EGY RÉGI NYÁR MESÉJE

Bálint bácsi mindig kint ült a padon. Úgy hozzátartozott az utcaképhez, mint az időtlen idők óta kanyargó cseréppel fölszórt út, meg a hűvös oldal téglajárdája, vagy a vénséges, óriási nyárfa, ami a legmagasabb házak dudacserepei fölött végződött, ott, ahová vadgerlék bújtak.
Kora délután rendszeresen kinyílt a tornácos hajlék kiskapuja, és Bálint bácsi kicsoszogott a házikó előtti fapadhoz. Nyögve leült. Vakaródzott keveset. Szétpislantott. Lomha tekintetét, mint valami ráncos teknősbéka végighordozta a látványon, krákogott hozzá egyet, aztán megmozgatta bütykős lábujját és előkotorta a tózniját.

Gyufa lobbant.

Micisapkáját a tarkójára tolva dohányzott. Könyékig föltűrt ingjének savanykás öregember szaga volt, de azt csak cigarettájának a borzalmas bűzkörén belül, a testközelébe kerülő érezhette. Minden mást uralt a szűrőtlen kapadohány bukéja. Mi gyerekek – bár fancsal képet vágtunk a büdös kapadohány füstjétől – mégis szerettünk körülötte téblábolni. A vénember szűkszavú volt ugyan, de mivel valami irdatlan belső tudás halmozódhatott föl benne, időnként előbuggyant belőle ez-az. Olyankor a maga módján eltársalgott velünk. Nem is rendes társalgás volt az, hisz nem párbeszédre épült. Inkább úgy mondanám: mesélt. Monologizált.
Vannak emberek, akik nótafák: ezeregy dalt ismernek, tudják azok szövegeit. Esetenként még szépen is énekelnek. Aztán akadnak mások, akik viszont elmés mondókák, találós kérdések százait sorolják, amint a figyelem középpontjába kerülnek. Ez utóbbiak sajnos egyre kevesebben lesznek. Helyüket váltja a vicc, a közönségesség. Mindannyian találkoztunk olyan személlyel, akinek a zsinórban elmondott harmadik vicce után már semmi nevethetnékünk nincs. Inkább kínosan heherészünk a poénokon, mert attól udvariasabbak vagyunk, semmint megsértenénk a magát ellenállhatatlanul szellemesnek képzelő felebarátunkat. Bálint bácsi nem közéjük tartozott. Ő meséket mesélt. Sajátos zamatú történetek voltak azok. Némelyike hasonlított egy korábban már hallott sztorira. Gyakorta megesett, hogy számunkra ismert helyeken játszódott a cselekmény. Egyikünk sem hőkölt meg ha a Sárga Árok, a téglagyári bányatavak vagy a Kis-Tisza medrébe kellett odaképzelnünk a nyákos zöld szörnyet, ami az elmesélése alapján tisztára olyan volt, mint az a narancssárga behemót buldózer, ami történetesen akkoriban az utca végén egy új, aszfalttal burkolt útnak egyengette a terepet.  

Gyerekfejjel nem fogtam föl, csak így utólag látom: szerettük az öreget. Bírtuk – ma talán így mondanánk. Sokat mesélt, és én csak halványan emlékszem erre-arra, a meséit jóformán elfelejtettem. Egyet kivéve. Azt sem tudom szó szerint idézni, mert Bálint bácsi hangját, vontatott gesztusait a betűk, a szavak sosem tudnák hűen visszaadni. Ez az egy meséje viszont mindmáig kísért, megmaradt, ahogy emlékeimben él azoknak a szikrázó nyaraknak a színe, az illata, együtt a lisztszerű fehér porban meztelen talpam melegével. Viszem magammal, útravaló gyanánt. Valahogy így hangzott a rövidke történet:

Amikor az Öreg Isten nagy, kérges tenyerei között a tóparti közök alatt kezdődő Rét sütős sarából összegyúrta az embert, sokat töprengett azon, miként tudná elérni, hogy a saját teremtménye egyszer majd ne forduljon ellene. (Ebből is látszik, milyen bölcs volt, mennyire előrelátó: most pont ott tartunk, hogy a világunk nyíltan ujjat húzna Ővele.) Életet lehelt az emberbe. Adott neki mindent: értelmet, akaratot, lelket és szellemet, de még társat is. Egyedül az volt a gondja, hová rejtse el az embertől az erőt, az isteni erőt. A hegyek ormaira nem tehette: előbb-utóbb megmásszák azokat. Ugyanígy a föld mélyére sem dughatta: addig-addig, úgyis kitúrta volna onnét a kutató ember.

Hosszú gondolkodás után határozott az Úr, majd az isteni erőt belehelyezte az emberbe.

Ott aztán azóta sem sokaknak jut eszébe keresni.

Bálint bácsi meg még most is ott ül azon a padon.

                                             Pk