SZÉGYEN

Hosszú lesz a bevezető. Muszáj így. Másként értelmezhetetlen lenne maga a mondandó. 

Bevezető: 

Göncz Árpádot apám szerette. Én nem. A Göncz iránti kezdeti lelkesedésem, amit csak az akkori alig húsz éves, naiv mivoltommal tudok magyarázni, hamar lejjebb horgadt. A taxisblokád idején kinyílt a szemem – sokakkal egyetemben. Azokban a vészterhes napokban az ország „Göncz papája” ahelyett, hogy a konszenzust szorgalmazta volna, nyíltan a törvényes renddel szembefordulók oldalára állt. Ezzel a tettével rögvest az alig talpra álló magyarországi demokrácia kezdetekor, majdhogynem polgárháborús közállapotokat teremtett. Mármint Göncz Árpád, és az SZDSZ-es elvbarátai, akiknek nagyon fájt, csípte a szemét az MDF-kormány, de főleg az, hogy egy pillanatra úgy tűnt, nem az ő forgatókönyvük érvényesül Magyarország politikai-hatalmi és gazdasági sorsának alakulását illetően. (De csak egy pillanatra. Mert ’94-től két cikluson át a szocialistákkal karöltve aztán vígan rabolták szanaszét az országot. Azidőtájt nekünk is főtt a fejünk. Háborúban álltunk, Milosevics pedig gondoskodott róla, hogy az anyaországi nemzetpusztító hatalmi harácsolás helyett a saját politikai tragédiánk miatt aggódhassunk: nap mint nap.)

Göncz Árpádot, a köztársasági elnököt tehát apám bírta, én meg nem. Mentségül legyen mondva: apám nem egy vérbőn politizáló alkat. Sőt. Neki elég volt egy mosolygós, joviális, öregúri ábrázat. Egy kaccsintós, szimpatikus gesztus. Ilyen alapon Bill Clintont azért kedvelte, mert szerinte az hasonlított Kennedyre. Apám egyébként Titót is szerette. (Azt hiszem, ez nem szorul különösebb magyarázatra: az ő nemzedéke úgy lett dresszírozva, hogy a lakatosból lett marsall csak jót tett a néppel. Úgy tanulták, rendben volt az ország, míg élt a szivarozó partizánvezér. Személyét máig visszasírják egynémely apámtól fiatalabbak is. Mert elfelejtik, hogy az akkori „jólét” mérlegének túloldali serpenyőjében ott volt Goli Otok, az egypártrendszer, a cenzúra, a kommunista kiskirályok gőgje, a vagyonelkobzások, a fölvett külföldi hitelek – amiket aztán évtizedeken át nyögtünk, tán nyögünk most is –, és nem utolsósorban ott voltak a bácskai-bánáti ártatlanul kivégzett magyarok tízezrei. Azok az adorjáni, járeki, kikindai vagy bezdáni magyarok, akiknek a halálos ítéletére Tito elvtárs májfoltos, pecsétgyűrűs keze tette rá a véres hóhér-pecsétet.)

Mindig nagyon csodálkozom azon, hogy apám nemzedékének lassú eltűnése után is akadnak olyanok, akik tovább viszik Tito hazug legendáját.

Pont úgy, mint Göncz Árpád hamis mítoszát. Róla legyen elég annyi, kitűnik a jelleme a nagyszerű, néhai Borbély Imre, romániai magyar politikus emlékirataiból idézve. Borbély Imre egy delegáció tagjaként hamar kiismerte Gönczöt, aki azelőtt két héttel találkozott az akkori cseh köztársasági elnökkel, Václav Havellel. Göncz szájából hallhatta a romániai magyar küldöttség:

„Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége". Azután sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt feleltem: mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez. Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” Ezután röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva: „Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam. Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol nem jelent meg…”

Drámai, kemény sorok. Egy kisebbségbe szorult magyar értelmiségi minden keserűségét illusztrálják. Gönczöt az akkori, ordító túlsúlyban lévő balliberális média szent tehénként kezelte. Mind a mai napig hüppögve mutogatnak vissza rá. Aztán jött egy kevésbé attraktív, tanáros Mádl Ferenc, majd Sólyom László, aki számomra akkor vált egyből súlytalanná, amikor a felvidéki szoboravatásra indulva a szlovák durcáskodás miatt visszafordult a Mária-Valéria hídon.

Nagyon csalódtam benne. Politikailag úgy, ahogy az őt követő Schmitt Pálban emberileg.

Mégis. Ha a szimpátia-indexem felemás eredményt is mutat az eddigi köztársasági elnököket illetően, soha nem jutottam el addig, nem vetemednék odáig, hogy Magyarország legelső közjogi méltóságát, ha úgy tetszik: a nemzet első emberét minősíthetetlen jelzővel, alpári módon gyalázzam.

Ahogy teszi azt egy földim. Vállalhatatlan módon. Sunyi áthallással, de akkor is.

Szomorú, noha érthető ez a vacak pökhendiség. Mindenki magából indul ki, elvégre.

Áder János életútja egyenes, végzettsége, szakmai múltja, tudományos munkássága nemkülönben. Ám ha ez sem lenne elég: négy felnőtt gyermek apja. Már csak emiatt is több tiszteletet érdemelne, olyan valakitől, aki negyven éves korára tán a kutyáját sem tudta rendesen fölnevelni, és a munkássága pár elektronikus kütyü megreparálásán túl ócska, gyalázkodó posztokban manifesztálódik csupán.

Az ő kisstílű karakterét tisztán láttatva, de mindannyiunk szégyenére.

Szégyelld magad Bózsó. 

                                                         Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.07.20.