– kanizsai gondolatok Csurka Istvánról –
Ma, március 27-én lenne nyolcvanhárom éves Csurka István.* Öt éve hunyt el.
Némi alappal mondhatom, hogy ha egy embernek az életében akad másik ember, akivel – mert időben és térben is erősen különböző világhoz tartozók lévén – nem lehetett ismerős, sosem beszélt, és mégis nagy hatással bírt rá, nos: nekem ilyen volt Csurka.
Némi alappal mondhatom, hogy ha egy embernek az életében akad másik ember, akivel – mert időben és térben is erősen különböző világhoz tartozók lévén – nem lehetett ismerős, sosem beszélt, és mégis nagy hatással bírt rá, nos: nekem ilyen volt Csurka.
Az is bizonyos, se nem az első, se nem az utolsó esetemként tartom nyilván,
amikor az elszalasztott alkalmaimat, a lehetőségeimet kell számba vennem.
Voltak ilyenek. Hamarjában kettőt említek, csak a rend kedvéért.
Jó pár évvel ezelőtt, egy illatos tavaszi délutánon találkozva egyik kedves
ismerősömmel meginvitált a közeli lokálba, sörre. Beszélgessünk kicsit, mondta.
Húztam a számat, szabadkoztam, valahová éppen nagyon siethettem, ezerfelé kellett
menni, sok dolgom akadt, vagy csak nem volt kedvem beülni, kocsmázni: bizony már
nem tudom. Valami okafogyott, ügyetlenül odahazudott mesével leráztam. Nem volt
rá válasza. Legyintett. Csöndben mosolygott és nézett rám tűnődőn. Még
elmenőben is a hátamon éreztem a tekintetét. Másnap jött a hír. Öngyilkos lett.
A döbbenet letaglózott. Napokig üresben vert a szívem. Ma már tisztában vagyok
vele, azóta sokat gondolkodtam rajta: nem a halála miatti részvét rendített meg
ennyire. Hanem a saját magamban lappangó szenvtelenség, a rövidlátás, a lelki
ócskaságomnak a fölismerése döfött át könyörtelenül.
A másik is hasonló történet. Régen látott, Kanizsáról elköltözött hajdani cimborámmal
véletlenül összefutottunk. Amikor péntek estefelé benyitottam, már ott ült a
lokálban, a sarki asztalnál, egymagában. Odaintett. Hórihorgas szerb srác volt,
tőlem másfél fejjel magasabb, ám amikor a viszontlátás örömében átöleltem, a
bőrkabát és pulóver alatt egy csonttá soványodott testet karoltam át.
Kedélyeskedőn mondtam is neki, egyen többet, hisz elfogy. A vállára csapdosva
harsánykodtam, viccelődtünk. Csupa közhelyes dologról fecseghettem neki. Úgy
váltunk el, hogy ezután sűrűbben jön Kanizsára, előre szól majd, ha ide
készülne. Hadd diskuráljunk megint egy jóízűt. Többet sosem láttuk egymást.
Hetekre rá elvitte a halálos kór. Akkor, késve tudtam meg, hogy már a végső
stádiumában járt. Akkor, késve fogtam föl, mit is jelent igazán – búcsúzni.
Csurka István is egy sansz volt, mégis elszalasztottam. Azaz: hagytam elballagni
mellettem. Kétszer is. Az úgy történt, hogy egy időben a sorsom sűrűn
Budapesthez kötött. Hetente, kéthetente minden hétvégémet ott töltöttem. A
belvárosban laktam, macskaugrásnyira a Hősök terétől, a hosszún nyúló Damjanich
utcában. Sok híresség élt arrafelé, például Antal Imre lakása is abban az
utcában volt. Meg a Csurkáé is. Így nem olyan nagy csoda, ha két ízben is szó
szerint testközelből nézhettem föl jól megtermett alakjára. Ballagott
akkurátusan a Damjanich utca széles aszfaltozott járdáján, bőr táskát lóbált, a
hóna alatt meg egy köteg Magyar Fórumot vitt, s míg ott baktattam mögötte, torkomban
dobogó szívvel azon hezitáltam, leszólítsam-e, mondjam-e neki, mennyire tisztelem
azt, amit és ahogy csinál. Mérhetetlenül respektáltam. Úgy is mint drámaírót.
Úgy is mint politikust. Aztán pont ez a nagyra becsülésemből fakadó zavart
elfogultságom akadályozta meg, hogy kihasználva a helyzetet az életben legalább
egyszer elébe penderedve bemutatkozzak, és néhány szót váltsunk. Ma már mélyen
bánom. Ma már tudni, rajtam kívül nagyon sokaknak világos, hogy az a nagydarab,
öltönyös, örökké cinikusra fittyedt szájú íróember egyfelől hallatlanul
pontosan fogalmazó látnok volt, olyan próféta, akit a szokott módon ott és
akkor a pongyola tömeg ugyan kinevetett, kigúnyolt, de végül az idő szépen
sorban igazolta az összes jóslatát. Másfelől – és ez talán a fontosabb – a XX.
századi magyarság lelkiismeretének megtestesítőjeként tekinthetünk rá. Sosem
köntörfalazott. Kimondta a legtakargatottabb tabukat. Tette úgy, hogy az
önmagára nézve terhelő dolgokról sem szégyellt beszélni, írni. Meg is lett a
következménye. Politikai hisztériakeltés után mintegy közéleti vákuumba került.
A finnyás pesti színházak máról-holnapra eltüntették repertoárjukból a Csurka-darabokat.
Nem számított, hogy némelyikük, például az 1971 óta színre vitt Döglött aknák évtizedek alatt ezernyi
előadást ért meg. Az sem, hogy a drámái örök érvényű üzenetére százezrek voltak
kíváncsiak. Hallgatólagosan betiltatott minden, ami Csurka István nevéhez volt
köthető.
Mindez miért? Mert valaki kimondta az igazságot.
Meg merészelte tenni, hangosan, szabatosan megfogalmazni azt, amiről odáig
az ország népe csak bátortalanul suttogóra fogottan beszélt. Nem volt hálás, ez
a Csurka Itván által fölvállalt szerep. Mégsem visszakozott. Tette a dolgát.
Igazat szólt, mert nagy íróként nem csak érezte, de tudta is mi a dolga.
Az írók szent kötelessége minden koron az igazság föltétlen kimondása. Bármibe
is kerül. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: kedves olvasó, számolja csak meg az
ujjain, ugyan hány olyan mostani, kortárs írót, vagy közéleti embert ismer, aki
maradéktalanul nem csak hiszi az igazságot, hanem fennen hirdeti is azt,
mindenféle előjelek nélkül. Ugye-ugye? Tán az egyik kezünk is elég e szomorú
leltárhoz. Ennyit a kor írni tudó egereiről.) Csurkát az ellenségei úgy félték,
hogy az interneten még ma is alig találni írását, pedig alaposan rákeresek
egy-egy hajdan elhíresült cikkére.
Író ellen nagyobb gyalázatot nem követhetnek el, mint mikor elhallgatják a
műveit. Csurkával szemben ettől sem riadtak vissza. Méltósággal viselte.
Valahogy az egész emberből sugárzó csöndös gőggel elegy derű egész személyét
felülemelte a nap mint nap ellene, sőt az életműve ellen elkövetett sérelmeken.
Haláláig igyekezett megmaradni annak, akinek szerettük. Olyannak, akinek lehet
hinni.
Az utolsó nyilvános szereplését azért már nem szalasztottam el.
Többedmagammal elmentünk Szegedre, ahol egy utcai felvonuláson, majd
demonstráción az örök ellenzéki Csurka István az akkoriban is minden oldalról,
belföldről és külföldről is folyamatosan támadott Fidesz és Orbán Viktor által
vezetett kormány MELLETT szállt síkra.
Az intenzív osztályról a saját felelősségére kiengedett, akkor már
gyakorlatilag haldokló írót dörgedelmes szónoklata alatt két oldalról
támogatták a mikrofonnál. A szegedi Kossuth-szoborkompozíció talapzatánál még
megmaradt erejével összefogásra, kitartásra buzdított, a megtörhetetlen
néplélek erejében bízva a magyarságra kért áldást. Aztán összerogyott. Úgy
húzták el.
Két napra rá meghalt.
Nagy harcos volt. Ha ma csak tízezernyi hozzá hasonló emberünk lenne, száz
év múlva is megnyugvó szívvel mondhatnánk: sosem veszünk el.
* Pár nappal korábbi ez az írásom.
Pk
Pk