A kanizsai Drakula - II.

2. rész

Míg az utcafrontot a kert és a kulipintyó mustrálta, hátul a takarásban – a fundust bevégezve – alacsony ereszetű, örökkön zárt szárnyú, dupla faajtós lelakatolt műhely meg szerszámos kamra roskadozott a magányban. A cserépfödémen terjedelmes mohacsomók lapítottak. Messziről az avatatlan bámész tekintet nekisimuló, gonosz zöld macskáknak vélte volna mindet. Ni, a sok szőrös bestia! Hogy figyelnek odaföntről! Moccanatlanok, akár a hétfők. Időnként a szél borzolta tarkószőrüket, de csak kushadtak alattomosan, ugrásra készen. Bizonyos: régtől vártak már az alkalmas pillanatra – föltételezhetően egy napszállat utáni, borzalmas jelre, amikor a ragadozók gyilkos ösztöne majd beint nekik – hogy a zöld, drótszőrű, nyurga testükkel, nyirkos földhasukkal az alattuk ellépdelő áldozatukra vetődhessenek. Éppen emiatt a helyiek kerülték a házat. Inkább az utca túloldalán mentek, ha már egyszer arrafelé vitte őket a dolguk. Többen állították, méghozzá szavahihető emberek, hogy amennyire kiszámíthatatlanul, annyira ijesztően sokszor volt már alkalmuk furcsábbnál furcsább jelenségeket tapasztalni, valahányszor a rejtélyes ház közelébe kerültek. Szél nem volt, és olykor mégis leröpültek a kalapok. Egyszer, amint táskájával a hóna alatt az éppen arrafelé lakó beteghez iparkodott, a körzeti orvos záptojásos lehelet szuszogását érezte a füle tövénél. Megpördülve a tengelye körül már nem látott senkit, de a fal fekete vetületében észlelni vélt egy odatapadó árnyalakot. Tán fél percig is fixírozták egymást. Az orvos először mozdulni sem mert. Záptojásbűz, mindenütt zápos bűz terjengett. A szíve kalapált, aztán futásnak eredt. Mire a kapuküszöbön átbukva, kiizzadva, levegőért kapkodva a pácienséhez ért, közölték vele, hogy az a szegény éppen fertályórája halt meg. Az orvos nem szólt semmit. Titokban keresztet vetett, bár nem volt sem hívő, de nem volt gyáva ember sem. Másnap délidőben visszament a sejtelemes házhoz. Megnéztem fiam azt a sötét foltot, mondta az asszisztensének. A fal fölvizesedése csupán. Véletlenszerű, hogy egy összeguborodott emberi alak is kinézhető belőle. Hát persze. A stresszhelyzet, a sok munka, a  körülmények paranormális összjátéka, folytatta tovább. Hál’istennek ma már mindenre van racionális magyarázat. Így az orvos. De a fiatal asszisztens a szeme sarkából látta, milyen sápadt a főnöke. És az orvos sem ment többé annak az utcának a balos oldalán. Másokkal is történtek hasonló incidensek. Télidőben, kucsmásan, kalucsniban a hóban elcsikorogva a titokzatos viskó előtt penetráns, meghatározhatatlan állagú, egzotikus virágillat csapta meg a rémüldöző polgárok orrát, meg aztán vízkörösztkor – erősen fél tíz után – karácsonyi melódia akkordjait vélték kihallani a házikóból. Különös, nyomasztó volt a ház, bárki tapasztalhatta. Senki nem szerette emlegetni. Kémény nem pipált rajta emberemlékezet óta. A házon, meg a melléképületeken is hódfarkúak voltak a tetőcserepek, múlt századiak. Egykori – a szebb időket idézendő – vélhetően piros színük a zsarátnok hűlt koromjának színébe fordult. Foltonként váltakozó szürke tónusokat vett föl. A bádog vízköpők alján jókora pókhálók feszültek. Reggelente harmatcsöppek hintáztak rajtuk, s valahányszor a kelő nap sugára megtisztálkodott bennük, a háttérben sötétlő ablakszemek kútfeketeségében olybá tűntek, mintha szanaszét hintett hideg kék gyémántszilánkok vibrálnának a levegőben. Pohos eperfa hordó guggolt a sarki csatorna csonkja alatt: esővizet gyűjtött. Lévén soha nem mertek ki abból egy vödörrel sem – a színültig telt hordó száján feszült a víz tükre. Bogár se szaladt rajta. Egy emberi világtól, ismertségtől, térképektől mentes, hegyek között búvó tengerszem kicsinyített, bácskaiasan szerény másaként mérte az időtlenséget egykedvűen. A nap melegtől a fölszínén még langyos vize könyéktől lejjebb, majd még lejjebb dermesztő hidegen zsibbasztotta volna a belemerítkező kezet. Ha netán lett volna olyan, aki háborgatja a hordót. De – nem volt. Csak a legyek döngtek körülötte néha. Odalent enyhén dudvától, penésztől szaglott az avarral vastagon terített udvar. Az árnyas földjét a gyér napsütéses szögleteket megkerülve egy nagyon régen, kontár kezek által rosszul lerakott, hepehupás téglajárda szelte körösztbe. Éppen csak annyira spórolósan, szegényesen, olyan szélesen, hogy egy ember elimbolyoghasson azon. Abba a hátsó udvarba a madár szemén kívül senki be nem látott. Ritkán, a késő esték vaksötétjében sápadt fény szűrődött ki az ablakon. Virraszthattak odabenn, mert sokáig égett a lámpa, aludt már az egész város, álmot látott boldog-boldogtalan, és csak a folyóban loccsantak a játékos harcsák, ám az elhagyott házikóból rendületlenül szivárgott a lámpa hullaszín sárgája, egész addig, mígnem a pirkadatkor rendszeresen megjelenő harkály kötelességtudóan, sebesen meg nem kopogtatta a tiszafák csúcsát. A másik utcáról behallatszó kakasok kiabálására elhalt a benti fény. Némi csoszogás, neszezés után megint a nappali teljes némaság szőtte lepel alá borult a ház. A kanizsai Drakula nyugovóra tért. 

 Pk

(folytatjuk)


Ide kattintva olvasható az I. rész.