BÖJTI HALÁLTÁNC

A holnap bizonyosan mást fog tudni, mint amit a mai nap tud. Egy adott korban minden váratlanul megszületendő tettnek, jelenségnek, minőségnek, emberi szándéknak a jövő ítélete fogja megadni az igazi értékét. Az akkoriak majd megmázsálják a mostani emberrel együtt a dolgait, és az idő esküdtszékéből véleményezhető lesz, ami elmúlt. Értelemszerűen: a jelen nemzedékek addigra már rég nem lesznek sehol. Újabbak jönnek helyettünk. Én azért módfelett kíváncsi lennék, kétszáz év múlva, vajon mit vélnek majd felőlünk az ivadékaink? Vajon a megértő sajnálatot, a gúnyt érdemeljük, vagy egy jóízű kacajt fakaszt a felidézett emlékünk? Mert azt kötve hinném, hogy valami ájult tisztelet lesz az osztályrészünk. Attól sokkal, de sokkal többet hibáztunk, és erre nemhogy odafigyelnénk, hanem még tetézzük is a bajokat. Régen rossz lesz (nekik), ha a mi általunk élt világra mint egyfajta mintára, netán nosztalgiával lehet majd gondolni.

Tudniillik a kapzsi és buta világunk alaptermészetéből adódóan most fordítva ülünk a lovon.

Ami számít, ami hasznos és jó lenne, az elsorvad. Jelentéktelenné, már-már nevetségessé válik. A hamis értékeit habzsoljuk, a bizsu őrülete dívik. Az okostelefon, a pléjsztésön, a csilli-villi gépkocsi, a harácsoló szemlélet uralja a társadalmat. Csak a pénz, a pénz, a pénz: az váltotta az Istent. A családot az egó, az önzőség. Mert a család bizony lemondásokkal jár.

A gyerek vállalása egyrészt felelősség, másrészt soha meg nem térülő munka, odaadás, állhatatosság, határtalan és gyakran viszonzatlanul hagyott szeretet. Más szóval: nagy benne a rizikó, rossz befektetés – mondaná Mammon valamelyik Gucci-öltönyös papja.

Ma még csak tömény cinizmus, tudományos fantasztikum száma menő vízió, de a holnap már a zsebében hordozza: gondoljunk csak bele, milyen kínos lenne (lesz), ha a megunt, be nem vált, kényelmetlen vagy fölöslegesnek ítélt gyermekeket, mint a házi kedvencekkel – a kitartott kutyákkal-macskákkal – szokás, ilyen-olyan menhelyekre transzporálják. Szörnyű a fölvetés is! Holott az a fenenagy igazság, hogy az abortusztól kezdődően, meg a szétbomlasztott családokon körösztül az árvaházakba küldésig százegy példa van arra, miként tekint a XXI. század embere a saját maga által nemzettekre.

Sem a testük, sem a lelkük nem számít. Semmi más nem számít, csak az a rohadt pénz. Az Isten és a család háttérbe szorulásának egyenes következménye a hazaszeretet érzésének a hétköznapi portékává silányítása. Főállású magyarok formálnak jogot arra, hogy az ő mércéjük szerint ki a hazafi és ki nem az. Kiérdemesült falusi tanítónéni rázza az ujját felém, mert az ő mércéje szerint nemzetietlen vagyok. Lehet. Tényleg nincs a homlokomra tetoválva a Szent Korona, és sose virítottam matyó hímzéses klottgatyában. Ettől még párbajképesnek érzem magamat, ha nem is vele, hisz hogy jövök én ahhoz, hogy Veronka nénivel egy páston ugrabugráljak.

Rosszabbik esetben pedig a szabadelvű agymosók úthengere döngöl földbe minden vitát, ellenvéleményt, önálló gondolatot. Miattuk tart most a pokol bugyra felé Európa. Szerintük létezik immáron a nő és a férfi mellett harmadik, negyedik, sokadik nemi identitás. Nekik a transznemű vécé fontosabb, mint a népek igazsága.

Európa a szakadék szélén táncol. Igazi dance macabre, amit látunk, hisz megint egy új középkor, a történetileg megismerttől jóval sötétebb köszöntött ránk.

Ám ebből hiányzik a szellem ereje, a hit fénye.

Helyette tombol az új írástudatlanság, az erőszak, a kizárólagosság. Megint bizonyos ideológiák cenzorai ügyködnek. Most a liberalizmus inkvizítorai ítélnek ember és tömegek fölött. Megint tabuk, dogmák uralják a közbeszédet, amiknek a megsértése kiváltja a hatalmasok haragját. Az édesanyát ezért nevezik már teljesen eszement helyeken „egyik szülőnek”, hovatovább ugyanis a nő mint fogalom, mint idea okafogyottá válik – jeleztem már: valakiknek létérdeke az abnormalitás terjedése.

Mi ez, ha nem a haláltánc műfaja? Mi ez, ha nem középkor?

Ott vannak például a hollandok. A tengeri kereskedelmi orientációjuk okán, a hagyományos nyitottságuk révén náluk már a XVI. században is vadkapitalizmus uralkodott. Igaz, hogy – jó pénzért, naná! – befogadták a Spanyolországból elüldözött zsidókat, de emellett a szabad piac örve alatt ők találták föl a rabszolga-kereskedelmet, egy csomó ezzel járó kínzási technológiát, és nemhogy a katolikusokat, hanem a nem kálvini és a nem lutheri kisegyházakhoz tartozó összes felekezetet irtották, üldözték még az 1830-as években is. Ma már ott tartanak, hogy a liberális felhőtologatóik eredményeként szétmérik plázáknak az ősrégi templomaikat. Azokban rendeznek fesztiválokat nőnek álcázott hímek, meg mindenféle lények.

Borítékolható a Belgiummal egyidejű hollandiai összeomlás, amit, ha időben nem kapcsolnak: Franciaország és Németország is követni fog. Haldoklik ez a világrend. Egy bizonyos ponton túl a rendszer szétesése visszafordíthatatlan. Most ezt látjuk, ezt éljük. Pedig milyen egyszerű lett volna!

Pusztán a nagyszülők értékeit, tisztességét, emberségét kellett volna megvigyázni!

Az ünnepeiket, meg a hétköznapi dolgaikat.

Akkor mától minden normális ember böjtöt tartana.

Ha nem is kőkeményet, de legalább egy fogadalmát negyven napon át megtartaná. Akkor a nőket nőként lehetne mindenütt köszönteni, és örülni lehetne minden kedves gesztusnak, jó szónak. Virággal, vagy a nélkül a kölcsönös tiszteletnek.

Ehhez mindössze értelmes rendre és megfelelő morális tartásra lenne szükség. Mindössze.

                                                                            Pk