FESZTIVÁLOK HAVA

 „Egy fesztivál nem attól fesztivál, 

hogy különböző programokat egymás után pakolunk, 

hanem attól, ha sajátos hangulatot 

 és egyedi programokat is hoz létre.”

Kezdetben vala a Sziget.

Helyesbítek: a fiat lux előttre datálható a Szegedi Ifjúsági Napok. Vastagon rávert a hajógyár-szigeti fesztiválra, s noha emettől mérik a magyar jellegű nyári bulik időszámítását, azért a ráncosodó tokájúak még emlékezhetnek rá, hogy s mint voltunk Dinnyés Jóskán, majd utána a Dóm tér aktuális rockoperáján. 

(Most egy kicsit elkalandozok, mert szemhunyásnyira meglegyint a nosztalgia, miként ’86 augusztusában először legyintett meg a Magyar Népköztársaság éber szocialista rendőre. Aztán az évek során több inzultusom is volt a testületisekkel, de a magyarországi fakabátok és köztem fennálló ambivalens kapcsolat akkor veszítette el szűzi mivoltát, ha szabad ilyen költőien fogalmaznom. Fesztiválozó tinédzserként nem gondoltam ennyi poézissal a ránk rontó közegekre: ma viszont már hálás vagyok, amiért az engem illető rendőr elvtárs tapintatosan csak a tenyere élével ütött, és ahogy rugdalt arrébb, külső rüszttel tette, ami nem volt olyan fájdalmas, mintha beletalpalt volna az oldalamba. Vagy tele volt jóindulattal, mert odahaza egy hasonló kölyke várta, vagy unta a Szegedet elárasztó huligánok vegzálását. Esetleg már akkor is a rendszert bomlasztotta, és immáron nagyszülőként is a Fideszre szavaz. Nem tudhatom. Mindenesetre a külsérelmi nyomokon túl, másmilyen nyomokat, megannyi szép emléket is hagyott bennem az adott időszak.)

Azt már csak a rongyosra olvasott Rock Évkönyvből, meg Hofi Gézától tudom, hogy mindezek előtt, az őskáosz ’70-es éveiben volt egy pusztavacsi kísérlet is, ami úgy járt, mint a sokat emlegetett budai kutyavásár. Annyi különbséggel, hogy Budán a középkori eb-expót nem Mátyás fekete serege verte szanaszét, szemben Pusztavaccsal, amire a szocialista karhatalom tett gumibottal pontot.  

Most: vissza a jövőbe. 

2019-et írunk. 

Hetente egytől ötig terjedő fesztivál írható a tinik naplójába. (Bocsánat. Naplót ma már épeszű ember nem ír. A telefonok jegyzet-applikációja kiváltja azt a testet-agyat megerőltető tevékenységet, amit hajdanában írásnak neveztek.) 

Szóval, a fesztiválok dömpingjét éljük. Idehaza csak úgy, mint odaát, Magyarországon. És most szánt szándékkal kihagynám a felsorolásból azt a számolatlan nyári rendezvényt, ami idestova minden falunak, tanyacsoportnak, lakókerületnek igyekszik arculatot adni: lett légyen szó krumpli-, bab-, lecsó-, kukorica-, fokhagyma, tök- vagy ilyen-olyan gyümölcsfesztiválról. Hovatovább a hónapos reteknek is külön fesztivált rendeznek, ami ellen csak az ágálhat, aki még nem evett zamatos, frissen ropogós hónapos retket, sok szalonnával… 

Ugyanígy kihagyom a kisezernyi sütő-főző mítinget.

Az Úristen nem tudná összeszámolni, mennyi van belőlük. 

Szerény értekezésem pusztán gyenge kísérlet marad a környékünkön föllelhető legalább érintőlegesen magyar vénájúnak is betudható összművészeti fesztiválok listázására. 

Ilyetén a giga projekt, az Exit kipipálva, szó se essék róla. Neusatz kaputt. Újvidék de facto elesett. Noviszádi lett, mára az is maradt, sajnos.  

Északabbra karéjozva Horváth Laci (a mi Gerendai Karcsink) Dombos Festje ugyanakkor ékes példája annak, miként kell és lehet a multikulti vegyesfölvágottja magyarosan szervírozott, a mi szánk íze szerint fűszerezett, a saját erényeinket diszkréten kiemelve az amúgy pazar, sok különlegességtől hemzsegő rendezvényből. Ehhez az ízlésen túl jó adag empátia igényeltetik. 

A Dombos Fest hivalkodásmentesen tejesíti feladatát. Ez jó. Én még kivárom, Horváth Laci hová rittyent tengerszemet Kishegyesnél, hogy utána strandot is üzemeltessen. 

Még északabbra tekintve a Tisza mellett is dívik a fesztiválozhatnék, lobog az ifjonti hév. Zentán hol elhal, hol föltámad a vágy az ünnepi játékokra, a rosseb tudja követni, most épp melyik fázisában leledzik. Kotlik-é, avagy szárnyát bontja a zentai főnixmadár? 

Ellenben bizonyos: a tőszomszéd községben gyökeret eresztett a Kanizsa Feszt. Kicsit hazabeszélve: a szervezők nem leplezett szándéka egy össznemzeti dzsembori életre csiholása. Minimál lakberendezett politikai kerekasztalokkal, laza térdnadrágos, klottgatyás közéleti emberekkel, akik ilyenkor emberi orcájukat fordítják felénk. Ez is dicséretes kezdeményezés, noha piszok nehéz föladat lehet félszáz másnapos ifjú előtt nemzetstratégiai célokról közérthetően fogalmazni. Ennek ellenére örülni kell neki. Kicsit kicsi még, kicsit savanyú, nem is érett: mégis a mi zsengén szárba szökkenő Tusványosunk lehet majdan. 

Jöjjön a szívem csücske. A végére tartogattam, ahogy a bébipörköltnél is a lábas aljában hagyom a mócsingot. 

A kedvencem: az oromi Malomfesztivál. „Tudja isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem.” Azért föl nem foghatom – csak sejtem –, honnét a vonzalom, mert igazából az oromi hétvége programjai nem nekem szólnak. Sem életkorilag, sem zeneileg, és pláne nem ideológiailag. Mégis: egy rossz szavam se lehet rá. Beteljesíti azt a küldetést, amiért világra született. 

Egy rakás rongyból, csuhéjból, színes kacatból összegányolt emelvény között lampionos neohippi kolónia tenyészik három-négy napig. Közben hempergő zenészek rögtönöznek szimfóniákat. Minden megengedett, amit ember törvényileg elképzelhet: kivéve a szemetelést. Jártam párszor Oromon, a jelzett időszakokban. Csak jó emlékekkel riadoztam vissza a saját életterembe. Talán ez a lényeg. 

A múlt hetet Tusnádfürdőn abszolváltam. A napokban arról megy a közéleti paláver, vajon megfér-e egymás mellett a világnézeti tarkaság, vagy mindenki kotródjék a saját táborába. A fönti látlelettel igyekeztem a magam módján megfelelni a kérdést. Jó érzés bácskainak lenni ilyenkor.

                                                                   Pk
Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.08.03.