MINEK NEVEZZELEK? - I.

Ukrajna, és a nyelvtörvény - 1.rész

Ukrajna helyzete, pontosabban a lengyel-orosz tamponzónaként Ukrajnának nevezett „ország”, azaz a régió történelme sokban hasonlít a mi térségünkére. Az ottaniak is némi alappal gondolhatják, hogy amikor az Isten balszerencsét, keservet és sanyarú sorsot osztogatott, a Dnyeper mentén repetát kapott belőle ez az ábránd-náció. Akiknél döntetlenre áll, hogy az ősanyjuk volt orosz, az apjuk meg lengyel, vagy fordítva. Nem egyedi itt Közép-Európában ez a kisfiús identitászavar. Elég, ha a pubertás-pattanásos szlovák ébredésre gondolunk, vagy a román testvérek dák, azaz klasszikus római eredetmítoszán húzzuk el a szánkat. (És most – csitt! Szó ne essék a szívemnek oly kedves macedónjaimról!)

Az ukránok egyébként annyira szerencsétlenek ebben a nagy nemzet- és múltkereső vetélkedőben, hogy a mai napig saját államuk neve sem jelent egyebet, mint Lengyelország Oroszországgal határos peremvidékét. Ukránul. Már aki tud arrafelé ezen az érdekes nyelven. Merthogy az 1991-ben a Szovjetuniótól leváló újdonsült állam – területileg Európa második legnagyobb országa! – lakosságának bő kétharmada vagy rosszul, vagy sehogyse tud ukránul, ami – tekintettel a cirka 44 milliós közösségre –, pestiesen mondva nem semmi. A viccet tovább fokozza, hogy a kijevi politika alá tartozó populáció harmada ráadásul nem is ukrán. Hanem mindenféle. Gyülevész, tarka népség. Leginkább orosz (rájuk még visszatérek), fehérorosz, moldáv, lengyel, román, krími tatár, bolgár meg – noná! – magyar.

Mindez köszönhető annak, hogy az ukránok történelemkönyvét olvasva finoman szólva sem egy könnyed lektűr-élménnyel leszünk gazdagabbak. Sokkal inkább egy infernális, emberbőrbe kötött rémregényével.

Az még hagyján, hogy a kora középkori kalandtúrák alatt rendre kazár, besenyő és snájdig magyar lovasok nyargalásztak a szentnek hitt szláv földeken. De egy szusszanásnyi kegyelmi lét után az Arany Horda csöppet sem arany lelkű tatárjai égették porig a derék szláv parasztok falvait, hogy ezt követően a XX. század végéig folyton mások csizmájának a talpa alatt nyögjenek. A bőség zavara okán nem sorolnám föl ki mindenki vetett szemet a Harkov és Odessza ékelte történelmi placcra, hisz a törökön túl a Litván Nagyfejedelemségen és a lengyeleken át az Orosz Anyácskáig mindenféle hódító osztotta-szorozta a küzdőteret. Talán mondanom sem kell, ebből a sorozatos szolgasorból a legszomorúbb epizód borzalmait a közelmúlt szolgáltatta, amikor Ukrajna a Szovjetunió szocialista tagköztársaságaként leckét kapott a pokol legmélyebb bugyrának a szenvedéseiből. Máig eldöntetlen hány millió ember halt éhen a holodomor iszonyú éveiben. Hat-hét millión vitatkoznak. Tegyék. Szemléltetésképpen elég annyi, hogy utoljára ezekben az időkben árultak emberhúst a piacokon. 1928 és 1933 között. Öt éven át. Valahol Európában.

Régi, kommunista történelmi leckekönyvekben (Képes Történelem sorozat, a II. világháború) még láthatóak fekete-fehér fotók, amiken csukaszürke egyenruhás Waffen-SS katonák rendeznek vérfürdőt, pózolnak a fölgyújtott házak és a hullák előtt. A képek igazak ugyan, csak a képaláírások nettó hazugok, mint ahogy a kommunista történetírás is az. Tudniillik a jámbor olvasó szörnyülködve ezt látja: „Német SS-rohamosztagosok ukrán falvakban kegyetlenkednek.” Ebből annyi az igazság, hogy akik a tömeggyilkosságokat elkövették, azokon ugyan német uniformis van (volt), de a zömük önkéntesen az SS-be beállt ukrán nacionalista, akik revánsot véve az oroszok felől érkező gyilkos ideológiáért, de leginkább Sztálin miatt, és a milliónyi kiéheztetett ukránért így álltak bosszút. „Természetesen” az (ukrajnai térség) oroszok lakta falvainak népén. Aki nem hiszi, a közeli, kinagyított fotókon nézze meg jobban az egyenruha parolijának megkülönböztető jelzését. Az ellenséged az én barátom ősigazsága volt arrafelé mindig az etikai mérce.

Mondom, hogy sok a hasonlóság a balkáni állapotok meg emezek között.    

Nem is csoda, hogy most, midőn 1991-től datálhatóan végre szabad kezet kaptak, Kijev kirántotta ama bizonyos szabad kezét a kantáros nadrágja sliccéből, és folyton kapkodó, izzadtságszagú, rossz gyereke lett Európának. Amolyan ortodox enfant terrible. Konfliktusból konfliktusba támolyognak, miközben a politikai, gazdasági stabilitásnak a leghalványabb jele sem mutatkozik arrafelé, immáron két és fél évtizede. Amit az oligarchák még szét nem loptak, azt a nyugatról becsődülő multinacionális cégek harácsolják. Demokratikusan, persze.

A tetejébe Kijev (természetesen nyugati sugallatra), addig hergelte a Nagy Testvért ott a keleti kertszomszédságban, hogy a Krím-félszigetet szépen visszavette tőlük Vlagyimir Vlagyimirovics. Távirányítással, Moszkvából. Még cselgáncsoznia sem kellett hozzá. Elég volt a korrupt kijevi garnitúra egynémely érzéketlen, átgondolatlan és velejéig szemtelen – oroszellenes – törvénye, és a Krím-félsziget mellett bónuszként a donyecki térség is úgy lett annektálva keddről szerdára virradóra, hogy a pizsamás-papucsos Janukovics elnök a szamovárjába visszaköpte a zöld teát.

Azóta a Donyecki Népköztársaság (új nevén Novorosszija, Új-Oroszország) fölött az égbolt kék ugyan, de néhanapján közép-hatótávolságú, ballisztikus, föld-levegő rakétákkal lődöznek ártatlan utasszállító repülőgépekre, s miután megtörténik a katasztrófa, bottal sem üthető a vétkesek nyoma. Mondta volt öregapám, isten nyugtassa szegényt: annak a bizonyos kupacnak meg a bajnak sosincs gazdája.

Most viszont van.

Ezt a nyelvtörvény gyalázatot nem pusztán az ukrán parlament számlájára lehet írni. Ország irányítószám, utca, házszám szerint megjelölhetők, ki mindenki támogatta ebben őket.

Az érdekes névsort a második részben taglalom.

Pk