Napló 39.

2016. június 16. csütörtök

"Nem is olyan nagyon régen, egy ballagóünnepségen Ady Az öreg Kúnné versét szavalták. A költemény arról szól, mennyi vesződéssel jár egy asszonynak tíz gyermekét emberré nevelnie. Hogy az utódokra rámegy a szülői élet. Kezdő sorai: „Tíz gyermeket hozott a világra, / küzdésre, búra, de vitézül.” Erre a közönségben egy mögöttem álló, csinos kosztümös hölgy félhangosan megjegyezte: „Elég nagy marha volt.”  Ez jutott most eszembe, ahogy látom a televíziós képsorokat. Szakértő statisztikai okfejtése: csak a Közel-Kelet lakossága negyven év alatt megkilencszereződött(!). Hab a dögkukacos tortán, hogy a térség sosem volt a béke oázisa. Most sem az. Eredendően mégsem az akkut lövöldözés zavarja a vándorbotot ragadó ottani lakosságot. Sokkal inkább az egyre élhetetlenebb körülmények. Nincs víz, az elsivatagosodás gyorsuló ütemű, nincs termőföld, forrósodik a klíma, a túlnépesedett városok már régen fölszívták a munkalehetőségekre pályázókat. Képzetlen, írástudatlan tömegek, tíz- és százmilliók tengenek-lengenek. Az ő szemükben Európa az új Ígéret Földje. A Mindenvan Országok csodálatos, mesés képződménye. Ahová őket várják. Tárt karokkal, vagy széttett lábbal: nekik édes mindegy. Akár ha analfabéta, ha három feleségét viszi magával, ha életében egy napig nem dolgozott nyolcórányi gyári munkát, és nemhogy villamosbérletet, mágneses kártyalehúzót, de még havat sem látott. Föl is kerekedik. Hozza magával a hitét, a szokásait. Törvényekre sincs szüksége. Megvan neki a sajátja, igaz, legalább félezer évvel ezelőtti korhoz igazított. Olyan, mintha mi magyarok még holnap is az Anjou királyaink idejéből származó ítéleteket vennénk alapul, mondjuk egy becsületsértés esetén… (Halkan jegyzem meg: nem is olyan rossz az ötlet. Néha nem ártana ezt-azt pallossal lerendezni.) Eközben Nyugat-Európában mára olyannyira digitalizált a technológia, robotizáltak lettek a nagyvállalatok, hogy immáron a közönséges melós sem elegendő a napi munkafolyamatok elvégzéséhez: jobbára magasan kvalifikált, főiskolai, mérnöki diplomával nyomkodhatók a futószalagok melletti gombok. A cég kerítésén belül, és a vezetésben olyanok találhatóak, akiknek egy vagy két, netán ideális esetben három gyerekük van. Vagy egy sem. Emitt kívül meg mindinkább szaporodnak azok, akiknél a kilenc-tíz csemete sem ritkaság. Képesítésük ugyan nincs. De majd ha egy palack ásványvíz lesz a túlélésük záloga, be fogják dönteni a kapukat, és nem az egyetemi leckekönyvükkel hadonászva szerzik meg a maguknak kívánt dolgokat.

Ugyan hol lesz akkor az a finnyás, kosztümös dáma?"

2016. június 17. péntek

"Délután tárlatmegnyitó. Tóth Margit topolyai festőnő kitett magáért. Félszáz képét hozta el a galériába. Univerzális asszony – így jellemezte a barátnője, egy nyugdíjas pedagógus. Valóban. A régi kínai mondás szerint ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, folyamatosan változnia kell. Margit asszony amellett hogy fest – aktív sportoló. Ha kell cukrász, ha kell pék, profi sofőr, népdalénekes, a szabás-varrás szerelmese, esküvők dizájnere, fölsorolhatatlanul szerteágazó az érdeklődési köre és mindemellett immáron nagymama. Képei virágoktól tarkállanak. Nyoma sincs rajtuk a kapkodásnak, az élet bonyolultságának... Odakint párás, nagy a meleg. Harapjuk Margit süteményeit, beszélgetünk. Fél nyolc tájékán előszedem a galéria raktárból a munkás gúnyát.

Aztán majdnem éjfélig sikerül kazalba rakni a háromszáz bála szénát."

2016. június 18. szombat

"Juhászfesztivál. Ilonafalva. Rekkenő a meleg, már-már bántóan szúr a nap, szorul a levegő. Mégsincs vihar előtti csend. Sőt! A rendezvény hangszóróiból harsog a lakodalmas muzsika. Néha el-elhalkul a bömbölő zenebona. Magyar és szerb néptáncosok ropják a színpadon, meg a tribün előtti füvön, citerazenekar, népdal-kórusok mutatkoznak be a nagyközönségnek. Jó hallani őket. Ugyanis mostanára a zene perszonális tere végleg semmivé foszlott. Élvezhetetlen, fülsüketülésig turbózott erősítéssel ölik meg a dallamot, a ritmust. Már nem is beszélhetünk muzsikáról. Elektronikusan torz hangok, zörejek halmazát kapjuk. Valamiféle akusztikai közeget, de abban sok köszönet nincs. Szokott-e még valaki dúdolni? Kisgyerek koromban azért szerettem volna piktor lenni, mert akárhányszor meszeltek nálunk, a létra tetején pemzliző mester napestig fütyült, cifrázta a melódiákat, hogy csak úgy zengett, visszhangzott tőle a kipakolt bútoroktól üres, s így megváltozott akusztikájú szoba belseje. Sajnos ma más a divat. Sztereó torony lármázik, ha megy a reggeli adás. A helyi rádióban is két-három műsorvezetőnek mondott pojáca rikácsol mostantól. Beszélgetés helyett ők már csak dumálnak. Ez a módi, úgy látszik. Nevetik egymást, mert azt hiszik viccesek. Nem azok. Csak a kelleténél egy kicsit beképzeltebb ripacsok.
A birkapörkölt nagyszerű, az ilonafalvi focipályán olyan vastag illatok terjengenek, hogy kalapot lehetne rájuk akasztani. Odébb a befejezetlen pravoszláv templom. Egy céltalan épülettől csak egy céltalanabb ember megléte a kínosabb.
Nekikészülődök a meccsnek. Nyakamba kötöm a ritkán hordott Szent Madonnás  medálomat. 

A szegedi Fogadalmi Templomból való. Sose tudni. 

 – Ria! Ria! Szűz Mária!"

2016. június 22. szerda
"Este fociőrület lesz. Itt Bácskában is. A Taverna kerthelyiségében nézzük a meccset. Egy emberként ordítunk majd mint pár napja szombaton, amikor vak volt az orosz bíró. Az kérem bíró sporttárs nem volt tizenegyes! Aztán az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Nyolcvan torokból robbant ki a diadalordítás, a hajrá izgalmának fölszabadító energiája. Tiszta véletlenből egy szerb sráccal ölelkeztem össze. Túlzás lenne, ha azt hinném, most velünk rajong a magyar válogatottért.
Nem. Nem szurkol és nem is fog szurkolni a magyaroknak.
De mert érdeklődik a labdarúgás iránt, és mert a barátságot előbbre valónak tartja holmiféle előítéleteknél, nemzeti verdiktnél, az átpolitizált szerb közélet előírásainál, eljött és tisztelve az én hirtelen jött boldogságomat, látva a frenetikus hangulatot velem együtt ugrált, ordított, hejehujázott, nevetett s öröme, a kacagása szemmel láthatóan, szívvel érezhetően nem megjátszott volt: belülről fakadt.
Köszönöm a sorsomnak hogy megélhettem a pillanatot. Nem csak az egyenlítő gólt. Inkább azt az érzést, mekkora dolog az összetartozás. Amikor ugyanúgy emberien egyszerű és mégis nagyszerű dolog bácskai jó szerbnek és bácskai jó magyarnak tudni magunkat. Embernek. Itthon vagyunk. Együtt. Ilyenkor mi vagyunk Európa.
Egy kedves ismeretlen kolléga, egy internetes csevejben "gyönyörű zugként" jellemezte a mi szeretett vajdasági életterünket.
Megtetszett a kifejezés. Használni fogom. Azonnal.
A gyönyörű zug szorgos kis népe idelenn már trenírozza magát az esti (délutáni?) mérkőzésre: hűlnek a palackok, az asztalokat összetologatta a pincér, a hiteleket jegyző füzetébe plajbászt hegyezett, a technikát, hangosítást kipróbálta, új tekercs WC papír került a férfi és a női mosdóba. (Koedukált harmadik itt Szerbiában egyelőre még nincs. Mondom egyelőre...)
Az esti műszak téglagyári gépsorai Dzsudzsákkal, Gerával álmodtak, és a Döglött Tisza árterén minden körösztös pók Király Gábor hálóját akarta megszőni. Erre a napra egy villanydróton a karvaly odaült a verebek közé, a sintér az összes befogott kóbor kutyát elengedte, a napon maradt tehéntej elfelejtett megsavanyodni, a portölcsér inkább leült a dűlőút keréknyomába, a párnák cihája pillanat alatt megszáradt, és a trafikos néni most az egyszer nem csalt el a visszajáróból egyetlen dinárt sem.
Ünnep lesz ma, meglátjátok, mondta a templom kisharangja a többieknek. Ezt is megértük, bólintott a fiatorony szoborfülkéjében a megszentült ács, József.
Hajrá, hajrá, lelkesedtek a susogó hársfalevelek. Ritka békességes szép szerdát írunk itt a déli végeken."