GEORGE SORSTALAN

„Úgy vettem észre, hogy mindenki,

aki az abortusz pártján áll, már megszületett.”

Ronald Reagan

A legújabb hír megmelengette a szívemet. Ráérős emberek kiszámították, hogy bárki emberfia havi 15 000 dollárnál fejenként értelmesen, hosszú távon pénzt elkölteni – nem tud. Ennyi a plafon. Ez az überelhetetlen „boldogság”.

De jó tudni, ugye? Leírom betűkkel is, olyan bizsergető: tizenötezer dollár. Akinek havi leosztásban ettől többje van, több jut neki, az a fölösével már úgysem tud racionálisan bánni. Noha azon kevesek közé tartozok, akik nagyon valószínűen a büdös életben nem fogják megtapasztalni, mit jelent egy röpkén megáldott idő alatt tizenötezer dollárt eltapsolni, ujjunkkal a biliben azért Szerbiában is merünk még álmodni. Más egyebünk amúgy sincs. Csak az álmaink. A vélt jólétünk. Mert a kényelem errefelé pusztán azt jelenti, hogy vasárnap délután juszt nem kezdünk szenet hordani, a luxus meg azt, hogy a hentesnél a drágábbik parizert választjuk, pedig hosszú ideje préselt sonkás fölvágottra fáj a fogunk. (Igazira. Szögletesre.)

Tizenötezer dollár, per koponya. Ejnye! Förtelmesen sok pénz. Ezzel már én is úgy vagyok, mint a Kékszakállú Wagner úr: ennyi pénz nem létezik. Meglehet: csak számtanpéldában. Vagy elírás. Tizenöt dollár. Annyi esetleg. Annyit már láttam, egyszer tán fogtam is a kezemben. Persze, nem dollár volt, hanem euró. Pontosabban német márka. Nem nagyon emlékszem rá, mondom, elég régen volt…

Gazdagokat, gazdagságot azért már láttam. Igaz, nem közelről, meglehetősen távol voltak tőlem, mindenféle értelemben, de ott úszott el a jachtjuk előttem. A Kotori-öböl partján álltam, odabent meg méltósággal haladt a luxus luxusa, egy álomhajó. Puritán kis ékszerdobozt képzeljenek el: a tatján alig lehetett fölismerni az odaparkolt kék helikoptert, mert össze volt csukva a rotorja. Valószínűleg Dubrovnikba mentek kávéra, a nagysága tejszínhabbal ihatja. Gondolom nekik az ominózus tizenötezer dollár mindössze fókaszar lenne a jéghegy csúcsán. Megkérdeztem az öbölbeli cimboráimat, mégiscsak bennfentesek, hajós népség, tudják mi a dörgés: ugyan mit kóstál egy ilyen jacht? Nagyon flegma, ugyanakkor plasztikus volt a válaszuk: métere egymillió dollár. Értsd: amilyen hosszú, annyiszor egy milla. Ettől szebben a bácskai nejlonparaszt agyamnak nem kellett magyarázniuk. És a kézilabda-pályányi boldogság tovaúszott, Magyarkanizsa város huszonöt esztendei büdzséjével.

Rajta néhány szerencsés flótással, akik kilószám homárt reggeliznek minden nap, libamájjal, és 1936-os palackozású Don Perignon még a lábvizük is. Valahogy mégsem sikerül irigyelnem őket. Ha rájuk réved a tekintetem, mindig eszembe jut, hogy megetetett a Túrú Pali, amikor – nem árulom el kinek, kegyeletsértés ne legyen –, egy környékbeli nagyon gazdag embernek a halálhírét újságolta. Azt mondta, hogy ott volt a temetésen, és az elhunyt két keze a koporsón kívülre volt rakva. Legendás jóhiszeműségem egy futó pillanat erejéig el is hitette velem a bizarr ravatali látványt, ám konstatálva elképedésemet a Túrú Pali csippentett a szemével, hogy tréfásan arra akart utalni: senki nem viszi magával a vagyonát amoda, az üres kéz a még élőket figyelmezi – jó lesz szerényebben vigadni.

Tizenötezer dolláros apanázs mellett nem biztos, hogy a tizenkettedik medencém mellé a tizenharmadik meghozza a boldogságot. Sőt. Ideig-óráig gyógyír lehet, ha rászokok a heroinra, vagy eliszom a májamat, aztán cserélgetik a véremet meg a belső szerveimet mint a Sorstalan György-féléknek szokása. Mi az nekik! Vesznek egy tinédzser-korú friss vesét, a félszáz évvel fiatalabb macájuknak meg víkendre új csöcsöket, oszt slussz pász.

Dehogy kell emiatt haragot tartania bárkinek!

Egy XIX. századi svéd vegyész, bizonyos Jöns Jakob Berzelius szépen megmondta már, hogy az igazi természettudós sem haragszik a baritra, mert másképpen kristályosodik, mint a kalcit. Én sem haragszom arra, akit megáldott a sorsa a jóléttel. Felőlem virágozzék minden virág, csak a szaga elviselhető legyen!

Bajom akkor van, ha uborkafára kapaszkodott kezd nekem szakérteni. Olyankor nehezen türtőztetem magamat, mi több, mostanában ütni tudnék miatta. Rendben, megértem, hogy manapság a siker fokmérője a pénz. Megértem, bár nem értek vele egyet. Mindenesetre sokak szemében ez így van, sokak agyát ez a tévképzet uralja. Hát lelkük rajta. Vitatkozni már nem akarok velük, csöndben kitörölöm őket az ismerőseim közül, nekem nem hiányzik a konfliktus, akarja a fene meggyőzni őket bármiről.

Elmondom magyarul, hogy is néz ki a dolog a túloldali eszméket hordozó hajdani meg mostani ismerőseimmel, embertársaimmal kapcsolatban. Egyszerű ez, mind a pofon.

Van egy kutyám. (Na jó, kettő, de most kifejezetten az egyikről van szó.) Szóval van egy kutyám. Valami balkézről vett kutyás azt mondaná rá, hogy tacsi, de ezen az igazi kutyapecér csak nevet, mert rögvest előbújik belőlem a sintérivadék mivoltom, és kiigazítom a hamis állítást: nem tacsi, hanem tacsi-szerű. És nem korcs, hanem keverék. Ég és föld! A keverék ugyanis pedigrés szukát vagy kant igényel, még ha a fajtajelleg más is. Tehát egy bernáthegyi meg egy pekingi palotapincsi utódja se nem korcs, hanem keverék. Attól most tekintsünk el, miféle szerzet az ilyen szerencsétlen. Az én Kóbász kutyám tehát föltűnően tacsira hajazó jószág, s mint olyan a hátsó udvarunk címzetes felügyelője. Tizenhárom éve, hogy szolgál bennünket. Öreg. Etológiai karrierem derékba törője, akit éveken körösztül hiába próbáltam megtanítani, hogy egy helyre végezze a dolgát: lehetőleg a trágyadombra. Vagy legalább mellé, ha már rá nem. Nem sikerült. Akárhogy dresszíroztam, üvöltöztem vele, majd hízelegtem neki, a Kóbász konzekvensen szétpotyogtatott a hátsó udvarban. Nem maradt más, lapáttal, söprűvel tisztogattam utána. Eleinte ordítottam rá, fenyegettem, fiatalabb korában pöröltem vele minden nap. Ma már nem szólok neki semmit. Néz rám az ősz pofájával, a nagy szemeivel és nem a diadalt, hanem egyféle méla szomorúságot látok benne. Megadóan takarítok utána, nincs szívem emiatt megszólni.

Hát valahogy így lennék a szabadelvű embertársaimmal is. Nézem őket, kicsit szánom is némelyiket, mert szétpotyogtatnak és egyre kevesebb olyan akad, aki takarítana utánuk. De veszekedni már nem akarok velük. Hagyom, hadd ússzon a hajójuk! Helikopterestül.

Pk