 |
| Karinthy - (oil, acylic) |
Kiteszi elébem a gangrénás
lábát.
Az önzetlenség szép erény.
Ellentéte az önzés, amit
viszont megvetek, noha – állítólag – manapság a siker fokmérője.
Majdhogynem kötelező jelleggel okítják. Nem a vak esetlegre bízva nevelkednek
már a gyerekek sem, hanem felváltva marja őket a kapzsiság a hiúsággal. Így
csinálnak karriert, mondják. Rangra, cafrangra hajtanak. Kiskoruktól fogva.
Csak a saját személy. Az a
fontos. Az Én. Mostanában a sok okos úgy szajkózza a perszonalitást, mint régen
az egyszeregyet. Ez teszi őket boldoggá. A vélt, vagy valós nagyságuk, az én-központúságuk.
Megannyi ilyesféle parazitát
tart el a közösségünk, akik sorjában elemésztik a jóindulatunkat, a
kedvességünket, és legfőként a bizalmunkat. Vannak törvények az emberi hibákra,
a tévedésekre, ám a szellemi, lelki toprongyokra egyik sincs hatással. Léha a
tudatuk, nagy, lomha érzéseikről lepörög mindenfajta jobbító akarat. Kétségbeejtő.
Komolyan.
Aki nincsen tekintettel
másokra, nincs lelkiismeret furdalása, az ugyanilyen bükkfa lélekkel relativizálja
az élet szabályait, eszébe sem jut a többiek igényét figyelembe vennie. Hiányzik
belőle az empátia, a szeretet, meg még egy csomó minden, amit teljesen
fölösleges sorolnom: mindannyian ismerünk hasonló karaktereket. Valószínűleg nem
a jellemük miatt szeretjük őket. Valójában egyáltalán nem kedveljük ezt az embertípust.
Mint mézre érkező döglegyek, olyanok ők, mihelyt fölbukkannak. Jelenlétük kínos, hisz tudjuk róluk, semmibe
veszik az erkölcsi normákat. Emiatt már a kötelező lekezelés, a pacsi, az
üdvözlés e régi módja is csak zavart félrenézéssel történik. Szánkat elhúzva
motyogunk az ilyennek valamit. Veheti szerbusznak, de viszontlátásnak is. Aztán
titkon a nadrágunkba töröljük a kezünket, szinte ösztönösen. Akár ha varangyot
illettünk volna. A lelketlen, hamis ember érintése is beteg borzongást vált ki
belőlünk. Alighanem így diktálja az Ég, bekapcsolja a védekező
mechanizmusunkat, megugrasztja az undorfaktort a szívünkben, és az agyunk is
menten vörös riasztást kap, óvatoskodó üzemmódba áll, mert a velünk szemben
lévőnek még a mosolya sem igazi. Az önző ember csak a fürdőszobatükrének tud
őszintén mosolyogni. A szíve bazaltszikla, ám az esze borotva. Vág is vele: ne
legyen efelől kétségünk. Leginkább minket vág, kaszabol, néha teljesen
észrevétlen. Elméjének boncoló ereje van. Csak este, lefekvés előtt, késéssel
eszmélünk, amikor lajstromozzuk a napunkat, számadást vetünk, és fölfedezzük
rajtunk, a szívünkön ejtett hegeket.
Biztos bennem van a hiba, hogy
én az effélék helyett is kicsit szégyenkezni szoktam. Röstellem őket. A
teremtés hibái, lévén, alapjáraton – eredendően – jónak kéne lennünk. Oszt
mégsem.
Ezért különösen aggasztónak
tartom, hogy bizonyára nem először és nem is utoljára háborodik föl a lelkem,
valahányszor számon kell kérjem magamon a liliputi egoizmusomat. Olykor üti föl
a fejét bennem ez a kicsinyes hozzáállás, amikor tőlem független, általam nem
kezelhető jelenségeket vagyok kénytelen nézni.
Például az utcai koldulást.
Kiteszi elébem a gangrénás
lábát.
Néz rám. Nézek vissza.
Szociológus nem lévén, pusztán
a tapasztalatra hagyatkozhatom. Elvégre a Jóisten gyufásdobozában csak egy
vagyok a sok gyufaszál között. Nem (csak) rajtam múlott, hogy méregdrága
cigarettát gyújtanak velem egy kaszinóban, vagy putriban lobbantanak lángra
bodzafa gyújtós alá, esetleg cipésznél gázrezsót gyújtok, kastélyban gyertyát,
netán alvégi templomban mécsest. Az összes gyufa sorsa az, hogy elégjen. A
küldetését beteljesítve úgyis mindenki ellebbenti fényét. Erre a kis időre
hasznosnak kell lenni. A többi nem számít.
Nem akarnám szakérteni a
koldulást, elvégre sosem csináltam. Nem értek hozzá, noha a múltban éltem
párszor az utcán, életvitelszerűen aluljáróba kellett húzódnom, kéregettek mellettem
sokan, láttam épp elég tönkrement sorsot, olyanokat, akik mellett a saját
nyomorúságom is kiváltságos, derűs vakációnak számított. Mégsem venném a
bátorságot, hogy megszóljak valakit, csak azért mert fillérekért kuncsorogni
kényszerül. Fogalmam sem lehet arról, mi visz egy embert a koldulásra.
Mindazonáltal minden ember két
emberből van. Én is. Az egyik Károly szerint a felénk nyúló tenyeret nem illik
üresen hagyni. De ma már a másik Károly azt diktálja, hogy igenis, van az a
helyzet, amikor kővé kell dermeszteni a szívet ahhoz, hogy ne essünk ki nagyobb
bolondnak, mint amik egyébként vagyunk. A pozitív felemből is mind jobban
elborul ez a szép új világ, mert a
Jóisten sem győzi már megaranyozni, bevilágítani a mindennapokat, ránk foncsorodik a
kosz, a rendetlenség üti föl fejét minden utcaszélen, minden nappali szobában
és az emberek zömének a fejében.
Kiteszi elébem a gangrénás
lábát.
Méltóságos arcot ugyan nem
vágok a könyörtelenségemhez, de ezúttal, így, eztán, tulajdonképpen és
igazándiból mostantól fittyet hányok a humánumra, a jogegyenlőségnek hazudott
hipokrita fölfogásra, a száraz novemberre meg a torkos csütörtökre, a modern institúciókra, lett légyen szó társadalmi
áldozathozatalról, kényszerű szolidaritásról, apostoli kegyelemről,
biodiverzitásról, ünnepi pózba facsart jópofáskodásról, vagy más egyéb haszontalanságról,
amelyek csimborasszója a szent világbéke.
Egyszerűen nem adok.
Punk-tum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése