2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. augusztus 4., vasárnap

KOLDUSOPERETT - A kéregetés ábécéje

Karinthy - (oil, acylic)


Kiteszi elébem a gangrénás lábát.

Az önzetlenség szép erény.
Ellentéte az önzés, amit viszont megvetek, noha – állítólag – manapság a siker fokmérője. Majdhogynem kötelező jelleggel okítják. Nem a vak esetlegre bízva nevelkednek már a gyerekek sem, hanem felváltva marja őket a kapzsiság a hiúsággal. Így csinálnak karriert, mondják. Rangra, cafrangra hajtanak. Kiskoruktól fogva.
Csak a saját személy. Az a fontos. Az Én. Mostanában a sok okos úgy szajkózza a perszonalitást, mint régen az egyszeregyet. Ez teszi őket boldoggá. A vélt, vagy valós nagyságuk, az én-központúságuk.
Megannyi ilyesféle parazitát tart el a közösségünk, akik sorjában elemésztik a jóindulatunkat, a kedvességünket, és legfőként a bizalmunkat. Vannak törvények az emberi hibákra, a tévedésekre, ám a szellemi, lelki toprongyokra egyik sincs hatással. Léha a tudatuk, nagy, lomha érzéseikről lepörög mindenfajta jobbító akarat. Kétségbeejtő. Komolyan.
Aki nincsen tekintettel másokra, nincs lelkiismeret furdalása, az ugyanilyen bükkfa lélekkel relativizálja az élet szabályait, eszébe sem jut a többiek igényét figyelembe vennie. Hiányzik belőle az empátia, a szeretet, meg még egy csomó minden, amit teljesen fölösleges sorolnom: mindannyian ismerünk hasonló karaktereket. Valószínűleg nem a jellemük miatt szeretjük őket. Valójában egyáltalán nem kedveljük ezt az embertípust. Mint mézre érkező döglegyek, olyanok ők, mihelyt fölbukkannak.  Jelenlétük kínos, hisz tudjuk róluk, semmibe veszik az erkölcsi normákat. Emiatt már a kötelező lekezelés, a pacsi, az üdvözlés e régi módja is csak zavart félrenézéssel történik. Szánkat elhúzva motyogunk az ilyennek valamit. Veheti szerbusznak, de viszontlátásnak is. Aztán titkon a nadrágunkba töröljük a kezünket, szinte ösztönösen. Akár ha varangyot illettünk volna. A lelketlen, hamis ember érintése is beteg borzongást vált ki belőlünk. Alighanem így diktálja az Ég, bekapcsolja a védekező mechanizmusunkat, megugrasztja az undorfaktort a szívünkben, és az agyunk is menten vörös riasztást kap, óvatoskodó üzemmódba áll, mert a velünk szemben lévőnek még a mosolya sem igazi. Az önző ember csak a fürdőszobatükrének tud őszintén mosolyogni. A szíve bazaltszikla, ám az esze borotva. Vág is vele: ne legyen efelől kétségünk. Leginkább minket vág, kaszabol, néha teljesen észrevétlen. Elméjének boncoló ereje van. Csak este, lefekvés előtt, késéssel eszmélünk, amikor lajstromozzuk a napunkat, számadást vetünk, és fölfedezzük rajtunk, a szívünkön ejtett hegeket.
Biztos bennem van a hiba, hogy én az effélék helyett is kicsit szégyenkezni szoktam. Röstellem őket. A teremtés hibái, lévén, alapjáraton – eredendően – jónak kéne lennünk. Oszt mégsem.
Ezért különösen aggasztónak tartom, hogy bizonyára nem először és nem is utoljára háborodik föl a lelkem, valahányszor számon kell kérjem magamon a liliputi egoizmusomat. Olykor üti föl a fejét bennem ez a kicsinyes hozzáállás, amikor tőlem független, általam nem kezelhető jelenségeket vagyok kénytelen nézni.
Például az utcai koldulást.

Kiteszi elébem a gangrénás lábát.

Néz rám. Nézek vissza.  
Szociológus nem lévén, pusztán a tapasztalatra hagyatkozhatom. Elvégre a Jóisten gyufásdobozában csak egy vagyok a sok gyufaszál között. Nem (csak) rajtam múlott, hogy méregdrága cigarettát gyújtanak velem egy kaszinóban, vagy putriban lobbantanak lángra bodzafa gyújtós alá, esetleg cipésznél gázrezsót gyújtok, kastélyban gyertyát, netán alvégi templomban mécsest. Az összes gyufa sorsa az, hogy elégjen. A küldetését beteljesítve úgyis mindenki ellebbenti fényét. Erre a kis időre hasznosnak kell lenni. A többi nem számít.
Nem akarnám szakérteni a koldulást, elvégre sosem csináltam. Nem értek hozzá, noha a múltban éltem párszor az utcán, életvitelszerűen aluljáróba kellett húzódnom, kéregettek mellettem sokan, láttam épp elég tönkrement sorsot, olyanokat, akik mellett a saját nyomorúságom is kiváltságos, derűs vakációnak számított. Mégsem venném a bátorságot, hogy megszóljak valakit, csak azért mert fillérekért kuncsorogni kényszerül. Fogalmam sem lehet arról, mi visz egy embert a koldulásra.
Mindazonáltal minden ember két emberből van. Én is. Az egyik Károly szerint a felénk nyúló tenyeret nem illik üresen hagyni. De ma már a másik Károly azt diktálja, hogy igenis, van az a helyzet, amikor kővé kell dermeszteni a szívet ahhoz, hogy ne essünk ki nagyobb bolondnak, mint amik egyébként vagyunk. A pozitív felemből is mind jobban elborul ez a szép új világ, mert a Jóisten sem győzi már megaranyozni, bevilágítani a mindennapokat, ránk foncsorodik a kosz, a rendetlenség üti föl fejét minden utcaszélen, minden nappali szobában és az emberek zömének a fejében.

Kiteszi elébem a gangrénás lábát.

Méltóságos arcot ugyan nem vágok a könyörtelenségemhez, de ezúttal, így, eztán, tulajdonképpen és igazándiból mostantól fittyet hányok a humánumra, a jogegyenlőségnek hazudott hipokrita fölfogásra, a száraz novemberre meg a torkos csütörtökre, a modern institúciókra, lett légyen szó társadalmi áldozathozatalról, kényszerű szolidaritásról, apostoli kegyelemről, biodiverzitásról, ünnepi pózba facsart jópofáskodásról, vagy más egyéb haszontalanságról, amelyek csimborasszója a szent világbéke.
Egyszerűen nem adok.
Punk-tum.
    

                                                   Pk

Nincsenek megjegyzések: