Rossz-e Rossi?

Rajzom

Rossi

Tévém nincs régóta. Nem is lesz.

A Kossuth Rádión középhullámon hallgattam a kedd esti Magyarország-Németország meccset az öreg tranzisztoromon, ami más állomást nem fog.

Nem vagyok focidrukker, a labdarúgáshoz nincs közöm, sosem értettem hozzá, de magyar vagyok és a válogatott meccseit általában kísérem. Szurkolok nekik, mert így kívánja a tisztesség. Örültem a mérkőzés végeredményének. Annak már kevésbé, amit előtte és közben láttam, olvastam.

Fogalmam sincs, más nemzeteknél, más országokban is ez a szokás dívik-e, ha igen, akkor sem kéne átvennünk, hogy siker esetén a korábban vonyító kórus átvált hozsannázóba és ha kikapunk akkor meg fordítva.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a magyarhoz hasonló mértékben az aktuálpolitikát sehol sem fűzik ilyen erős szálak a focihoz.

Marco Rossit lehet bírálni, mert véleménye mindenkinek van és a kritika is jól jön, hátha van benne igazságtartalom. De az elismert olasz sportszakembert személyében gyalázni – ahogy az a közösségi oldalakon, vagy az online média komment falán tapasztalható – ellentmond minden emberi minőségnek. Értem én, hogy egyesek szerint ha a csapat rosszul szerepel, akkor egyben Orbán Viktor gyengül (esetleg bukik).

Csak az emberalattjáró üzemmódú polgártársak azt felejtik el, hogy – egyelőre, még – nem Magyar Péter ellette meg a focilabdát, hagyjuk már meg a sportot annak, ami.

Ugyanakkor Rossi és Orbán is letett valamit az asztalra.
Magyar Péter meg csak az asztal alá. A diktafont.

A nap híre

A nap híre nem a magyar-német döntetlen, hanem az, hogy Lévay Anikó válik Orbán Viktortól! Ráadásul Orbán már jelezte, kilép a Fideszből, ahol eddig is csak azért volt pozícióban, mert erre kényszerítette Rogán Tóni TEK-es kommandós csapata. Lévay szerint Orbán többször színlelt öngyilkosságot, sőt fenyegetőzött, erőszakoskodott, amit Orbán rögzített is az ürgebőrbe varrt diktafonjával. Tegnap már a magyar miniszterelnököt egy kétes hírű éjszakai szórakozóhelyen látták, ahol tizennyolcnak mondott nagylányok bugyivonalát keresgélte az orrával.

Ezután összeszólalkozott egy az ellenzékkel szimpatizáló vendéggel, annak telefonját elorozta, majd a szokott diktatórikus modorában a Dunába hajította. Előtte még levideózták, amint a diszkó kidobói a nyakánál fogva kipenderítik a buliból és ürülékes ülepű csőnadrágjában kacska léptekkel elimbolyog a Margit-híd irányába.
Hírlik az is, Alekszandar Vucsity elnök most készíti elő a volt magyar miniszterelnök búvóhelyét a hírneves szerb tengerpart legszebb helyén – Vukojebinánál... Személyi titkárt is biztosít neki a szerb állam, Mikes Kelemennek hívják. Ha mindez nem lenne elég, Belgrád nagyvonalúan megígérte neki az örök életet és az ingyen sört is. 

Annyi biztos, holnaptól már Orbán csak sima EP-képviselőként folytatja, de a mentelmi joga így is védi. A Tisza Párt tehetetlen. A párt kommunikációs osztálya táviratban sürgeti a NATO-t, mielőbb lépjen az ügyben.

Igen, ironizáltam.
A "mi lenne ha" alapon vontam egy párhuzamot. Nem akarom bő lére ereszteni, pedig lett volna még néhány ötletem, szembesítés gyanánt, mi fán terem az egyik oldal morális dicsősége, mit meg nem engednek maguknak és felkentjüknek a szektások.

Ezt a fajta zabolátlanságot nemhogy megtorolni, hanem még dicsérni nem pusztán politikai hiba, hanem egyszerűen emberi galádság. 

A Tisza füttyenetnyi sikere elszállóban, és hogy ez így történt, abban pont a Poloska a legfőbb ludas. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a közelmúlt hírhedt közvéleménykutatásai csak kamu fedő akciók. A Tisza Pártnak nincs struktúrája, koherens világképe, semmije. Csak a Poloska slicce. Az a néhány szikkadt háziasszony, gyakorló elmebeteg kommancs, aki emiatt rá szavaz, kevés lesz 2026-ban. Déja vu érzésem van. Márky-Zaj Péter csillaga ugyanezt a vágyvezérelt parabola ívet futotta be, mígnem loccsant a kübliben.

ÚJ IDŐK FOCIJA

Baloldali EP-kampány

  Gyuri bácsi szokásához híven kopogás nélkül nyitott ránk. Rókaképű, rideg tekintetű ember volt Gyuri bácsi. Sok fából faragták.

  Lódenkabátban úgy állt az alacsony szemöldökfájú ajtóban, mint egy bekeretezett árnykép. Végigmért bennünket. A moccanatlan csöndben mintha még keményebben kopogtak volna a szavai.

– Idefigyeljetek! Most jöttem a vasutas szakszervezettől. Itt hagyom ezt a táskát az öltözőasztalon. Mindenkinek van benne egy névre szóló boríték. A hivatalos prémium egy hónapra legföljebb 1600 forint. Ebben annak majdnem a négyszerese van. Hatezer forint. Fiúk! Egy bányász kéthavi keresetét kapjátok most mindannyian. Ennek fejében csak egy üzenetet kell meghallgatnotok. Azt üzenik a vasutas szakszervezetből az elvtársak, hogy „nem kell a pályán összetörnötök magatokat a Füvészkert ellen”. Ha szót fogadtok, a jövő héten érkezik az új, piros-zöld Adidas szerelésetek is. Bécsből.

  Hüledeztünk. Adidasban ezidáig csak a Fradi, az Újpest, meg a Honvéd játszott. A Vasas Pumában nyomult. Döbbenetünket kihasználva Gyuri bácsi kérlelhetetlen szigorún tovább recsegett:

– A Füvészkert tudja, hogy tuti a meccs. Ettől függetlenül tessék meghalni odakint! Nehogy itt nekem elköpjétek magatokat! – és mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordult, s csak a válla fölött szólt vissza: „oszt’ ami ezután jön még, azt bízzátok rám, azt is majd intézem!”

  Rákvörösen pislogtunk egymásra. Elsőként a mindig penge, pragmatikus Geréb nyúlt bele a táskába. Példáját látva előbb hümmögött kicsit, majd vállát vonogatva Csónakos is kivette a magáét. Utánuk szép sorban Barabás, Weisz, Leszik, a gigerli Csele. A többiekkel együtt jómagam is. Vastagon, puhán zizegtek benne a százasok. Utolsó előttinek Boka nyúlt a saját borítékjához, de olyan volt az ábrázata, mintha káposztagyaluval dolgoztak volna rajta az imént. A büdös, bőrszagú aktatáska utolsó levélborítékján Nemecsek neve feketéllett. Ernő cserejátékos volt. Szívköhögéses hangon, az öltöző homályos sarkából szólt, hogy neki nem kell a pénz.

  Doboznyi petárda nem szólt volna ekkorát a verítékszagú falak között.

  Támadt rögvest nagy ribillió.

Egyszerre kezdtük szidni vagy győzködni ezt a földbe termett tormagyökeret. Nemecsek kezdetben erősen vonakodott, végül nagy nehezen, Boka unszolására mégiscsak zsebre tette a borítékot. Utána úgy hanyatlott vissza a padra, mint az erőtlenül bukó alkonyati nap.

  Amikor ránk köszöntött a találkozó időpontja, némán ült a társaság a stoplik meg a kikészített mezek között. Ha a gyúrónk, a tót nem hozza magával Hektort, a kutyáját, nyikkanás se hallatszott volna. Így legalább Hektor vakkantása olykor-olykor megtörte a csöndöt. Megfeketedett lélekkel futottunk ki a füvészkerti pályára.  Bunda meccset játszani ótvar rossz dolog.

  Olyan ideges voltam, hogy nem tudtam a labdába rendesen belerúgni sem. Kimentem a baloldalra, a középpályást folyton elhagytam. Oda se figyeltem. A szemem sarkából láttam két fiatal nőt, akik vérpiros zászlócskákat ráztak, és veszettül sikoltozva szurkoltak a Füvészkertnek. Kifordultam, kiszóltam rájuk: „lányok, ha ilyen szívvel drukkoltok, biztos, hogy nyernek a vörösingesek!” Korábban mindig siker koronázta a kifelé küldött incselkedéseimet. Most? Egy percre abbahagyták, és méla undorral, nagyon megvetően végigmértek.

  Előbb egy szögletből kaptunk gólt. Tizenhat méterről fejelte be Pásztor II., a kisebbik. Őrjöngött a füvészkerti lelátó. Aztán Áts Feri kapott egy okos labdát, aminek mintha szeme lett volna, pont kiszúrta a bal fölső sarok, és a tehetetlenül vetődő Kolnay kesztyűs keze közötti hézagot. Kettő-nulla.

  A vörösingesek pökhendiek voltak. Megnőtt az arcuk. Odahaza napok óta vért zabáltathattak velük, a biztos két pontjuk tudatában. Mi meg úgy viselkedtünk, mintha kártyapakliba tévedt szentképek volnánk. Lángolt bennünk a szégyen, amin az sem segített, hogy a magát megtagadni nem tudó, rafkós Csónakos – belefeledkezvén a játékba –, lecsapta a rózsaszínűre hízott, mafla Wendauer lábáról a labdát, és a második félidő derekán szépített.

  A füvészkerti pálya órájának mutatója a nyolcvanhatodik percre pöccent, amikor Weiszet úgy felrúgta az idősebbik Pásztor, hogy le kellett cserélni. Ketten támogattuk le. Nemecsek jött a helyére, a jobbszélre. A hangosbeszélő bemondta ugyan Ernő nevét, de azt elnyomták a többezernyi torokból skandált győzelmi rigmusok. A vörösinges drukkerek már ünnepelték a meccset, ami agyhalál közeli iramba váltott. Passzolgattuk egymásnak a labdát, a lefújást várta mindkét csapat. Ők, hogy végre kitombolhassák a diadalukat. Mi meg hogy elkulloghassunk zuhanyozni.

  Utólag sokat tárgyaltuk, de még ma sem tudja senki, miként került a labda Nemecsek elé. Én már csak annyit láttam, hogy a túloldalon, az alapvonal mellett villámként indult meg a labda mögött. Előbb a szélsőjüket fektetette el, majd a béna vörösinges hátvédnek adott kötényt, s mire fölocsúdhattunk volna Nemecsek Ernő tanítani való módon, rüsztből, bevarrt egy bombát a füvészkerti kapu fölső léce alá. A drámai csöndben azt is hallani lehetett, ahogy a B szektorban valaki kiejtette kezéből a söröspoharat.

   Egy szemhunyásnyi időre kimerevített képpé állt össze a világmindenség. A gólt jelző sípszó után tértem észhez. Soha ilyen gólörömöt: körbevévén Nemecseket úgy ütögettük a göthös hátát, hogy a pörölycsapásainkba belerogyott. Parazsas szavakat kapott. Geréb még az anyját is emlegette. Ernő csak hallgatott. Aztán, mintha gond-zsákot vinne a hátán, visszament a kezdőkörhöz.

  A meccs lefújásakor Áts Feri megkövült arcába pillantottam.

  Átbizsergett rajtam egy érzés. A kegyelem érzése volt.

 Nemecseket még aznap kirúgták. A Pál utcai csapatot meg pár napra rá átszervezés ürügyén gyakorlatilag feloszlatták. Gyuri bácsit soha többé nem láttuk. A kalapos tót kutyástul elment egy telephelyre biztonsági őrnek. Azóta a fiúkról semmit nem hallottam. Egyedül Gerébről tudok. Szárnyal a karrierje. Megírta az újság, hogy szakszervezeti tanácstag lett belőle.

    Pk

SZELÁVÍ

Gábor barátom volt a legokosabb. Alig fújta le a bíró a félidőt, fölállt és otthagyta a közvetítést. Kevés megalázóbb dolog lehet egy labdarúgó Európa-bajnokság döntőbe jutott csapatra nézve, mint mikor a szurkoló ásítva ellegyinti a trófeát érő duellumot. Teljesen igaza volt a Gábornak: sem a francia, sem a portugál kompánia nem nyújtott semmi izgalmas, semmi látványos játékot. Kilencven percen keresztül jobbára csak tologatták a labdát. Akik maradtunk a Taverna udvarában villódzó képernyő előtt – remélve a szebb folytatást – nem győztük fanyar megjegyzésekkel fűszerezni a csoffadt, érdektelenségbe fúló mérkőzést. Aztán öröm az ürömben alapon csak-csak bepottyant a portugálok nyertes gólja, ami némi elégtételt szolgáltatott legalább nekem, mint olyannak, aki a kezdetektől fogva köztudottan viszolyog a franciának mondott nemzeti tizenegytől. Azt vallom, hogy bár focizzanak jól, de ha már rúgniuk muszáj a labdát, ez a francia válogatott azt inkább az Afrika Kupában tegye, s ne legyen a gyalázatos karikatúrája mindannak, ami még tél-túl európainak hihető. Lelki szemeim előtt látom, hallani vélem, ahogy most megannyi jóakaróm rasszizmust fog süvölteni. Ne tűnjek rasszistának, szépen kérem minden alig tisztelt ellenségemet!
Ugyanis egy ideje tudom, hogy bátran vállalhatom a véleményemet. Amióta (vagy két hete) vettem egy tranzisztoros rádiót, megvilágosodtam. Tudniillik orrba-szájba a középhullámú Kossuth adót hallgatom. Benne leginkább a híreket. Meg a délelőtti műsort. Meg a délutánit. Régi vágyam teljesült. Évek óta áhítoztam egy olyan rádióra, ami csak a jó öreg Kossuthot fogja. Pár alkalommal születésnapom és karácsony tájékán sokat sejtető célzásokkal, majd később erős, immáron világos kérésekkel igyekeztem ismerőseimet, családtagjaimat arra unszolni, hogy lepjenek meg végre: mondanom sem kell – mindez idáig hasztalan. Pedig egy használt, rozzant tranzisztorocskával is beértem volna. Sajnos az empátia, vagy az anyagiak hiányában rendre elmaradt a várva-várt ajándék rádió. Hosszú évek sóvárgása után a nem túl legendás birkatürelmem végképp elfogyott: magad uram, ha szolgád nincsen alapon kigazdálkodtam az árát.
 Vettem egyet. Így legalább a színét is én választhattam. Fekete. Világít a gombja. Nagyszerűen szólna, csak valamilyen furcsa oknál fogva sípolni kezd, ha a szomszédban interneteznek. Ez a remek, figyelmező tulajdonsága kimaradt ugyan a termékismertető füzetecskéből, de legalább mindig tudom mikor és mennyit facebookoznak odaát.  Mondtam már, hogy nincsenek vérmes reményeim. Az elvárásaim egyre szerényebbek, a kis dolgoknak is tudni kell örülni. S mivel a szomszédban sokat használják a világhálót, a tranzisztorom rendületlenül búg, sípol, fütyül, nyekereg. Mikor mihez van sértődött kedve. Hallgatom tehát a meglehetősen zavaros adást, benne a reggeli hírműsort. Éppen a Magyar Rádió olaszországi tudósítóját kapcsolják. Sárközy Júlia, Rómából. Annak apropóján jelentkezik, hogy a napokban egy közép-olasz kisvárosban elszakadt a cérna, fényes nappal agyonvertek egy afrikai migráns férfit. A talján társadalom fölbolydult. Megy a zajos egymásra mutogatás. Nem kevés malíciával, gonoszul kínálja magát a mondás: folyik a szerecsenmosdatás… Ahogy lenni szokott, igazán bűnös most sincs. Csak a felelősség másikra kenegetése lett valamivel intenzívebb. Míg a rántottát kavargatom a platnin, Sárközy asszony elemzi az ottani valóságot. Közben hét óra ötvenegy perckor elhangzik a szájából egy mondat, ami miatt gyakorlatilag odaégetem a reggelit. Papírt-ceruzát ragadok, menten leírom, mert ilyen orbitális kijelentés megérdemli, hogy feketén-fehéren megmaradjon az utókor emlékezetének. Épülésünkre. Így hangzik, betűhíven adom tovább: „Az olasz közvélemény, a lakosság többsége egyáltalán nem toleráns a migránsokkal kapcsolatban. De ez nem rasszizmus, hanem aggodalom.” Hinnye a kiskésit! Hogy ez idáig nem jutott eszembe! Így már persze mindjárt más a helyzet. Szóval AGGODALOM. Döfi! Ebből is látszik, nagyon nem mindegy, hogy haladunk a korral, vagy korhadunk a hallal… Fölszabadult sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezek után teljes szívvel, nyugodt lelkiismerettel mocskolhatom a francia kerettagokat. Legföljebb az a vád érhet, hogy a kelleténél kicsit aggodalmasabban fogom föl a jelenlegi Európa helyzetét. Ennyit megért, hogy odakapott a rántotta. Nem árt néha megtanulni új kifejezéseket, hisz a szép, deformálódó világunk politikailag korrekt nyelvezete igényli a púdert. Ahogy a labdarúgás csúful, prostituálódik, úgy torzul a fölcicomázott szavak értelme. Ha már itt tartunk: ünnepelni sem tudunk. Látták az EB döntő előtti ceremóniát? Miben hasonlított az ókontinens kulturális hagyományaira, netán a francia nép által kitermelt értékrendre? Egy trehányul öltözött lemezlovas sikálta a korongokat a bömbölő diszkóra, miközben az oldalán egy hófehér latexbe gyömöszölt, föltűnően pornószínész-jellegű nőcske tátogott playbackre. Nesze neked Európa! Nesze nektek nemzeti karakter! Nem is csoda, hogy a britek után imitt-amott már hallani a következő kijelentkezőket, akik nem kérnek a közös brüsszeli kalácsból. Miként is lenne hitele egy olyan szövetségnek, aminek a rövidlátó vezetői még azután sem hajlandóak szembe nézni a valósággal, hogy kiderült: a Németországba befogadott egymillió-kétszázezer fős bevándorlóból mindösszesen ötvennégy (!) dolgozik rendesen. A többi ugyanazt csinálja, amit odahaza. Tehát semmit. Csakhogy Berlin, Bécs, Brüsszel vagy Stockholm által itt: szép pénzért. Piszkálja a szegény migger a lábujját, a segély meg jön. Szédületes perspektíva, kétségkívül megéri. Közben bömböl a tévén a focidöntő dizsije, és vonaglik a hófehér fröccsöntött Barbie baba. Szeláví. Még jó hogy az öreg De Gaulle ezt a vircsaftot nem érte meg. Ha most élne, a tankhadosztályával lőné porrá ezeket a bazári majmokat. Kevés okunk van reményre. Sem a világ, sem az itthoni társadalom nem a minőség irányában mozdult el. Az okokat már Márai felfedezte Amerikában. Döbbenten látta, hogy nincs kritika. Se irodalmi, se közéleti, semmi. Azok meg értetlenkedve nézték, hogy minek? A piac diktál, ha megveszik a könyvet jó, ha nem – akkor bukott. Szekértáborok vannak, ahol a másikba tartozó eleve rossz, a miénk meg eleve jó.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy szekértáborok mindig is voltak, hadd tegyem hozzá: régen a kritikus személyes felelősségét adta a bírálathoz. Mikszáth, Babits, Móricz, Rákosi Jenő nem voltak hajlandóak a szekértáborhoz tartozásukat alárendelni a szakmai véleménynek. Ma meg? Nevesített és névtelen senkiházik monomániásan szövik a politika zsinórpadlásán a szálakat. Közben a színház teteje régtől lángokban áll. Atyaég, mi jön még! És még ötven sem vagyok.

Pósa Károly

Napló 39.

2016. június 16. csütörtök

"Nem is olyan nagyon régen, egy ballagóünnepségen Ady Az öreg Kúnné versét szavalták. A költemény arról szól, mennyi vesződéssel jár egy asszonynak tíz gyermekét emberré nevelnie. Hogy az utódokra rámegy a szülői élet. Kezdő sorai: „Tíz gyermeket hozott a világra, / küzdésre, búra, de vitézül.” Erre a közönségben egy mögöttem álló, csinos kosztümös hölgy félhangosan megjegyezte: „Elég nagy marha volt.”  Ez jutott most eszembe, ahogy látom a televíziós képsorokat. Szakértő statisztikai okfejtése: csak a Közel-Kelet lakossága negyven év alatt megkilencszereződött(!). Hab a dögkukacos tortán, hogy a térség sosem volt a béke oázisa. Most sem az. Eredendően mégsem az akkut lövöldözés zavarja a vándorbotot ragadó ottani lakosságot. Sokkal inkább az egyre élhetetlenebb körülmények. Nincs víz, az elsivatagosodás gyorsuló ütemű, nincs termőföld, forrósodik a klíma, a túlnépesedett városok már régen fölszívták a munkalehetőségekre pályázókat. Képzetlen, írástudatlan tömegek, tíz- és százmilliók tengenek-lengenek. Az ő szemükben Európa az új Ígéret Földje. A Mindenvan Országok csodálatos, mesés képződménye. Ahová őket várják. Tárt karokkal, vagy széttett lábbal: nekik édes mindegy. Akár ha analfabéta, ha három feleségét viszi magával, ha életében egy napig nem dolgozott nyolcórányi gyári munkát, és nemhogy villamosbérletet, mágneses kártyalehúzót, de még havat sem látott. Föl is kerekedik. Hozza magával a hitét, a szokásait. Törvényekre sincs szüksége. Megvan neki a sajátja, igaz, legalább félezer évvel ezelőtti korhoz igazított. Olyan, mintha mi magyarok még holnap is az Anjou királyaink idejéből származó ítéleteket vennénk alapul, mondjuk egy becsületsértés esetén… (Halkan jegyzem meg: nem is olyan rossz az ötlet. Néha nem ártana ezt-azt pallossal lerendezni.) Eközben Nyugat-Európában mára olyannyira digitalizált a technológia, robotizáltak lettek a nagyvállalatok, hogy immáron a közönséges melós sem elegendő a napi munkafolyamatok elvégzéséhez: jobbára magasan kvalifikált, főiskolai, mérnöki diplomával nyomkodhatók a futószalagok melletti gombok. A cég kerítésén belül, és a vezetésben olyanok találhatóak, akiknek egy vagy két, netán ideális esetben három gyerekük van. Vagy egy sem. Emitt kívül meg mindinkább szaporodnak azok, akiknél a kilenc-tíz csemete sem ritkaság. Képesítésük ugyan nincs. De majd ha egy palack ásványvíz lesz a túlélésük záloga, be fogják dönteni a kapukat, és nem az egyetemi leckekönyvükkel hadonászva szerzik meg a maguknak kívánt dolgokat.

Ugyan hol lesz akkor az a finnyás, kosztümös dáma?"

2016. június 17. péntek

"Délután tárlatmegnyitó. Tóth Margit topolyai festőnő kitett magáért. Félszáz képét hozta el a galériába. Univerzális asszony – így jellemezte a barátnője, egy nyugdíjas pedagógus. Valóban. A régi kínai mondás szerint ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, folyamatosan változnia kell. Margit asszony amellett hogy fest – aktív sportoló. Ha kell cukrász, ha kell pék, profi sofőr, népdalénekes, a szabás-varrás szerelmese, esküvők dizájnere, fölsorolhatatlanul szerteágazó az érdeklődési köre és mindemellett immáron nagymama. Képei virágoktól tarkállanak. Nyoma sincs rajtuk a kapkodásnak, az élet bonyolultságának... Odakint párás, nagy a meleg. Harapjuk Margit süteményeit, beszélgetünk. Fél nyolc tájékán előszedem a galéria raktárból a munkás gúnyát.

Aztán majdnem éjfélig sikerül kazalba rakni a háromszáz bála szénát."

2016. június 18. szombat

"Juhászfesztivál. Ilonafalva. Rekkenő a meleg, már-már bántóan szúr a nap, szorul a levegő. Mégsincs vihar előtti csend. Sőt! A rendezvény hangszóróiból harsog a lakodalmas muzsika. Néha el-elhalkul a bömbölő zenebona. Magyar és szerb néptáncosok ropják a színpadon, meg a tribün előtti füvön, citerazenekar, népdal-kórusok mutatkoznak be a nagyközönségnek. Jó hallani őket. Ugyanis mostanára a zene perszonális tere végleg semmivé foszlott. Élvezhetetlen, fülsüketülésig turbózott erősítéssel ölik meg a dallamot, a ritmust. Már nem is beszélhetünk muzsikáról. Elektronikusan torz hangok, zörejek halmazát kapjuk. Valamiféle akusztikai közeget, de abban sok köszönet nincs. Szokott-e még valaki dúdolni? Kisgyerek koromban azért szerettem volna piktor lenni, mert akárhányszor meszeltek nálunk, a létra tetején pemzliző mester napestig fütyült, cifrázta a melódiákat, hogy csak úgy zengett, visszhangzott tőle a kipakolt bútoroktól üres, s így megváltozott akusztikájú szoba belseje. Sajnos ma más a divat. Sztereó torony lármázik, ha megy a reggeli adás. A helyi rádióban is két-három műsorvezetőnek mondott pojáca rikácsol mostantól. Beszélgetés helyett ők már csak dumálnak. Ez a módi, úgy látszik. Nevetik egymást, mert azt hiszik viccesek. Nem azok. Csak a kelleténél egy kicsit beképzeltebb ripacsok.
A birkapörkölt nagyszerű, az ilonafalvi focipályán olyan vastag illatok terjengenek, hogy kalapot lehetne rájuk akasztani. Odébb a befejezetlen pravoszláv templom. Egy céltalan épülettől csak egy céltalanabb ember megléte a kínosabb.
Nekikészülődök a meccsnek. Nyakamba kötöm a ritkán hordott Szent Madonnás  medálomat. 

A szegedi Fogadalmi Templomból való. Sose tudni. 

 – Ria! Ria! Szűz Mária!"

2016. június 22. szerda
"Este fociőrület lesz. Itt Bácskában is. A Taverna kerthelyiségében nézzük a meccset. Egy emberként ordítunk majd mint pár napja szombaton, amikor vak volt az orosz bíró. Az kérem bíró sporttárs nem volt tizenegyes! Aztán az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Nyolcvan torokból robbant ki a diadalordítás, a hajrá izgalmának fölszabadító energiája. Tiszta véletlenből egy szerb sráccal ölelkeztem össze. Túlzás lenne, ha azt hinném, most velünk rajong a magyar válogatottért.
Nem. Nem szurkol és nem is fog szurkolni a magyaroknak.
De mert érdeklődik a labdarúgás iránt, és mert a barátságot előbbre valónak tartja holmiféle előítéleteknél, nemzeti verdiktnél, az átpolitizált szerb közélet előírásainál, eljött és tisztelve az én hirtelen jött boldogságomat, látva a frenetikus hangulatot velem együtt ugrált, ordított, hejehujázott, nevetett s öröme, a kacagása szemmel láthatóan, szívvel érezhetően nem megjátszott volt: belülről fakadt.
Köszönöm a sorsomnak hogy megélhettem a pillanatot. Nem csak az egyenlítő gólt. Inkább azt az érzést, mekkora dolog az összetartozás. Amikor ugyanúgy emberien egyszerű és mégis nagyszerű dolog bácskai jó szerbnek és bácskai jó magyarnak tudni magunkat. Embernek. Itthon vagyunk. Együtt. Ilyenkor mi vagyunk Európa.
Egy kedves ismeretlen kolléga, egy internetes csevejben "gyönyörű zugként" jellemezte a mi szeretett vajdasági életterünket.
Megtetszett a kifejezés. Használni fogom. Azonnal.
A gyönyörű zug szorgos kis népe idelenn már trenírozza magát az esti (délutáni?) mérkőzésre: hűlnek a palackok, az asztalokat összetologatta a pincér, a hiteleket jegyző füzetébe plajbászt hegyezett, a technikát, hangosítást kipróbálta, új tekercs WC papír került a férfi és a női mosdóba. (Koedukált harmadik itt Szerbiában egyelőre még nincs. Mondom egyelőre...)
Az esti műszak téglagyári gépsorai Dzsudzsákkal, Gerával álmodtak, és a Döglött Tisza árterén minden körösztös pók Király Gábor hálóját akarta megszőni. Erre a napra egy villanydróton a karvaly odaült a verebek közé, a sintér az összes befogott kóbor kutyát elengedte, a napon maradt tehéntej elfelejtett megsavanyodni, a portölcsér inkább leült a dűlőút keréknyomába, a párnák cihája pillanat alatt megszáradt, és a trafikos néni most az egyszer nem csalt el a visszajáróból egyetlen dinárt sem.
Ünnep lesz ma, meglátjátok, mondta a templom kisharangja a többieknek. Ezt is megértük, bólintott a fiatorony szoborfülkéjében a megszentült ács, József.
Hajrá, hajrá, lelkesedtek a susogó hársfalevelek. Ritka békességes szép szerdát írunk itt a déli végeken."

SAVAZÁSRA JOGOSULTAN

A szokott júniusi zöldár. Dagad a folyó szintje. Most virágzott, régen láttunk ekkora rajzást. Örültem. Sok a víz a Tiszában. Folyik lefelé jó bőven a nagy szőke áradatunk, miként hömpölyögnek a szavak, a közbeszéd hullámzása közepette dagályos körmondatok születnek, a poétikus fecsegő felszín alatt kavarognak a gondolatok. Ezzel az is együtt jár, hogy időről időre a fenékiszapból előkotort vélemények buborékjai rossz szagún pukkannak el a folyóvíz tükrén. Vajmi keveset zavarnak. Legföljebb a békalencse tutaja billen meg tőlük. Az is csak egy szemhunyásnyira, majd a sodrásban csurog tovább a torkolat irányát tartva. A két part nincs is olyan messze egymástól.

Távolról nézve idilli a Tisza képe. Közelebbről viszont olykor mégiscsak megcsap bennünket a bomlásos lepedék szaga. Mert akadnak, akik orral túrják a folyófenék üledékét. Tán keresnek valamit odalent, a sötét homályban. Tán csak bújnának, minél mélyebbre. Jó ott nekik, úgy látszik, és ha már egyszer ott vannak, kavarják a meder valagának a hordalékát.Ugyan kit érdekel a vízmély nyákos lucskából fölposzogó orrfacsaró bűz? Ugyan kit hoz lázba, ha nagy néha egy-egy publicistának mondott hiszterizált figura világgá kürtöli dühödt kétségbeesését, bánatát, a beteges lelkének nyavalyáit, a hazátlanságát, az Orbán-fóbiáját, a magyar focisikerek miatti elkámpicsorodottságát, vagy szimplán csak a félelmét, hogy megint látni valami féle közösséget, hogy a nemzeti összetartozás érzését egyre többen fölvállalják, és ezt egyre gyakrabban és egyre hangosabban meri mondani a magyar nemzet nevű eleddig jobbára csöndös lakosság ? 

A fenéklakók álláspontjának buborékja rendre semmivé pukkan: a büdösét hamar elviszi a szél, s csak a sérült szellemiségű alja lény hiszi azt, hogy rondulmánya nagyot szólt, hogy a hegyek verték vissza beszélyének ekhóját. Kár erőlködni! A buborék rosszindulatú pukija csak halk pukkanat. Nem szokás belesüketülni. Annyira zavarkeltő, mint egy társaságban eleresztett alattomos,  zajtalan szellentés. Egy darabig érződik, kicsit forgolódunk tőle, ám – mert jól neveltek vagyunk – illedelmesen kivárjuk míg seperc után eloszlik. Emiatt még soha nem ért véget egy születésnapi buli sem, nem vészfékezett a villamos, és tudtommal ilyen esetben a sörözőben sem szokás zárórát hirdetni.  

Így, közéleti púzásként  tessenek kezelni – műfajilag a cikktől-esszétől, a publicisztikán körösztül a kommentárokat, a posztokként mostanában megjelenő zakkant írásig – mindent, ami a magyarországi, meg elvétve az itthoni sajtóban, de főleg a világhálón destruktivitásáról elhíresült.

Mást böngészve ugyan, de valahogy nekem is sikerült belelépnem beleszagolnom egy régi Népszavás irományba. 

A minapi jeremiádák mellé szépen beilleszkedik, máig aktuális a vállalhatatlan tartalma. 

Odőrje a többi, serblibe való fölött lebeg immáron két éve... Valami Sütő Imre a gazdája.  S mivel "határon túli" vagyok, meg a könyökömön jönnek ki az elvbarátai, megcselekedem most az egyszer, nem a kedvükre, hanem a vadul bántott lelkiismeretem végett, hogy reagálok rá.

Tudniillik itt élek Szerbia északi csücskében. Nem messze a magyar határtól, de mégis csak ideát, tíz-húsz kilométerre Szegedtől lejjebb. Sütőt eddig egyet ismertem, az írót, pontosabban az életművét. Köszönöm, hogy elolvashattam az Anyám könnyű álmot ígért, és láthattam színházban az Egy lócsiszár virágvasárnapját, és az Advent a Hargitánt. Hamarjában ez jutott eszembe, amikor rá gondoltam.
Köszönöm hát a néhai Sütő Andrásnak, a nagyszerű embernek, az írónak, a magyarnak, hogy volt és alkotott.
Bármennyire visszatetsző, de köszönöm Sütő Imrének is, hogy megírta, amit- és ahogyan gondolja. Kicsit pirulva írom le a teljes nevét, mert egy lapon kell emlegetnem a nagyszerű "határon túli", amúgy Kossuth-díjas íróéval.
Mindazonáltal emez az irdancs Imre fontos dologról írt, és a véleménye sem pusztán az övé, hanem azé a kortüneté, jelenségé, ami elvezetett odáig, hogy Magyarországon őt, és a hasonszőrűeket nekünk – határon túl élő magyaroknak – immáron komolyan sem kell vennünk. Nem illik, mi több undorító döglött lóba ellenfélbe rugdosni. Nem mi akartunk velük konfrontálódni – teszem hozzá az igazságosság kedvéért – hiszen még most, ma is tisztán látszik, hogy ők azok, akiknek szálka vagyunk a szemükben. Lelkük – ha van (ez vicc volt...) – rajta.
Imre: békélj meg a gondolattal, hogy az elutasításod sosem fog szeretetet szülni. Maximum közönyt, félrenézést minden átkozódó óbégatásotoknál, mert kicsit kínos hallgatnunk a lamentálásotokat, mert azon a nyelven szólsz-szóltok, amin az anyáink altattak bennünket. Értjük hát, és mégsem. Ezt a modortalan kicsinyességet, sértő hozzáállást még magyarul sem vagyunk hajlandóak.
Ha valaki, hát mi tudjuk, hogy a sasok körül is mindig ott repkedtek a döglegyek.
Hát elfordítjuk inkább a fejünket.
Mert tőletek mi itt, szerteszét a Kárpát-medencében, meg hál'Istennek Magyarországon jóval többek vagyunk. És egy ideje jóval többen is. Nem csak az általatok annyit fájlalt kétharmaddal. A ti szemszögetekből sokkal félelmetesebb a tömegünk. És a rossz hírem nektek, hogy napról-napra még többen lesznek, leszünk akiknek többé nem mérgezhetitek az életüket.  
Mivel egyike lennék azoknak, akiktől kvázi bocsánatot kért az elveit feladó – pontos terminus technicus híján – baloldal(?) kompánia, így jó szívvel tudom mondani, hogy mifelénk valóban nincs már nyerni valójuk. Ha rajtam-rajtunk – határon túliaknak mondottakon – múlik, bizony még nagyon sokáig nem is lesz. A nép emlékezete ugyanúgy nem véges, mint a türelme. Megbocsátani is csak annak lehet, aki őszintén vezekel miatta, és ugyanilyen őszintén kéri azt.
De ez a levitézlett galeri az első adandó alkalommal már megint "románozik", ami nekem ugyanúgy fáj, mintha engem és családomat “lerácozna”, esetleg lebozgorozna  egy pesti ficsúr. Pláne, hogy volt rá példa: a hivatásos magyar politikum egyik hangadója is könnyen elkövethetett ilyesmit. Ma is megteheti. Egyelőre – büntetlenül. Láttuk: buzizni és hazudni is szabad 2016 Magyarországán. Hamarosan jogerős lesz az ítélet. Mégis.

Az ellenszellentgetők érvrendszere – hogy miért nem járna nekem magyarországi szavazati jog – harmatgyenge. Rajtam kérnék számon a járulékok befizetését, amikor a jelenlegi magyar állam lakosságának mintegy tizede nemhogy a törvénybe foglalt közteherviselést nem vállalja, hanem inkább élősködik a szociális rendszerben, és a saját portáján sem hajlandó összeszedni a szemetét, netán megkapálni a kertjét?! Ugyanott, ugyanakkor szép számmal lelhetők olyanok, akik bár megtehetnék, inkább elcsalják az adójukat, és ügyvédi papírokkal kiügyeskedik a könnyebbik végletet.

Bizony furcsállom, hogy valaki a nemzeti hovatartozást, az egyetemes magyarság politikai véleménynyilvánításának alkotmányban szavatolt szabadságát az anyagi hozzájárulások mércéjével tudja csak értelmezni. Mintha csak a guruló adóforintok jelentenék a tisztes magyarságot, a jogokkal járó kötelezettséget. A nemzet iránti hűséget. Ilyetén az identitás fokmérője a pénz?

Ha így lenne, igen sok tisztességtelen ember élne körülöttem. De hát nincs így.
A tisztesség az egy, és nem pénzfüggő. Akkor sem, ha egy ideje a vagyon mértéke szabja meg az ember érdemeit.

A szegénység nem azonos a nyomorral. Mi, mostanában megtanultuk a leckét. 

Lehet méltósággal is viselni a nincstelenséget.

A lelki nyomort viszont nem. Még Magyarországon sem. Sajnálom.

Pk

TIZENEGY PIROS EMBER

Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 

Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.

Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 

Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 

A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 

Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)

A gonosz focidrukker jegyzete

-KÁRÖRÖM-

Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.

Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.

Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)

Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.

Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.

Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.

Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.

Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.

Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.

Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.

Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*

Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.

*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly

NYÁRI FOCI

Az Ezredes, a Gyilkos, az ex-Kex énekes és én

Hej, de szép nyári nap volt!
Az Ezredes pont úgy viselkedett, mint a kicsit nagyobbra nőtt gyerek, aki hol indiánosdit játszik, hol ő a legkisebb királyfi; hol az őserdő ura, hol pedig a színpadi rivaldafény egy szál gitáros énekese.

Mintha sosem akart volna fölnőtté válni.

Úgy élte le hatvanvalahány évét, hogy a férfiasan komoly dolgokat szembenevette, de az aprócska hogyishívják ügyeken viszont dühében sírni tudott. Igazi, tőről metszett ember volt. A régivágású urak, vagabundusok, kicsapott diákok, kékvérű lázadók, palotás grófi ivadékok és útonállók megtestesítője. 
Sosem lehetett kiszámolnom, éppen melyik kedvében találni. Mind az ő arca volt. Mind jól állt neki. Az összes alakjában megneszelhettem valami félelmetesen egyszerűt, közvetlent, és mégis titokzatost, ami miatt csak szeretni lehetett. Hát: szerettem is.

Augusztus járta.
A pokoli meleg délutánon izzó porszemek táncikáltak a levegőben. Csorgott a hátamon a víz.  Fociztunk a kővágóörsi nádfödémes parasztház udvarán, a nagy diófa árnyékában. Az Ezredes meg én párban, amazok - kettőjük ellen.

Baksa-Soós János, a régi Kex frontembere, fedezetként a Vörössel.

Egykapuztunk.

Életre-halálra ment a játék. Mezítláb rohangáltunk le-föl, a nyírott gyöpön időnként seggen csúszva, minden sportszerűséget, szabályt mellőzve, lökdösődve, egymást taszigálva, gáncsolva, buktatva a másik kettőt. A labda szépen gurult. Száraz fűszálak tapadtak rá. Izzadt vádlinktól nedvesen fénylett a disznóbőr.

Nagyokat kurjongattunk, szentségeltünk, ziháltunk. A tüdőmet akartam kiköpni az első tíz perc labdacselezés után. Egy-egy pillanatra a mellettünk terpeszkedő kerti asztalhoz ugrottunk, ahol az Ezredes roséja volt kétliteres, hűvösen gyöngyöző palackokban. Töltöttünk, és a kánikulában, a karcsú pohárból egyhajtókára kiivott bortól azon nyomban bíborszínű köd ült az agyunkra. Ettől még vadabbul ment a focizás. Félrészegen, már csak a győzelem diadalára hajtottunk. De gól nem esett.

Amikor Baksa-Soós már csak tántorgott, és csontsovánnyá aszott, elgyötört testével maga volt a hetvenes évek tönk szélén túlra sodródott reménye, a régi, a nagy, a Syrius, a Kex, meg az a generáció, a nyugat-berlini disszidálással, a harmincévnyi távolléttel, a haknikkal, a maga korában soha meg nem értett zsenijével, akkor egyszerre azt mondta:

 – Faul.

Nézett rám, nagy bögöly szemeivel. Tarajos, kikeményített punk haja rőten meredt a tűző égboltozatra, ahol rongy felhő sem látszott, csak a nap sárga zsarátnoka vakított.

 –  Faul – mondta, kíméletlenül, de olyan reszketegen, mintha koldus kéregetne az utcasarkon. Beleegyeztem.

 –  Akkor én most beállok a kapuba, te meg rúgsz nekem büntetőt. Ha bemegy: győztetek. Ha nem – akkor mi – azzal, ahogy mondta úgy is cselekedett.
Hórihorgas alakjával, piros farmernadrágban beállt, az alig másfélméternyi távolságra levert két cövek közé. Pipaszár lábán harmonikázott a rikító farmerje és a göbös, csontos, agyonszurkált kezén dagadtak a vénák. Kilencvennek látszott. Tán hatvan éves, ha volt. Karikában a lába. Nézett merőn. Amazok is lihegtek. Tőlem várták a sorsdöntő büntetőt.
Azóta értem, mit érezhetett az a sok ókori hadvezér, az életet vagy halált eldöntő csatájának legsúlyosabb pillanataiban. Ó, én is tudnék a térképre bökni, és a biztos győzelem reményében harcba diktálni ezreket, tízezreket! De vajon mit gondolhatott magában Sámson, amikor nagy sóhajjal fölvette a földről azt a szamárállkapcsot, és szembefordult a filiszteusok seregével? És Dávid, miközben lehajolt azért a lapos, kerekded kavicsért, ami a parittyába olyan jó tud illeszkedni?

Valami hasonlót, mint én, a cingár Baksa Soós előtt, akinek rogyasztott karika lába kizárt minden lehetséges majdani gólörömöt. 
Sosem voltam jó focista. Az elejében még próbálkoztam, mondhatni erőlködtem, hátha megfelelek az utcabelieknek, de néhány szemüvegem megbánta a labdával való találkozást, az összefejeléseket, vagy amint estem-keltem, és ahogy nőttem úgy mondtam le arról, hogy én valaha focizni fogok, akár a többiek.

Most meg? Büntetésből, büntetőt rúgok. 
Nézett az Ezredesem, a barátom, meg a korabeli magyar rockélet legnagyobb sztárja. A labda előttem.

Két lépésből lódultam neki és elrúgtam. 
És azóta is annak a véletlennek a hatalmán tűnődök. Megszereztem életem első büntető gólját. Baksa- Soós csontos térdét súrolva, a lába között ment be a focilabda. Épp akkora volt a hely, hogy telibe kapva a kapust behuppant a találat. Még filmeken sem láttam hasonlót.

Hogy meglepődött Baksa-Soós, azt onnét tudom, hogy egy darabig hitetlenkedve csóválta a fejét, de aztán kivette a füléből a gyöngyökkel varrt indián toll-függőjét és nekem adta. Úgy tűnt, erősen meg van illetődve. Tőle jobban csak én. Érdekes pillanata volt az életemnek.

Aztán, aznap még sokat nevettünk. Ezen, meg máson is. 
Utána levelet is kaptam. Az Ezredes Uram írta.

Hej, de szép nyári nap volt!

„Kipihente magát Kend? Milyen utóhatás keletkezett?
Vagy csak úgy túl vagyunk rajta? Hogy van a család és a csikó? A lemezek és kazetták lassan útra
kelnek. Én nem sokat találtam.

…
Itt a lakásátalakítás miatt lassan a feje tetejére áll minden, de talán
kibírjuk. Kolbászt eszünk, pálinkát iszogatunk, lányokat ölelgetünk,
énekelgetünk. Kívánom Maguknak is!
Cs. Tamás”

P.s. Se Vörös, se Tamás. 

       Pk

 

Vandálok

A kép illusztráció. Ma rajzoltam. Nem magyar sportolót ábrázol.

Sosem voltam focidrukker.

Tegnap megpróbáltam.

Negyvenen túl minek akar az ember más lenni? Tetszettem volna utcai tollaslabdát nézni.

A labdarúgást a manapság játszott tömegsportok közül az egyik legkurvábbnak tartom, jóllehet a Forma1-hez viszonyítva bármi annak tűnhet. Még ezt is lenyelem.

Kötelességből a Ferencvárosnak szurkolok vagy harminc éve. Így kényelmes. Elolvastam róluk pár könyvet, onnét tudom hogy a hatvanas években – amikor még nem is léteztem – kik voltak a sztárok. Rosszul mondom.
Kik voltak azok, akik focizni tudtak.

Nagy mellénnyel elmentem bárhová, Újvidékre egyetemistának, előtte katonának, utána vakvilágba: volt egy biztos alap, amibe senki bele nem köthetett. Magyar vagyok, kisebbségi kanizsai, a szép seggű nőket, a sört, a süllőt kirántva meg a Fradit szeretem.

Egy magamfajta csöndösödő férfiembernek ennyi elég köll, hogy legyen szakmai életrajz gyanánt.

Curriculum vitae.

Mindazonáltal gyakorta hibázok. Ilyen az életem, ez vagyok.

A minap például elmentem egy kocsmába meccset nézni.

Jó volt a társaság, ígéretes a péntek este.

Kedves építész cimborám a jobbomon, amarról meg vagy kéttucat lelkes kanizsai szurkoló. Csupa faszagyerek, egytől egyig említésre érdemes jó ember. Szóval: rendes srácok, víg kedéllyel, mázsás szívük optimizmustól duzzadón vert.

Az első üveg sör nyakánál volt még a tartalom, épp a fölét ittam le, amikor jött a románok gólja.

Megakadt a gigámon a korty. Basszameg.

A hátam mögött ülő, tőlem műértőbb kolléga fölállt, szó nélkül fizetett és hazament.

Néztük a kihűlt helyét bután, az optimistábbja meg még hangosabban kezdett szurkolni. Hátha.

De akkor nekem szűkült a gyomrom, ezért sétálni kezdtem a biliárdasztal körül. Kirendeltem még egy üveggel. (Utólag tudom, nagyon okosan jártam el. Idősödő, sokat megélt szesszagú emberektől tudom, hogy addig köll inni, amíg jólesik. Nagyapámnak a sírig ez maradt a hitvallása.)

Körbe-körbe laspogtam tehát, fél füllel meg hallgattam a jó Knézyt. (Ne utálják, szépen kérem mindegyiküket. Nem ő tehet róla.)

Így esett meg, hogy második gól hallatán én már a harmadik sörömnél tartottam. Zoli, az építész, a tévére ragasztott szurkoló cimbora se tűnt kifejezetten boldognak, kushadt szegény a padon.

A buzduló kórus viszont még bírta tüdővel, szidták a román anyjukat, a bírót meg úgy általában mindent, ami ilyenkor pipafingnyi racionalitás választ lophat a füstbe menő vágyaink kérdőjelei után. Ám a hősöket, az aranylábú csirkéket kíméltük!
A mi gladiátoraink…
Na.

Össze is kaparták szépen, ahogy illik volt a harmadikat.

Hogy teljes legyen a kinyalt kutyatál.

Egy alvadtabb vérű szesztestvér ekkor jegyezte meg, hogy látott a közvetítés alatt néhány vagányabb figurát a magyar lelátókon és szerinte belőlük rögtönözve helyre kis csapatot lehetne a bukaresti éjszaka gyöpére küldeni. Nevettük. Keserű volt a kacajunk.  

Írnom kéne valami frappánsat a végére, de higgyék el: nem tudok.
A híreket nem néztem, jóllehet tíz óra van, szombat délelőtt.
Csak remélni tudom, hogy Egervári meg ez a válogatottnak nevezett siserehad nyüszítve lemond.

Mert már régen nem a foci, meg az eredmény számít. Hanem az, ahogy ezek a pojácák tövig aláznak bennünket, jó szándékú, magyarnak vallott embereket.
Tessenek szívesek lenni hétfőn Erdélyben kiállni egy kicsit nagyobb város főterére és állni a székelyek nézését!
Tessenek szívesek lenni elnézést kérni azoktól, akik még kettő nullánál is a szívüket markolászva éltették a reményt!
Tessenek szívesek lenni elmenni a fenébe!

P.s. Ha EZEK után netán pénzbeli juttatás járna a csodacsapatnak, úgy javaslom, hogy Böjte árvái javára mondjanak le minden fillérről. Majd így is jól járnak, mert ha netán valamikor a kanizsai Taverna közelébe találnának jönni, még meg is lesznek pofozva.

Pósa Károly