NŐKSZAVA

rajzom: a Nagy Európai Felhomályosodás lovagja

Itt a volt nőnapi hoppáré. Március 8-ával nem az a bajom, hogy pont erre a napra van kihegyezve a nők tiszteletének kötelező kinyilvánítása, hanem az, hogy a maradék 364-en még ennyire sem sikerül álságosnak mutatkoznunk. Mennek tovább a jól bevált hímnemű panelek. 

Térdünket csapkodjuk, ha nőt látunk tolatva parkolni. A sokszor hallott szőkés viccekhez mindig hozzátoldunk egy újat. Életkortól és súlytól függően ítéljük őket szépnek vagy kevésbének. Nem vesszük ki a vasalót a „zasszony” kezéből, és míg porszívózik görnyedve, kissé bosszúsan szoktuk megkérni, hogy legyen szíves, ne takarja a tévét. Főzni főzünk ugyan. Néha. Sok gőggel, férfiművészi szenvedéllyel. Ládd-e, ládd-e ki’ccselédem! Olyankor megmutatjuk, ki az igazi fakanalas nagymester. De a szőrös konyhatündér – szívem, azért valamit te is csinálj alapon – a mosogatást már hanyagolja. ’Zasszony dóga...

Viszont két dolgot sose csináljon a nő! Ne szóljon bele a fociba, és ne akarjon politizálni. Ez utóbbi kapcsán: kevesen ismerik azt a tényt, miszerint Svájcban csak 1971-ben (!) kaptak általános választói jogot a nők.

A derék helvétekért amúgy odavan a szebbik nem. Elvégre a pedantériájukról híresek, megbízhatóak. Semmi duhajság bennük. Visszafogottan szerények.

Ugyanakkor a svájciak kellően nagyképűek, van pénzük, jómódban születnek majd halnak el, és ötszáz éve pofon nem csattant arrafelé. Nem föld alatt robotoló szutykos vájárok, de nem is a fölszínen földet túró sültparasztok: inkább finom ujjú órásmesterek, ápolt körmű ékszerészek. Kakukkos órától nehezebbet sosem cipelnek. Jobbára sokadik generációs nyakkendős bankárokként komolykodó pofát vágva őrizgetik titkukat, ami alatt Göbbels PIN-kódjától az aranyrudak és a történelem összes háborús bűnösének számlaszámai meglelhetők. Ha még ez sem lenne csábítón elég: végső soron az övéké a legfinomabb tejcsokoládé. Tehát minden adott, ami egy férfi iránt vágyakozásképpen megfogalmazódhat egy nőben. Az nem érdekli egyik hölgyismerősömet se, hogy 1971 előtt Svájcban gyakorlatilag másodrangú állampolgárokként kezelték őket. Úgy látszik, tényleg van az a pénz, amiért leszarható, ha korpásodik a hajunk.

Hiába, hogy nálunk régebbtől – kvázi – demokrácia van. Hiába hogy sosem tennék nemi különbséget a választójogban. (Zárójeles kitérő, mert Szerbiában hamarosan választásokat tartanak, tehát aktuális: ámbár, ha rajtam múlna úgy a férfiak, mint a nők esetében rigorózusan korlátoznám a választásra jogosultak körét. Egyik feltétel lenne a büntetlen előélet. Középiskolai vagy érettségi végzettségen felül engednék csak szavazni. Szempont lehetne még, hogy az illető aktív munkavállaló-e, netán bejegyzett földműves, hány évet adózott az államnak, majd mindezt regisztrációhoz és kötelező állampolgári alapvizsgához kötném, aminek pár gyors tesztkérdésén olyasmikre kéne választ adni, hogy most épp ki az ország elnöke, milyen az államforma, a Szerbiával szomszédos országok fővárosainak ismerete meg ehhez hasonlók. Aki megugraná a lécet, arról elhinném, hogy utána felelőssége teljes tudatában hozott döntést. Nem egy rekesz sörért vették meg a szavazatát. De hát ez már maga lenne kirekesztés pokla, meg mindjárt náci is lennék, ezért a zárójelet most sietve bezárom.)

