető ájult kánikulai hőségben másra se vágyik az ember, csak valami hideg vízfelületre, ahol – hogy egy klasszikust idézzek – alámerülhetünk és kibekkelhetjük* ezt a velünk együtt aszalódó, a halántékunktól a hátunk közepéig kitikkasztott világot.  

Ránk rúgta az ajtót a július. Országfoglaló és országperzselő kedvvel érkezet. Pszeudo módon már júniust is maga előtt tolta, az hozta a tűzforró levegőt, olyan formában, ahogy a jó Czuczor Gergely Hunyadi című versének ikonikus sorai idézik, „hírnök jó s pihegve szól”. És lőn! Szólt. Már a múlt hónap is azt parancsolta, menjünk, induljunk a nyári idő által animálva, saját kezünkkel ecsetelődjék a sorsunk bárhol, idegenben, közel s távol, de: víztömegek mellett! 

Hát mentünk, nekilódultam én is, azon az úton, ahol régen a még régebbi zakóm válltömése súrolta a házfalakat, egész az ismerős pályaudvarig, ami félelmetes méreteivel, a sárgára meszelt indóházának terjedelmes valagával a másfélszáz éve Csikágónak nevezett környéket leuralja, rátehénkedik a Baross tér keleti fertályára. 

A vasútállomáson a vágányvégeknél a robosztus acél és beton ütközőbakok kosolják, fejelik vissza az előttük rostokoló szerelvényeket. A pályaudvar kupolája alatti hatalmas homlokzati üvegelemeken rézsút betűző nap sugara szemet bántó módon pásztázza a sínpárokat. Leheletnyi öröm jár át, valahányszor a peronon, ezen a városi senki szigetén állok, amikor épp egy utazás kezdetén vagyok. 

Különösebb érzelgésre idő nincs, a kalauz erélyes sípszava bekésztet a másodosztályú kupéba, már nyikkan is a vagon, gurulunk, olajos simán gördülünk, csak a váltók csattogása hallatszik. A vonat soha nem vár, legalábbis az indulása óramű pontos, és aki itt élt az elmúlt félszáz évben valahol Közép-Európában, az pontosan tudja, érti, mekkora teljesítmény, milyen nagy szó már ez is!  A Balaton pedig tényleg nem mászik tova, kár sietni. 

Kár, mert a nyitott füllel utazót ingergazdag környezet kényezteti, mulattatja azon embertársai jóvoltából, akik képtelenek a magánéleti problémáikat elvonatkoztatni a napi pártpolitikától, és ennek lépte-nyomon, és többnyire fennhangon tanújelét is adják. Egy duó ült velem szemben. A két idősebb nő magából kikelve szaporán dicsérte az új magyarországi kormányt, az új kormányfőt, majd döccent a tű, és ugyanezzel az elánnal, de lankadatlan gyűlölettel szidták a Fideszt és a volt miniszterelnököt. Úgy tettem, mint aki az érdekfeszítő olvasmányába mélyed, miközben eléggé el nem ítélhető módon hallgatództam, lestem, mint menyét a tyúkól alatt. Aranybányára leltem! 

Az egy dolog, hogy a kampány üzemmódba ragadt matrónák életből merített történetei mesekönyvbe illőek voltak. Az is hagyján, hogy a nyilvánvaló hazugságokat ők valóságként élik meg. De akkor esett le az állam igazán és végérvényesen, amikor ugyanők világpolitikai konstellációkat kezdtek fölfejtegetni. Ne értsen félre senki, én megértem a műveletlen, iskolázatlan, vesszőt-szóközt használni se tudó, általánosban is hanyagul teljesítő városi és vidéki prolit, akinek odahaza nemhogy a Petőfi összes nem esett a fejére, de semmilyen könyv se eshetett, aki nemhogy színházba, operába nem jár, mert sajnálja rá a pénzt, de fürdőbe se megy, mert oda is belépőt kell fizetne. Csak erős a gyanúm, az efféléknek hiába próbálnám magyarázni, el sem tudnák képzelni, nem lennének képesek felfogni, hogy az ő ösztön szintű létezésükön túl, az ő kétdimenziós világképükkel szemben létezik az emberi mértékegységnek, a kulturális minőségnek egy másik aspektusa is. Hogy amit ő önmagának sikerként könyvel el, az mások számára hétköznapi, természetes elvárás, amit ő életcélul kitűz maga elé, az többnyire olcsó szemfényvesztés, klisék és fölöslegességek halmaza.

A proli hosszú ideje, immáron három és fél évtizede végre úgy megy be egy boltba, hogy azt vesz meg, amit akar. Azt eszik, amit akar, nem kell a hónap végén a bukszáját vakargatnia, számolgatnia az aprót, mert ugyanúgy elmehet a Balatonra is, ahogy én, sőt, a tehetősebb proli akár Balira is, meg síelni kétszer, mert a proli az sosem vagyon-, hanem értékrend függő minőségtelenség. Nem fenyegeti éhhalál, lízingel autót, vagy vesz egy használt Audit és abba applikál még négyféle fölösleges elektromos kütyüt, amitől istencsászárnak és boldognak képzeli magát, mint egy bennszülött az üveggyöngyökkel és a pancsolt viszkivel...

Nézem ezt a két megkeseredett asszonyt. Közbeszólni, bármit mondanom: ugyan minek?

Az én életem minden kudarcom volt, minden elébem kerülő nő volt, minden kalandom, minden újrakezdésem, minden kihívásomban megtestesült. Mert az élet végsősoron vállalás, a kezdetektől a végig. Nem mindegy mit vállalunk, de az függ attól, hova érkezünk meg.   

A vonat például megérkezik Füredre.     

*Antall József néhai miniszterelnök bonmot-ja.