AZ ÉN KIS VÁROSOM

Fotó: Vermes Tibor

Háttal nem kezdünk mondatot, régi a szabály. Néha mégis muszáj.
Hát van az a helyzet, amikor valami fölismerszik és a szokott Humbug Művek terméke helyett azt kell lejegyezni, ami a szívünket nyomja. Mindig rossz ómen egy magamfajta irdancsnak, ha némileg kritikusan elemezve olyan dolgokról kell írnia, ami az ő általa is képviselt (kis)közösséget érinti. Az sem biztos hogy jó jel, ha már egy írás címe is sunyi lenyúlás, mint a jelen esetben. Egyik kedvencem – Jiri Menzel a nagy cseh rendező – bő három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel készített filmet (Az én kis falum - Vesnicko má stredisková, 1985), mi másból, mint a másik cseh kópénak – Bohumil Hrabalnak – a regényéből adaptáltat. Az említett alkotás a csehszlovák vígjátékok összes kellékét fölvonultatja: a település megannyi bolondos figuráját, akiknek egytől-egyig megvan a maguk olcsó titka, mindenki ismeri a másik gyengeségeit, közben kusza magánéleti szálak gabalyodnak össze a saját sörgyárral bíró városkában.
Poén poén hátán kacagtatja a nézőt, s csak amint lepörögtek a képkockák döbbenünk rá, hogy ezt a filmet bizony minálunk Kanizsán is leforgathatták volna: adottak az itteni autentikus szereplők, adva vannak a tragikomikus élethelyzetek, és a bonyodalmakért sem okvetlenül kötelező a szomszédba mennünk – a jelenkori bácskai létezésünk mindennek a legjobb forgatókönyv-írója.
A Csönd Városa kötet megjelenése óta – mit tagadjuk – mintha könnyebben hihetnők, hogy Kanizsa immáron mégiscsak város. Ha már könyv szól róla-rólunk, némi alappal mondjuk városi rangúnak magunkat – véli a köz. De hogy tényleg igaz-e az állítás, az már jobbára nézőpont kérdése. A válasz kimondása előtt nem árt eltöprengeni, szemlézni a realitást, mert ha a szívünkre tett kézzel kell vallanunk mi végre jutottunk az ismeretek számbavételét fölsorolva, gondosan megvizsgálva a tényeket, mérlegelve a helyzetet, akkor a valóság kimondásához egy adag szuflát, bátorságot ajánlott összegyűjtenünk.
És már nem is olyan egyértelmű a kép.
A mindenkori város ismérve, hogy infrastruktúrával ellátott. Vannak kikövezett, aszfaltozott útjai, betonjárdák, folyókák, csatornahálózat. A csapokból iható víz folyik, gázvezeték fut a föld alatt, odafönt meg huzalokon az áram. Középületek tarkítják. Iskolák, művelődési intézmények, hivatalok. Székhelyei vannak. Ha ilyen alapon vizsgálódunk, az eredmény nem olyan rossz: gondoljunk csak bele – a tőlünk tételesen nagyobb Szabadkának a szűk központjában még a múlt héten is voltak olyan utcarészek, ahol az éppen aktuális zivatar után. medencényi cipőmarasztaló pocsolyákban kavargott a sáros víz.
Ugyanakkor iparilag nem biztos, hogy ilyen jól állunk. Még akkor sem, ha a régi nagy gyárak némelyike tél-túl azért termel. S bár vannak erős privát cégek, évtizedes múltú magánvállalkozások, amik sokak létét, bérét, munkalehetőségét biztosítják, messze nem lehet azt mondani, hogy a végletekig maradéktalanul kihasználjuk a lehetőségeinket.
Mezőgazdasági feldolgozó-iparunk szinte alig van – kivétel ez alól a tradicionális paprika őrlés, és a horgosi hűtőház meg üzem – de már a gyümölcsünkkel, búzánkkal, kukoricánkkal, valamint a másmilyen gabonafélékkel korántsem tudunk mit kezdeni: pedig agrárium-jellegű mezővárosféle település lennénk, amúgy.
Noha a múlt századból, meg az átkosból megörökölt legendás építőiparunk halovány, elöregedett maradványai még kenyeret adnak azoknak, akiket a privatizáció szele nem fújt a gyárkapukon kívülre, de sem régebben, sem most nem volt világos számomra, miért kellett a legjobb bácskai földek közepére például szigetelőanyag-gyárat álmodni, vagy más, veszélyes vegyszerekkel dolgozó üzemeket, amikor lehetne befőtteket dunsztoló, zöldségeket, lekvárt készítő firmánk is. Vágóhidunk, tejgyárunk! Kekszgyárunk! Tésztagyárunk! Ásványvizes nagyhatalom lehetnénk!
A nyersanyag is adva lenne. Megint csak például – nem nálunk kéne külföldről hozott agyagból fürdőszobacsempét készíteni… Ugyanilyen alapon Csókán volt értelme húsgyárat működtetni, vasöntödét pedig nem. Ennek dacára a sors pofáján a fintor, amiért az utóbbi még mindig vegetál, míg a húsüzem bezárt. Van ilyen. Azt nem mondtam, hogy valamit, ami sikeres – nem lehet szétlopni.
A város emberfüggő. Emberfüggő létszámában pont úgy, mint emberfüggő minőségében. Ugye, itt már kornyad a büszkeségünk? Az még hagyján, hogy fogyunk. Más is. De miért van, hogy Kanizsa visszamenőlegesen száz évre sem tudott fölnevelni, kiművelni, aktivizálni és élvonalba állítani egy szemmel mindig látható, mindenütt jelen lévő, cselekvőképes, gondolatilag merész, iránymutató és a város karakterét meghatározó igazán polgárinak nevezhető társadalmi osztályt? Hol az értelmiségünk, aki zongorakoncertekre járna? Van-e olyan közösség, ahol politikai hovatartozás nélkül, a tényleges függetlenség, a szabad gondolkodás jegyében lehetne folytatni világnézeti diskurzust? Vázolhatunk-e elképzeléseket úgy, hogy mindez ne tűnjön kocsmai szintű asztalcsapkodásnak, hangzavarba fúló palávernek, hanem normális, higgadt eszmecsere szintjén megmaradva, alapos ismeretekkel alátámasztott érveléssel győzzük meg a másikat? Nem. Ilyesmi nem képzelhető el rólunk. Túl magas a mérce. Nálunk a legjobb esetben is csak klikkek vannak. Kasztok. El sem szokhattunk ettől a másik, ténylegesen polgárinak nevezett igényességtől, mert valójában soha nem volt sem akaratunk, sem lehetőségünk, de még kedvünk sem azt a fajta urbánus szemléletet elsajátítani, amit legpregnánsabban Márai képviselt. Igaz, a vége felé egyre nagyobb lemondással és távolságtartással már csak Santa Féből morgolódva.
Hiába, hogy Kanizsa külsőségeiben város képét adja. Mindenünk adott hozzá. Mégis: lélekben bizony falu maradtunk, falu vagyunk.
Ha e kettős alapállásból, ha mindkét lehetőséget fölismerve azok előnyeit alkalmazni, vagy netán ötvözni tudjuk – még az is megeshet, hogy jól jövünk ki mindebből. Ehhez – képletesen szólva – szerdán kötényben csirkék alól söpörve az udvart, csütörtökön gumicsizmában veteményes kertben kell dolgoznunk, hogy péntek este a legszebb zakónkban irodalmi estre mehessünk, és szombaton cukrászdában igyunk egy kávét, süteménnyel.
Ki kéne találnunk önmagunkat. A saját minőségünket, amit hozzáigazíthatunk a legújabb kor kihívásaihoz.
Ha másként nem ment idáig: mostantól a város határában, a falu szélén így kéne meglenni. Hátha.
Nem mindegy ugyanis, hogy a Csönd Városa helyett a Csőd Városában fogunk-e élni.

Pk