Említettem már a minap, egy másik írásomban, de nem árt megismételni: a női választójog kérdése egyébként már a XIX. század végén is birizgálta a kedélyeket, noha akkoriban még a legdemokratikusabb, nekünk magyaroknak folyton az orrunk alá dörgölt „példaadó” nyugat-európai országokban is vinnyogva kiröhögték, aki ilyesmit fölvetett. Olyannyira, hogy a franciák és az olaszok csak 1949-ben (!) gondolták meg magukat, a ráérős ausztrálok meg 1967-ig vártak a nők szavazati jogának megadásával. Holott Alfred Nobel titkárnője, egy bizonyos Bertha von Suttner osztrák békeaktivista jó száz éve már erősen szorgalmazta a választójogok kibővítését. A későbbi bárónő azt állította: amennyiben a Földön egyszer mindenütt szavazásra jogosultak lesznek a nők, úgy beköszönt majd a világbéke, ugyanis a nők eleve békés(ebb) teremtmények, sosem támogatnák az erőszakot…

Hát tessék: most már mindenütt van szavazati joguk. Mi lett a következménye? A világbéka alatt a világbéke reménye. A drága bárónő jóslata körülbelül annyira volt helytálló, mint azé a francia akadémikusé, aki ugyanebben a korban még azt jósolta, hogy 2020-ra Európa nagyvárosait tíz méter vastagon fogja beborítani a lószar, mert a megnövekedett közlekedési igények miatt tengernyi konflisra és omnibuszra lesz szüksége az emberiségnek…

Tény azonban, hogy a nők sokkal emocionálisabbak a férfinépségtől. Érzékenységük okán finomabbak az ösztöneik, a politika világának szövevényében meg előny a megérző, kifinomult szaglású orr.

Ugyanakkor ezen hajlamuknál fogva a nők könnyebben befolyásolhatóak. Nem véletlen, hogy a televíziós reklámok zöme pont nekik szól. A kufárok a szebbik nem ízlését, lelki világát használják propaganda céljaikra.

Aki nem hisz nekem, hasonlítson össze egy viszkis reklámot egy mosóporéval. Az utóbbi szájbarágó, egyszerű sablonos képi világához, a mondandójához képest a piát hirdető filmecskének sokszor csak a végén derül ki, miről is van szó.

Ettől persze nem jobbak, pláne nem okosabbak a férfiak a nőktől. Csak mások. Másként működünk, másként formálta a nemeket az evolúció.

Fogadjuk el ezt a természettudományos igazságot. Még mindig jobban járunk, mintha filozofikus porondra gurítjuk a témát. Tudniillik nő és férfi különbözőségén évszázadok óta éppen eleget vitáztak, hogy mást ne hozzak föl: már az 585. évi máconi zsinaton is fölvetették a kérdést – egyenértékűek-e az asszonyok a hímneműekkel? Állítólag a parázs vita végén kevés szavazattal mégiscsak a nők javára dőlt el a kérdés: az anyaszentegyház részéről emberszámba soroltattak. Ám utána is időről-időre erőre kapott a disputa. Egy XVI. században keltezett, Lipcsében kiadott könyv, bizonyos Disputatio perjucundus qua Anonymus probare nititur, mulieres hominem non esse, vagyis „Igen gyönyörűséges értekezés, melyben egy névtelen bizonyítani igyekszik, hogy az asszonyok nem emberek” (Lipsiae, 1595) megannyi bibliai példával alátámasztottan érvelt amellett, miért nem említhető egy lapon a nő a férfival. Többek között idézi az Úr szavát, aki az írás szerint azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőt.” Vagyis Ádám mellett Éva pusztán kellék lenne. Olyasmi, mint a kovácsnak a kalapács, vagy íródeáknak a toll. Viszont attól, hogy végzi a dolgát, a kalapács sosem lesz önmagában kovácsmester, a toll sem válik íróvá, ezért Éva, vagyis a nő sem tekinthető embernek… A frappáns ellenválasz egy nemesasszony részéről nem is váratott magára.
”Minden állat csak a magához hasonlót szereti, ti férfiak pedig csak az asszonyszemélyeket szeretitek. Következésképpen vagy mi is emberek vagyunk, mint ti, vagy ti is állatok vagytok, mint mi.” Arról nincs tudomásom, miként végződött a purparlé.

Manapság, a másság föltétlen tiszteletének agyalágyult korában, jó lenne észben tartanunk, hogy a nőnapok helyett minden időben szeretni és tisztelni kell a nőket, ahogy a tréfának címkézett április elsejék helyett máskor is vidámnak kéne lenni. Hogy ne egy helóvinnes rémálommá változzon a világ.         

Pk