 |
| Baloldali EP-kampány |
Gyuri
bácsi szokásához híven kopogás nélkül nyitott ránk. Rókaképű, rideg tekintetű
ember volt Gyuri bácsi. Sok fából faragták.
Lódenkabátban
úgy állt az alacsony szemöldökfájú ajtóban, mint egy bekeretezett árnykép. Végigmért
bennünket. A moccanatlan csöndben mintha még keményebben kopogtak volna a
szavai.
– Idefigyeljetek! Most jöttem a vasutas
szakszervezettől. Itt hagyom ezt a táskát az öltözőasztalon. Mindenkinek van
benne egy névre szóló boríték. A hivatalos prémium egy hónapra legföljebb 1600
forint. Ebben annak majdnem a négyszerese van. Hatezer forint. Fiúk! Egy
bányász kéthavi keresetét kapjátok most mindannyian. Ennek fejében csak egy
üzenetet kell meghallgatnotok. Azt üzenik a vasutas szakszervezetből az
elvtársak, hogy „nem kell a pályán összetörnötök magatokat a Füvészkert ellen”.
Ha szót fogadtok, a jövő héten érkezik az új, piros-zöld Adidas szerelésetek
is. Bécsből.
Hüledeztünk.
Adidasban ezidáig csak a Fradi, az Újpest, meg a Honvéd játszott. A Vasas
Pumában nyomult. Döbbenetünket kihasználva Gyuri bácsi kérlelhetetlen szigorún tovább
recsegett:
– A Füvészkert tudja, hogy tuti a meccs.
Ettől függetlenül tessék meghalni odakint! Nehogy itt nekem elköpjétek
magatokat! – és mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordult, s csak a válla
fölött szólt vissza: „oszt’ ami ezután jön még, azt bízzátok rám, azt is majd intézem!”
Rákvörösen
pislogtunk egymásra. Elsőként a mindig penge, pragmatikus Geréb nyúlt bele a
táskába. Példáját látva előbb hümmögött kicsit, majd vállát vonogatva Csónakos
is kivette a magáét. Utánuk szép sorban Barabás, Weisz, Leszik, a gigerli
Csele. A többiekkel együtt jómagam is. Vastagon, puhán zizegtek benne a
százasok. Utolsó előttinek Boka nyúlt a saját borítékjához, de olyan volt az
ábrázata, mintha káposztagyaluval dolgoztak volna rajta az imént. A büdös,
bőrszagú aktatáska utolsó levélborítékján Nemecsek neve feketéllett. Ernő
cserejátékos volt. Szívköhögéses hangon, az öltöző homályos sarkából szólt,
hogy neki nem kell a pénz.
Doboznyi
petárda nem szólt volna ekkorát a verítékszagú falak között.
Támadt
rögvest nagy ribillió.
Egyszerre kezdtük szidni vagy győzködni ezt
a földbe termett tormagyökeret. Nemecsek kezdetben erősen vonakodott, végül nagy
nehezen, Boka unszolására mégiscsak zsebre tette a borítékot. Utána úgy hanyatlott
vissza a padra, mint az erőtlenül bukó alkonyati nap.
Amikor
ránk köszöntött a találkozó időpontja, némán ült a társaság a stoplik meg a
kikészített mezek között. Ha a gyúrónk, a tót nem hozza magával Hektort, a
kutyáját, nyikkanás se hallatszott volna. Így legalább Hektor vakkantása
olykor-olykor megtörte a csöndöt. Megfeketedett lélekkel futottunk ki a
füvészkerti pályára. Bunda
meccset játszani ótvar rossz dolog.
Olyan
ideges voltam, hogy nem tudtam a labdába rendesen belerúgni sem. Kimentem a
baloldalra, a középpályást folyton elhagytam. Oda se figyeltem. A szemem
sarkából láttam két fiatal nőt, akik vérpiros zászlócskákat ráztak, és
veszettül sikoltozva szurkoltak a Füvészkertnek. Kifordultam, kiszóltam rájuk:
„lányok, ha ilyen szívvel drukkoltok, biztos, hogy nyernek a vörösingesek!”
Korábban mindig siker koronázta a kifelé küldött incselkedéseimet. Most? Egy
percre abbahagyták, és méla undorral, nagyon megvetően végigmértek.
Előbb
egy szögletből kaptunk gólt. Tizenhat méterről fejelte be Pásztor II., a
kisebbik. Őrjöngött a füvészkerti lelátó. Aztán Áts Feri kapott egy okos
labdát, aminek mintha szeme lett volna, pont kiszúrta a bal fölső sarok, és a
tehetetlenül vetődő Kolnay kesztyűs keze közötti hézagot. Kettő-nulla.
A
vörösingesek pökhendiek voltak. Megnőtt az arcuk. Odahaza napok óta vért
zabáltathattak velük, a biztos két pontjuk tudatában. Mi meg úgy viselkedtünk,
mintha kártyapakliba tévedt szentképek volnánk. Lángolt bennünk a szégyen, amin
az sem segített, hogy a magát megtagadni nem tudó, rafkós Csónakos – belefeledkezvén
a játékba –, lecsapta a rózsaszínűre hízott, mafla Wendauer lábáról a labdát, és
a második félidő derekán szépített.
A
füvészkerti pálya órájának mutatója a nyolcvanhatodik percre pöccent, amikor Weiszet
úgy felrúgta az idősebbik Pásztor, hogy le kellett cserélni. Ketten támogattuk
le. Nemecsek jött a helyére, a jobbszélre. A hangosbeszélő bemondta ugyan Ernő
nevét, de azt elnyomták a többezernyi torokból skandált győzelmi rigmusok. A
vörösinges drukkerek már ünnepelték a meccset, ami agyhalál közeli iramba
váltott. Passzolgattuk egymásnak a labdát, a lefújást várta mindkét csapat. Ők,
hogy végre kitombolhassák a diadalukat. Mi meg hogy elkulloghassunk zuhanyozni.
Utólag
sokat tárgyaltuk, de még ma sem tudja senki, miként került a labda Nemecsek
elé. Én már csak annyit láttam, hogy a túloldalon, az alapvonal mellett
villámként indult meg a labda mögött. Előbb a szélsőjüket fektetette el, majd a
béna vörösinges hátvédnek adott kötényt, s mire fölocsúdhattunk volna Nemecsek
Ernő tanítani való módon, rüsztből, bevarrt egy bombát a füvészkerti kapu fölső
léce alá. A drámai csöndben azt is hallani lehetett, ahogy a B szektorban
valaki kiejtette kezéből a söröspoharat.
Egy szemhunyásnyi időre kimerevített képpé
állt össze a világmindenség. A
gólt jelző sípszó után tértem észhez. Soha ilyen gólörömöt: körbevévén
Nemecseket úgy ütögettük a göthös hátát, hogy a pörölycsapásainkba belerogyott.
Parazsas szavakat kapott. Geréb még az anyját is emlegette. Ernő csak hallgatott.
Aztán, mintha gond-zsákot vinne a hátán, visszament a kezdőkörhöz.
A
meccs lefújásakor Áts Feri megkövült arcába pillantottam.
Átbizsergett
rajtam egy érzés. A kegyelem érzése volt.
Nemecseket
még aznap kirúgták. A Pál utcai csapatot meg pár napra rá átszervezés ürügyén gyakorlatilag
feloszlatták. Gyuri bácsit soha többé nem láttuk. A kalapos tót kutyástul
elment egy telephelyre biztonsági őrnek. Azóta a fiúkról semmit nem hallottam.
Egyedül Gerébről tudok. Szárnyal a karrierje. Megírta az újság, hogy szakszervezeti
tanácstag lett belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése