BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL

Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.

A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.

Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   

A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.

Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.

Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.

Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.

Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.

Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.

A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk