BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL

Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.

A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.

Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   

A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.

Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.

Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.

Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.

Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.

Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.

A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk  

BÖJTI HALÁLTÁNC

A holnap bizonyosan mást fog tudni, mint amit a mai nap tud. Egy adott korban minden váratlanul megszületendő tettnek, jelenségnek, minőségnek, emberi szándéknak a jövő ítélete fogja megadni az igazi értékét. Az akkoriak majd megmázsálják a mostani emberrel együtt a dolgait, és az idő esküdtszékéből véleményezhető lesz, ami elmúlt. Értelemszerűen: a jelen nemzedékek addigra már rég nem lesznek sehol. Újabbak jönnek helyettünk. Én azért módfelett kíváncsi lennék, kétszáz év múlva, vajon mit vélnek majd felőlünk az ivadékaink? Vajon a megértő sajnálatot, a gúnyt érdemeljük, vagy egy jóízű kacajt fakaszt a felidézett emlékünk? Mert azt kötve hinném, hogy valami ájult tisztelet lesz az osztályrészünk. Attól sokkal, de sokkal többet hibáztunk, és erre nemhogy odafigyelnénk, hanem még tetézzük is a bajokat. Régen rossz lesz (nekik), ha a mi általunk élt világra mint egyfajta mintára, netán nosztalgiával lehet majd gondolni.

Tudniillik a kapzsi és buta világunk alaptermészetéből adódóan most fordítva ülünk a lovon.

Ami számít, ami hasznos és jó lenne, az elsorvad. Jelentéktelenné, már-már nevetségessé válik. A hamis értékeit habzsoljuk, a bizsu őrülete dívik. Az okostelefon, a pléjsztésön, a csilli-villi gépkocsi, a harácsoló szemlélet uralja a társadalmat. Csak a pénz, a pénz, a pénz: az váltotta az Istent. A családot az egó, az önzőség. Mert a család bizony lemondásokkal jár.

A gyerek vállalása egyrészt felelősség, másrészt soha meg nem térülő munka, odaadás, állhatatosság, határtalan és gyakran viszonzatlanul hagyott szeretet. Más szóval: nagy benne a rizikó, rossz befektetés – mondaná Mammon valamelyik Gucci-öltönyös papja.

Ma még csak tömény cinizmus, tudományos fantasztikum száma menő vízió, de a holnap már a zsebében hordozza: gondoljunk csak bele, milyen kínos lenne (lesz), ha a megunt, be nem vált, kényelmetlen vagy fölöslegesnek ítélt gyermekeket, mint a házi kedvencekkel – a kitartott kutyákkal-macskákkal – szokás, ilyen-olyan menhelyekre transzporálják. Szörnyű a fölvetés is! Holott az a fenenagy igazság, hogy az abortusztól kezdődően, meg a szétbomlasztott családokon körösztül az árvaházakba küldésig százegy példa van arra, miként tekint a XXI. század embere a saját maga által nemzettekre.

Sem a testük, sem a lelkük nem számít. Semmi más nem számít, csak az a rohadt pénz. Az Isten és a család háttérbe szorulásának egyenes következménye a hazaszeretet érzésének a hétköznapi portékává silányítása. Főállású magyarok formálnak jogot arra, hogy az ő mércéjük szerint ki a hazafi és ki nem az. Kiérdemesült falusi tanítónéni rázza az ujját felém, mert az ő mércéje szerint nemzetietlen vagyok. Lehet. Tényleg nincs a homlokomra tetoválva a Szent Korona, és sose virítottam matyó hímzéses klottgatyában. Ettől még párbajképesnek érzem magamat, ha nem is vele, hisz hogy jövök én ahhoz, hogy Veronka nénivel egy páston ugrabugráljak.

Rosszabbik esetben pedig a szabadelvű agymosók úthengere döngöl földbe minden vitát, ellenvéleményt, önálló gondolatot. Miattuk tart most a pokol bugyra felé Európa. Szerintük létezik immáron a nő és a férfi mellett harmadik, negyedik, sokadik nemi identitás. Nekik a transznemű vécé fontosabb, mint a népek igazsága.

Európa a szakadék szélén táncol. Igazi dance macabre, amit látunk, hisz megint egy új középkor, a történetileg megismerttől jóval sötétebb köszöntött ránk.

Ám ebből hiányzik a szellem ereje, a hit fénye.

Helyette tombol az új írástudatlanság, az erőszak, a kizárólagosság. Megint bizonyos ideológiák cenzorai ügyködnek. Most a liberalizmus inkvizítorai ítélnek ember és tömegek fölött. Megint tabuk, dogmák uralják a közbeszédet, amiknek a megsértése kiváltja a hatalmasok haragját. Az édesanyát ezért nevezik már teljesen eszement helyeken „egyik szülőnek”, hovatovább ugyanis a nő mint fogalom, mint idea okafogyottá válik – jeleztem már: valakiknek létérdeke az abnormalitás terjedése.

Mi ez, ha nem a haláltánc műfaja? Mi ez, ha nem középkor?

Ott vannak például a hollandok. A tengeri kereskedelmi orientációjuk okán, a hagyományos nyitottságuk révén náluk már a XVI. században is vadkapitalizmus uralkodott. Igaz, hogy – jó pénzért, naná! – befogadták a Spanyolországból elüldözött zsidókat, de emellett a szabad piac örve alatt ők találták föl a rabszolga-kereskedelmet, egy csomó ezzel járó kínzási technológiát, és nemhogy a katolikusokat, hanem a nem kálvini és a nem lutheri kisegyházakhoz tartozó összes felekezetet irtották, üldözték még az 1830-as években is. Ma már ott tartanak, hogy a liberális felhőtologatóik eredményeként szétmérik plázáknak az ősrégi templomaikat. Azokban rendeznek fesztiválokat nőnek álcázott hímek, meg mindenféle lények.

Borítékolható a Belgiummal egyidejű hollandiai összeomlás, amit, ha időben nem kapcsolnak: Franciaország és Németország is követni fog. Haldoklik ez a világrend. Egy bizonyos ponton túl a rendszer szétesése visszafordíthatatlan. Most ezt látjuk, ezt éljük. Pedig milyen egyszerű lett volna!

Pusztán a nagyszülők értékeit, tisztességét, emberségét kellett volna megvigyázni!

Az ünnepeiket, meg a hétköznapi dolgaikat.

Akkor mától minden normális ember böjtöt tartana.

Ha nem is kőkeményet, de legalább egy fogadalmát negyven napon át megtartaná. Akkor a nőket nőként lehetne mindenütt köszönteni, és örülni lehetne minden kedves gesztusnak, jó szónak. Virággal, vagy a nélkül a kölcsönös tiszteletnek.

Ehhez mindössze értelmes rendre és megfelelő morális tartásra lenne szükség. Mindössze.

                                                                            Pk

NAPLÓ - 57.

Pósa Tamás (Miskolc) makrofotója

„Ha már újév, ha már jövendölés, akkor legyen találós a kérdés, kezdjük egy föladvánnyal. (Úgyis ilyenkor szokás a bizonytalant találgatni. Tele a média a kéretlen jósok okosságaival. )
„Nagy hidegben soká élek, vígy szobába - meghalok.” Ugye nem is nehéz? Még akkor sem, ha időben közel s távol nem esett hó mifelénk. Sok hűhó alig semmiért. Egyébként az idézett népi bölcsességet korántsem a látens hóhiányom miatt citáltam. Őszintén megvallva, ahogy a lementett dolgaim között rábukkantam, rögtön megtetszett a mondat, észre se vettem, hogy csupán gyerekes, folklóros tesztkérdésről van szó. Azt hittem valami irodalmi idézet. Muszáj volt utána járnom. Ejnye a kiskésit, mondom, közmondás? Úgy kerestem ki a megoldását. Elsőre jégre tippeltem. Noná, mellényúltam. Már meglepődni sincs kedvem rajta. Sosem szerettem a közmondásokat. Mindig túl buta voltam hozzájuk. Valahogy nem ilyen srófra forog az agyam. Viszont egy-egy szép mondat, akár mondattöredék megfogja a fantáziámat, a manó tudja miért, elindít bennem valamit, magával ragad, örülök neki, és ízlelgetve, hozzátéve igyekszem saját magamévá tenni, átformálni olyanra, amilyennek én szeretném látni. Ha ez az ihlet, akkor legyen az. 
Nagy hidegben soká élek… Rám találtak a szavak. Milyen egyszerű, mégis szép a szórend! Sallangmentes. Kicsit régies az íze. Akár Petőfi is lejegyezhette volna. Ő és még néhány géniuszunk tudott ilyen puritán kifejezésekből halhatatlan gondolatokat csiholni. Rá, vagyis a költő személyére – még visszatérek.

Igen, szeretem a hideg időt. Az ilyen kopogós fagyokat meg különösen. Ki-kivicsorog ugyan a napsugár, de nem nyílik bátrabban az idő. Nincs sok romantika a zimankóban, a fűtésben, tudom. Nem a szegény ember mércéjével bűbájol a január. Akinek a zsebét húzza minden tél, az inkább tart a hidegtől, mintsem kedvtelve rajongana érte. Tüzel az ember, mint a szuka szokott, nézi, miként húzza össze a lábát a télire bekészített fa meg szén, s közben magában spekulál, vajon a tavasz kezdetéig, az első rigó pitymallati énekéig kibírja-e a fészerbe készített égnivaló, vagy szólni kell az erdőkerülőknek, a lovas embereknek, hogy hozzanak még egy-két szekérderékkal a vastagabbjából. Az élet télen nem enged túl sokat filozofálni. Visszaránt a jeges talaj rögvalósága. Ettől függetlenül tiszta szívvel vonzódom a fagyos mindennapokhoz. Jobb a locspocsnál. Örülök, ha a kinti konyha ablaküvege becikornyul a jégvirágoktól, a legszebb slingelt terítőnél merészebb formákat kanyarít elém, lefesthetetlen, lefotózhatatlan csodájává válhat még egy januári hétfőnek is: hát hogyne repesne akárki megszomorodott embernek a lelke, amint észreveszi Isten csudájának e két marékkal szórott tüneményét? Aztán ott a kutyák vize. Nappal még csak-csak iható, de estére beledermed a vastálba. Ébredéskor, amint végezni szoktam hátul, földhöz csapdosva verem ki belőle a jeget, így a ganérakás mellett napok alatt szürreális szoborrá vált a fazékforma, egybefagyott kompozíció. Alighanem huzamosabb ideig megmarad. Árnyékban van, nap meg sehol, eltehetjük egy darabig a szánkat az olvadástól. A kutyák is tudják, érzi a jószág. Éjjelre behúzódnak az istállóba, jócskán mínuszokban eltűrjük nekik, mint az egyszeri székely, akinek akkor kezd tél lenni, ha már az ebállatot beereszti az alsókonyhába. Egyébként amolyan botcsinálta Betlehem kezd kialakulni az istállónkban. Három ló, két kecske, és a két kutya estéről estére békésen szuszogja teli a szalmát. Csak az izgága vizsla szokott időnként kijárni. Átugrik, átszökken az istállóajtó alsó szárnyán (a fölső arasznyira most is nyitva van, mert szellőztetni muszáj, a párától csöpögne odabent minden…), járőrözik egyet, megriasztja a tetőn melegedő galambokat, leleltároz az emsénél, a kishízókhoz is benéz egy kis moslékmaradékért, majd sietve visszatornázza magát az istálló lószagú meleg félhomályába. Odabújik az öreg tacsi mellé, a csődör faránál fölpúpozott szalmába, a törekbe, és már csukja is a szemét, hogy kutyaként kutyaálmokat lásson, gondolom sok gőzölgő cupákkal, a rideg téli tényállás helyett.

Rajzos az ereszek alja is. Míg alkonyattájt össze nem borul a sötétség, szépen kivehetőek a tenyérnyi zúzmarafoltok. Mintha egy sehonnai bolond által huzigált nématérkép kacskaringóit látnánk. Pedig az a sejtésem, hogy csupa terra incogniták, fölfedezetlen szigetek, légből kapott tengeröblök azok, a fantasztikum geográfiája tárul elénk. Lódul tőlük a képzelet, hová nem jutunk el soha, nem is tudjuk hamarjában melyik dimenzió piktográfiái jelennek meg előttünk napi szinten, fény ezer évek üzengetnek, másik univerzumok nyújtják a kezüket, időgyűrűk siklanak egymásba, a galaxis csücske lapogatja a vállunkat, ide küldi az ereszet aljába a hívó szavait, miközben mi éppen bükkfa köbméterében, pár mázsányi szénben mérjük a világunkat. Hát nem szánalmas egy jószág az ember?
„Vígy szobába – meghalok…” Ilyet valakivel csak a szabad lelkének az ereje mondat. Erős, ütős kijelentés. Mondom, Petőfi se ágyban párnák között. A sor hosszasan folytatható lenne, ki és mennyire kívánta ezt a fajta kötetlen szellemet. A béklyók nélküli, igazi szárnyalás megélését. Nagy kár, amiért nem mindenkinek adatott meg, hogy férfiasan, állva érje a végzet. Hogy a szemébe nézhessen a fátumával, majd ilyetén a győztes megbékélt mosolyával tegyen pontot a létezésére. Sokan, nagyon sokan kint fagyoskodtak, és tűrtek, meg dolgoztak, egy életen át tették a dolgukat, közben reméltek,mindig bizakodtak valamiben. A hideget, a nyomorúságot magától értetődőnek vették. A kiközösítést, a meg nem értettséget, a folytonos kudarcokat megszokták, ahogy a kinti világ vadjai is megszokják, elviselik a tél irgalmatlanságait. A belső tüzük melege éltette valamennyit. Kinek gyertyányi, kinek máglyányi volt belőle. Rövidebb-hosszabb ideig tartottak ki. Aztán jött valaki, vagy valami: a tenyerén bevitte őket a fűtött szobába, s ők meghaltak. Ez volt elrendelve. A vadnyulat nem lehet ketrecbe zárni. Nekiront a kerítésnek, a korlátnak, s többnyire a nyakát szegve elpusztul. A hó sem tűri a komfortos szoba melegét. Akár tenyéren hordozva is elolvad. Akkor már inkább az erdei vadak magánya. Akkor inkább a január. Tán ezért menekülnek sokan a hidegbe.”