 |
| Hátsó udvar - rajzom |
Hosszú ideje a
tapasztalatból kiindulva az a meggyőződésem, hogy a ma még mindig oly aktív
“haladó szellemű” szabadelvűséget hirdetők nem értik, ezért a legjobb esetben pusztán felszínesen
utánozzák a nemzeti minimumként meghatározott, másra, a nagy többségre nézve
mindig, mindenkoron kötelező szabályrendszert, a valójában soha le nem írt erkölcsiséget.
Finnyás világpolgárok kiváltsága, hogy erre ők fütyülnek.
A keretrendszerre.
Mivel nem értik ennek a (nemzetben) gondolkodásnak a mikéntjét-miértjét, okát, okszerűségét, a józan ész parancsát: nem is veszik azt komolyan. Az egyik így majmolhatja a címeres zászlót, vagy a válogatott nemzeti színű mezén kesereghet; a másik a magyar koronán, meg a szent jobbon poénkodik; a harmadik hevesen ellenez mindent, ami mögött (esetleg) fölsejlik a magyar siker; a negyedik mások éléskamráját számolatlanul tömné tele éhenkórász jöttmentekkel. Csak a destrukció. Abban hisznek. Az a céljuk.
Sem olimpia, sem érző magyar néplélek nem kell.
Snassz neki mind a kettő.
Mindemellett – nagyon óvatosan írom ide – ne vitassuk el tőle, hogy a maga módján talán még szereti is a hazáját. Mert amúgy jó embernek tartja magát. A hazájáért aggódónak.
Csak éppen annak azt az élhetetlen oldalát tartja élhetőnek, amit a többség – hál’Istennek – már egy párszor elvetett. Ezen aztán nap mint nap bosszankodik.
Le kell váltani a népet. Úgysem ér semmit az a sok gumicsizmás – sóhajt, s legyint.
Azért ilyen dühös, rezignált, mert ő és eszmetársai éppen úgy vélik, hogy a művészethez, a hétköznapokhoz, a tettekhez és gondolatokhoz teljesen fölösleges magyarnak lenni. Magyarként gondolkodni.
Van ebben az alapállásban valami homályosan bizarr, groteszk, már-már nevetséges. Hisz az ilyen, akinek a szabad tőgyön szívott tej a szája sarkára száradt, aki a korlátlan szabadságra esküszik, az eleve elveti a társadalmi rend fenntartásának szükségességét. A civilizációs vívmányok megvédésének fontosságát. Lényegében: önsorsrontásból jeleskedőn épp a gyermekei jövőjét ássa alá. Már ha van neki. Ha egyáltalán szükségét érzi a családalapításnak. Mi ez, ha nem öngyilkosság?
Elgondolkodtató azt is látni, a bőrünkön érezni, hogy a nemzetinek mondott oldalon is hányakat megérintett az évszázados jakobinus-kommunista-liberális agymosás. A kánoni tematizálás. Hibáztatni nem hibáztatom őket: nagy dózisban kapták, és látszólag nemes ügyekről, látszólag helyes elvekről szólt a tanítás. Szabadság, testvériség, egyenlőség. De csak látszólag.
Ugyanis a szabadosság az nem a szabadság. A testvériség sem azonos a testiséggel, és az egyenlőség fogalmát megeszi a fene, ha pusztán az hüvelyezhető ki belőle, hogy a rózsaszínű, transznemű vécék mellett megengedhető-e a hölgyek állva vizelése?
A XIX. és XX. század egyáltalán nem szépen, hanem tengernyi szenvedéssel járó példával igazolta, mivé válik egy társadalom, ha ön- és közveszélyes ordas eszmék apostolai hinthetik az igét.
Ma, ennek a demokráciának mondott köztes létállapotban a szabadelvű minden nap kicsit belehal abba, hogy szabadon beszélhet, írhat, mozgalmárkodhat, vagy akár tüntethet. Hogy emelt fővel, jobbára büntetlenül állíthat mindenfélét, amiről a közvélemény már jóval előbb megbizonyosodott, hogy hazugság.
Némelyik tét nélküli, vagyis tétlen atyafi azt harsogja, hogy nem szereti, – mi több! – megveti ezt a nemzetet. Nem érdekli a magyarság. Írtam volt, egy oka van ennek: azért nem érdekli, mert nem érti. Nem ebből a televényből magzott föl. Idegen anyagból merít, idegen nyelvet, kultúrkört majmol, ráadásul teszi ezt arctalan módon, csak a saját érdekei mentén. Az idegen – német, angol, amerikai, bárminemű – szabadelvű szellemiség áll hozzá közel, nem a magyar alapérzés. Persze, amikor ezzel szembesítik: rögtön Kossuthot sikolt, meg 1848-ra hivatkozik, mutatná, hogy bezzeg azok is liberális elvek alapján akartak nagyot alkotni.
Ilyenkor fölnyerítek, s legszívesebben lobogó sörénnyel, fölcsapott farokkal futnék egy kört, mint a cirkuszi vezérmén, mert ekkora csúsztatás már több mint tévedés: ez maga a tömény hazugság. Mítosz, amivel még most is lehet hülyíteni a kisiskolásokat. Tudniillik Kossuth Lajos lehet, hogy liberálisnak mondta magát, mi több, szabadkőműves páholytag volt, de az akkori szabadelvűek nemzeti liberálisok voltak, ráadásul a szó akkori értelmében, ami azt jelenti, hogy ha kellett egy szál karddal, villogó tekintettel rontottak mindenre, és mindenkire aki rosszat mert mondani a magyarságra. Nemhogy – mint kései epigonjaik némelyike – közülük pöntyögött volna valaki a haza ellenében.
A maiaknak annyi közük van mondjuk Vasvárihoz, mint ateistának a Miatyánkhoz. Hasonló módon az 1827-ben létrehozott Nemzeti Kaszinót, az (akkori) liberalizmus sasfészkét sem ildomos egy lapon emlegetni a legcivilebbnek álcázott közösségi kocsmával sem. Mintha Vajdahunyad vára mellé kutyaólat képzelnénk.
A jó hírem a végére mégiscsak az, hogy bármekkora is lesz az elkövetkező időkben a hisztéria, csillapodófélben, takaréklángon fog üzemelni a sok szabadságot áhító bajnok. A hangjuk színtelenebbé, erőtlenebbé válik napról-napra. Lejáróban az idejük.
Ennek a nemzetnek az idegen hang sosem lesz olyan zamatos, mint a magyar.
Ez viszont nekik rossz hír.
Finnyás világpolgárok kiváltsága, hogy erre ők fütyülnek.
A keretrendszerre.
Mivel nem értik ennek a (nemzetben) gondolkodásnak a mikéntjét-miértjét, okát, okszerűségét, a józan ész parancsát: nem is veszik azt komolyan. Az egyik így majmolhatja a címeres zászlót, vagy a válogatott nemzeti színű mezén kesereghet; a másik a magyar koronán, meg a szent jobbon poénkodik; a harmadik hevesen ellenez mindent, ami mögött (esetleg) fölsejlik a magyar siker; a negyedik mások éléskamráját számolatlanul tömné tele éhenkórász jöttmentekkel. Csak a destrukció. Abban hisznek. Az a céljuk.
Sem olimpia, sem érző magyar néplélek nem kell.
Snassz neki mind a kettő.
Mindemellett – nagyon óvatosan írom ide – ne vitassuk el tőle, hogy a maga módján talán még szereti is a hazáját. Mert amúgy jó embernek tartja magát. A hazájáért aggódónak.
Csak éppen annak azt az élhetetlen oldalát tartja élhetőnek, amit a többség – hál’Istennek – már egy párszor elvetett. Ezen aztán nap mint nap bosszankodik.
Le kell váltani a népet. Úgysem ér semmit az a sok gumicsizmás – sóhajt, s legyint.
Azért ilyen dühös, rezignált, mert ő és eszmetársai éppen úgy vélik, hogy a művészethez, a hétköznapokhoz, a tettekhez és gondolatokhoz teljesen fölösleges magyarnak lenni. Magyarként gondolkodni.
Van ebben az alapállásban valami homályosan bizarr, groteszk, már-már nevetséges. Hisz az ilyen, akinek a szabad tőgyön szívott tej a szája sarkára száradt, aki a korlátlan szabadságra esküszik, az eleve elveti a társadalmi rend fenntartásának szükségességét. A civilizációs vívmányok megvédésének fontosságát. Lényegében: önsorsrontásból jeleskedőn épp a gyermekei jövőjét ássa alá. Már ha van neki. Ha egyáltalán szükségét érzi a családalapításnak. Mi ez, ha nem öngyilkosság?
Elgondolkodtató azt is látni, a bőrünkön érezni, hogy a nemzetinek mondott oldalon is hányakat megérintett az évszázados jakobinus-kommunista-liberális agymosás. A kánoni tematizálás. Hibáztatni nem hibáztatom őket: nagy dózisban kapták, és látszólag nemes ügyekről, látszólag helyes elvekről szólt a tanítás. Szabadság, testvériség, egyenlőség. De csak látszólag.
Ugyanis a szabadosság az nem a szabadság. A testvériség sem azonos a testiséggel, és az egyenlőség fogalmát megeszi a fene, ha pusztán az hüvelyezhető ki belőle, hogy a rózsaszínű, transznemű vécék mellett megengedhető-e a hölgyek állva vizelése?
A XIX. és XX. század egyáltalán nem szépen, hanem tengernyi szenvedéssel járó példával igazolta, mivé válik egy társadalom, ha ön- és közveszélyes ordas eszmék apostolai hinthetik az igét.
Ma, ennek a demokráciának mondott köztes létállapotban a szabadelvű minden nap kicsit belehal abba, hogy szabadon beszélhet, írhat, mozgalmárkodhat, vagy akár tüntethet. Hogy emelt fővel, jobbára büntetlenül állíthat mindenfélét, amiről a közvélemény már jóval előbb megbizonyosodott, hogy hazugság.
Némelyik tét nélküli, vagyis tétlen atyafi azt harsogja, hogy nem szereti, – mi több! – megveti ezt a nemzetet. Nem érdekli a magyarság. Írtam volt, egy oka van ennek: azért nem érdekli, mert nem érti. Nem ebből a televényből magzott föl. Idegen anyagból merít, idegen nyelvet, kultúrkört majmol, ráadásul teszi ezt arctalan módon, csak a saját érdekei mentén. Az idegen – német, angol, amerikai, bárminemű – szabadelvű szellemiség áll hozzá közel, nem a magyar alapérzés. Persze, amikor ezzel szembesítik: rögtön Kossuthot sikolt, meg 1848-ra hivatkozik, mutatná, hogy bezzeg azok is liberális elvek alapján akartak nagyot alkotni.
Ilyenkor fölnyerítek, s legszívesebben lobogó sörénnyel, fölcsapott farokkal futnék egy kört, mint a cirkuszi vezérmén, mert ekkora csúsztatás már több mint tévedés: ez maga a tömény hazugság. Mítosz, amivel még most is lehet hülyíteni a kisiskolásokat. Tudniillik Kossuth Lajos lehet, hogy liberálisnak mondta magát, mi több, szabadkőműves páholytag volt, de az akkori szabadelvűek nemzeti liberálisok voltak, ráadásul a szó akkori értelmében, ami azt jelenti, hogy ha kellett egy szál karddal, villogó tekintettel rontottak mindenre, és mindenkire aki rosszat mert mondani a magyarságra. Nemhogy – mint kései epigonjaik némelyike – közülük pöntyögött volna valaki a haza ellenében.
A maiaknak annyi közük van mondjuk Vasvárihoz, mint ateistának a Miatyánkhoz. Hasonló módon az 1827-ben létrehozott Nemzeti Kaszinót, az (akkori) liberalizmus sasfészkét sem ildomos egy lapon emlegetni a legcivilebbnek álcázott közösségi kocsmával sem. Mintha Vajdahunyad vára mellé kutyaólat képzelnénk.
A jó hírem a végére mégiscsak az, hogy bármekkora is lesz az elkövetkező időkben a hisztéria, csillapodófélben, takaréklángon fog üzemelni a sok szabadságot áhító bajnok. A hangjuk színtelenebbé, erőtlenebbé válik napról-napra. Lejáróban az idejük.
Ennek a nemzetnek az idegen hang sosem lesz olyan zamatos, mint a magyar.
Ez viszont nekik rossz hír.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése