„Az
embernek is vannak gyökerei, csak nem látszanak!”
Istené a szállás – szokás mondani
Gyergyón. A székely ember pont emiatt sosem zárja be a háza ajtaját. Nem csak
az Urat várják ennyire állhatatosan, szerény alázattal. Minden vendég iránt
ilyen szívélyesek.
A mai napig. Ezt (is) szeretjük
Erdélyben, az ottani véreinkben. Aki járt arrafelé, kaptányba lépett, egy
életre megfogta szívét a környezet: igazolhatja a szavaimat. Ki kéne deríteniük
társadalomtudósainknak, mikortól éledt bennünk nosztalgia Erdély iránt. Már az
Árpádok korában nagy volt a respektjük. Egy darabig ők képviselték
Magyarországot. Lehetett rájuk építeni, számítani. Biztos a 19. században is
furtonosan szerették a Kárpátok keleti karéjában élőket, de én arra vetek, az
igazi szerelem akkor lángolt fel, amikor a közös hazánkat megfélegesítették
Párizsban. A trianoni csonkolás után más minőséget kapott nem csak az erdélyi
magyarság, hanem minden elcsatolt nemzetrész.
Ugyanakkor, ha 2019-ben belegüggenünk az
erdélyi mindennapokba, ha nyitott szemmel járunk, hamar észrevesszük: ez már
nem (csak) Ábel mesebeli világa.
Igaz: rengeteg fenyvesek, múlt századi
favágók, népviseletes asszonyok és álomszép faházak most is akadnak. Ki-ki
lepkeködnyedséggel megleli a neki tetszőt Székelyföldön. Az építésznek a szemét
sem kell méncserítenie: olyan tornácos kúriákat láthat, amelyek mögött a fából
készített pajta is műremek, és az ahhoz toldott bugonyás disznóól padlója
fosznideszkákból van megépítve. Ott az olyan természetes, mint az, hogy a késő
középkori templom mögötti cinteremben dülöngélő sírkőlapokon négy-ötszáz évvel
ezelőtt elhunytak nevei olvashatók. Mind magyarok. Azóta ugyanabba a parcellába
temetkeznek.
Emlékeztetőül: négy-ötszáz évvel ezelőtt
Bácskában négy-ötszáz ember – ha – lakott… Ők is a nádasokba punnyadva élték
túl. Másfélszáz esztendőre okosabb volt csöndben maradni a török miatt. A
kincses Erdély a hódoltság korában bezzeg élt és virult. Lepacsizták a török
portával a viszonylagos békét, évente pustohányos pungát küldtek Isztambulba a
kialkudott összeggel, s míg a Duna-Tisza széle-köze öt-hat emberöltőnyi időre
harctérré változott, addig az Erdélybe visszahúzódni kényszerült magyar kultúra
egy teljesen új minőséget hívott életre. Máig unikális karaktert kölcsönözve
mindannak a csodának, amit Tamási, Wass, Kós munkáiból akárki átérezhet.
Mindazonáltal óva inteném például a
Nyírő novellák rajongóit: manapság hiába keresnék Uz Bence alakját a Küküllő
mentén. A romániai magyarság (sic!) a Ceaucescu-éra nyomorát is villámgyorsan
levetkezte, s immáron két lábbal állnak a 21. században.
Olyannyira, hogy a Magyarországról
érkező turisták hadát – „Jé, itt is milyen szépen beszélnek magyarul!...” –
csak méla undorral szemlélik, majd ha az egyik kiválasztja a kézműves
szuvenírt, konzummosollyal, de faarcún nyújtják oda a Vietnámban készült
székely szalmakalapot a táposnak (ez a tájékozatlan, a székelyeket gyakran
elmaradottnak, szegénynek gondoló, netán lerománozó anyaországi polgártárs
elmarasztaló megnevezése).
Sztereotípiák vezérelnek bennünket. Vágy
és a valóság keveredik a lelkünkben, ha Erdélyre gondolunk. Bennünk is megvan
még a jugoszláv időszak kártékony szelleme. Akkoriban apáink is dölyffel
csörgették zsebükben a dinárt, megugráltatták a szegedi főpincéreket, s ha
véletlenül Romániára terelődött a szó, egy kalap alá lett véve Albániával.
Jobb, ha mihamarabb levetjük ezt a nagy
mellényt magunkról.
Évente többször megfordulván az ottani
magyarok lakta részeken azt kell, mondjam: bizonyos tekintetben már le is
köröztek bennünket. Hargita megye hegyi útjain többnyire bühnagy terepjárók
száguldoznak, méregdrága autókat látni, régi Daciát meg konkrétan: sehol.
Havonta újabbnál újabb panziók, éttermek, boltok nyílnak. Magyar mágnások,
újgazadagok telephelyein lobog a félholdas, csillagos kék-arany zászló, a
székely nemzeti öntudat legékesebb példájaként.
A csíkcsicsói Szakállas Ábel modern
leszármazottai ugyanúgy okostelefonokkal rohangászó, dübörgő néger zenét
hallgató, fukszos, pirszinges suhancok, ahogy Emer Juliska mai megfelelői sem a
fonóban ábrándozó fruskák, hanem virágos, vagy viking mintával tetovált
miniruhás tinilányok, akik az esti koncert előtt, időben kiürített
likőrösüveggel, matt részegen hadonásznak. Őbennük is átalakult valami. Nem
mondom, hogy előnyükre, hogy ennek örülni kéne, hogy ez jó. Mindenesetre érteni
– érthető, sajnos. A tusnádfürdői szállásom szomszédságában hajnalig tivornyázó
fiatal lányok és fiúk jottányit sem különböztek egy hasonló állapotban
„szórakozó” szabadkai, zentai, vagy pécsi, miskolci társaságtól. Szüleik: az
aranyórás Gáspárok és Lehelek már ma is szemrebbenés nélkül ejtenek ki a
szájukon olyan összegeket, amelyeket szerény személyem esetleg csak filmekben
hallott.
Erdély megváltozott. Ez a tanulság.
Nagyot lépett, kétségkívül.
Most már csak azt remélem, hogy még
időben észhez térnek, a székely furfang csak előtüremkedik, és mielőtt
jóvátehetetlenül bedarálná őket a konzumidiotizmus civilizációja, céci gyorsan
retirálnak. Nehogy gyepre fejje őket is ez a szép új, kibírhatatlan,
elembertelenedő világ.
Pk
Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.08.06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése