Mr. és Mrs. Johns

"ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 

Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; 

ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 

Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; 

ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek." 

(Préd. 3:2-8)

Csak a skótokat sajnálom kicsit. Ők is voksoltak már egyszer, nem is olyan régen, és azt elbukták a függetlenség-pártiak: a britekkel közös államban maradtak William Wallace leszármazottai. A változatlan állapotok mellett kampányoló erők hívei kiörülték magukat, a szuverenitást áhítók meg lenyelték a sokadik angol békát, és megnyugodtak. Úgy gondolhatták, legalább az Európai Unió, meg a hagyományosan pragmatikus London biztonsága szavatolt lesz. Most, hogy az elégedetlen vidéki, jobbára tősgyökeres angolok milliói akaratából Nagy Britannia faképnél hagyja Brüsszelt, az Európai Egyesült Álmoknak borítékolhatóan vége szakad. Az ébredés pedig hagymázasabbra nem is sikerülhetett volna: ma reggelre az Észak-Írek után a skót miniszterelnök-asszony is meglebbentette egy újabb népszavazás lehetőségét, ami a jelenleg létező Nagy Britanniára nézve nem éppen beláthatatlan, hanem nagyon is belátható következményekkel fog járni. Akkor fog a skót Felföld népe igazán nézni nagyot, ha se EU, se pedig Anglia nem fogja többé a kezüket. Ha beválik ez a ma még horrorszámba menő forgatókönyv, és a szigetország így vagy úgy, közjogi értelemben darabjaira szakadozik, olyan történelmi példát statuál, hogy ahhoz képest a hajdani Harmincéves Háborút laza vasárnapi pikniknek értékelik majd a jövő generációk. Ha lesznek.
Mert most már látszik: az EU koporsója megácsoltatott. Friss a fekete festés rajta, a gyalult deszkák, a forgácsok szaga még a levegőben, de már keveredik egy másik szaggal, ami az odakozmált tervek, a beégett brüsszeli diplomácia odőrje. Akármilyen hihetetlen, az EU koporsóját ugyanis nem a londoni Cityben, hanem a kontinens jelentősebb fővárosaiban tákolták össze. Párizs, Brüsszel, Bécs, Athén de szerény véleményem szerint főleg Berlin politikája az oka annak, hogy ide jutottunk. A bizalmatlanság magva mindig csírázott, akárki megmondhatta volna. Nem kellett hát olyan nagyon sok, csak az utóbbi egy-két év történései, s immáron jóvátehetetlenül szárba szökkenhetett az indulat: by-by Unió!
Nincs kétségem afelől, hogy a vidéki angol toronymagasan tesz arra mit akarnak az európai vezetők mondjuk egy Bukarestben megrendezett tanácskozáson. Az albioni kisvárosban élő Mr. és Mrs Johns a maguk rögvalóságát élik. Látják amit látnak. Érzik, amit a bőrükön tapasztalnak. Utálnak a nagyvárosokba menni, mert ott már nem a nagyapa fotóalbumából ismert és szeretett Anglia fogadja őket, hanem valami féle egzotikus náció-katyvasz. Pakisztáni a postás, indiai a boltos, arab a taxis, koszovói meg másmilyen albánok futtatnak mindenféle fajú és színű prostituáltakat, ugyanott heroin alkalmi áron vehető a nap bármely szakában, és ha nem lenne kiváló a cucc, a frekventáltabb utcasarkokon non-stop jelleggel bérelhetők orosz-ukrán vagy csecsen pénzbehajtók, akik hozott eszközökkel családirtást is vállalnak. Mindehhez fekete Afrika összes törzsének képviselői ott lambadáznak a köztereken, imbolygó fölsőtesttel, vakargatva mogyorónyi köldöküket, a hasukat, amit – a nagyvonalú angliai szociális rendszer révén – a Mr. és Mrs Johns által befizetett adókból tömhetnek degeszre, egy szalmaszál odébbtételének igénye nélkül.
Eközben London új polgármesterét, egy importált, más kultúrából, hitvilágból átigazolt idegen légióst (a különírás szándékos) csupa olyan (ál)problémák aggasztják, amikről Mr. és Mrs Johns nemhogy vitázni nem szeretnének, de hallani sem akartak soha. Például a melegek megszentelt házassága, a főváros közlekedési vállalatában dolgozók bőrszín szerinti pozitív diszkriminációja, meg még számos olyan dolog, amiről épeszű ember esetleg eltöpreng a budin, vagy a hálószobájában szokott elintézni, csakúgy, mint a hagyományos értékrendjükhöz ragaszkodó Mr. és Mrs Johns. Meg a kerti Anglia fölbosszantott többsége.
Őket nem a lózungok érdeklik. Csak azt vélelmezik, amit minden normálisan gondolkodó ember azonnal belátna: zsarolással egyetlen közösség sem tartható egyben. Megette a fene, ha egy házasságot, egy családot, egy csapatot alkotó embert – vagy mint ma még: egy európai, 27 államból álló szövetséget – jobb híján pénzügyi, gazdasági függőséggel, brókerekkel riogatva lehet csak így-úgy egyben marasztalni. Ezt szem előtt tartva vastagon benne van Washington keze abban, hogy az EU mára a tönk szélére jutott. Úgy gazdasági, katonaipolitikai, mint morális értelemben megbukott.
Az ne tévesszen meg senkit, hogy Barack Hussein maradásra szólította fel a briteket. Obama a XXI. század Piszkos Fredje. A jóakarata olyan kontra produktív, mint a regénybeli hírhedetten szutykos kapitányé. Az is addig szerette, dicsérte szegény Fülig Jimmyt, míg emiatt mindenki meg nem utálta…
Rossz hírem van. Tudott dolog, hogy minden társulás, lett légyen szó házasságról vagy államok közösségéről – érdekek mentén jön létre. Éppen ezért, ha valami valahol hasadni kényszerül, ha megromlik, ha szétszakad: az is csak a már adott érdekek mentén történhet. Tudjuk mi hozta létre az Európai Unió elődjét. A szén, az acél, a pénz. Vagyis egyszerűen: a pénz. Azóta ugyan sok víz folyt le a Szajnán, meg a Rajnán is. Ám amit nem a szellem ereje, a népek közös akarata, a valós egység áhítása, hanem egy szűk elit gazdasági érdekeit szolgáló szándék tákolt össze, s amit ráadásul mindenféle igazságosság, arányérzék, hosszú távú, a népek majdani sorsának alakulását mellőző, az ő akaratukat semmibe vevő elképzelések, bürokrata csűrcsavarok és végletekig pökhendi brüsszeli vezetők kiskirályok módjára ukázokkal igazgatnának – az nem életképes. Annak nem lehet történelmi a küldetése. Önmagát fogja fölszámolni.
Tovább ragozni nincs értelme. Már csak az a kérdés, ki lesz a következő?     

Pk