 |
| Bózsó János. Falusi utca |
"Meglátni.
Majdnem megérinteni.
Kéznyújtásnyira is messze.
Kicsit nehéz.
Nem számítani rá.
Eltakarni a kanizsai szőttest. Befödni az álmokat.
Minden álomból riadás sósan, kifogyhatatlanul indul.
Fölkönyöklés.
Éjfél. Tearózsa. Vajdaszentiványi dalok, Márai-idézetek, Kalotaszeg,
öregapám szentségelése, tapodott hálózsák szegélye, Maros-mente.
Ha eleve nyelt könnyekkel ébredsz, a tátongó sebbe hiába szórsz porcukrot.
Aztán imádkozol.
Üdvözlégy.
Miatyánk.
Más nem tudható. Hitvány egy katolikus vagyok.
Átírja, ahogy viharban szállok. Indián pokrócot hajít fejünkre az október. Kék, fekete, fehér. Nonfiguratíve. Kockás.
Lakoták. Azok közül is a titonok.
Meg fogom a rendőrlovat táncoltatni. Kiabálok majd. Hepciáskodok. Nem
köszöni meg senki, akit illet. Lakota nyelven süvítem, amit akarok. Ki leszek festve. Kékre. Feketére. Meg fehérre.
Az álarcom mögött pedig sírni fogok, de úgy, ahogy csak egy kisgyerek sírhat.
És nincs törvény.
Fáj, persze hogy fáj. Akkor is így lesz, ha égig visz el ez a soványság.
Helyet adni az értelemnek. Majd a jó Cseh Tamás megénekli. Horvátország.
Meg a muskátli. Ott, a nem létező szomszéd néni ablakába. Azért – valahogy megvan.
Se ablak. Se muskátli. Egyelőre.
Olyannyira örülnék, ha láthatnám miként gunyorodik tovább a mese. Fancsalodjék. Mindig tovább. A muskátli.
Csíkosan, trikóban. Átokban állni a szélben. Valamiben. Beleszagolunk a levegőbe. És ha nincs más, hát akkor – hegedűakkordok döfjönek a szívnek. Tessék.
Legyen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése