Pósa Károly: HIDEG MÁJUS

Nyárfapihe akad meg

a szemhéjon.

A pillákhoz tapad

minden májusi hajnalon.

Harmattól félig

átázott velúr cipők az udvaron.

Lerágott csont.

Kutya hagyott, sutba dobott, 

száraz nád töredezik
a kanális parton.  

A várakozás ökölbe szorítja a

rozsdás szöget.

Lyukas kabátzseben átszúr, 

átdöfi a tenyeret.

A hímes szó is csak

foszlott takaró,

várni kell néha,

hogy a kapu kinyíljon,

s mikor föltárul

a murvával fölszórt utca,

megborzolja a tekintet

a sarkok kihunyó végét.

Sablonos minden kép.

Keményre fagyott,

tavaszi szabvány:

sápatag város széli látvány.

Odébb félkész épület

szöglete omlik frissen,

fölfele. Vértelen kézből

nem hullhat ki a hiány.

Csak elmenni, kitántorogni

egy kisebb meghalással
egyenértékű,

cirkuszi mutatvány.
Kialvatlanul.

Hívatlanul.

A pap a vörös templomban

reggeli miséz.

Pétert prédikál,

hogy mi történt régen.

A kora reggeli égen

csak a kézrebbenés,

egy örökkévaló idő röpülés.

Jön a keleti szél,

hogy beborítson.

Madárka száll.

Vetett tüske ágyon

volt csak, aki szorítson.

Isten-hozott. Isten hozzál.

Szerteszéjjel hó esik,

vigaszként:

májusi nyárfapihék.