 |
| Herceg Novi, 2018. február |
Amikor csak tehetem,
mostanában a szezon zárása környékén ellátogatok Crna Gorába. A második
hazámnak, a sajátomnak tekintem a Kotori-öböl béli kis falut, ahová immáron
harminc éve vissza-visszajárok.
Szinte mintha odavaló lennék.
Mindenki ismer, mindenkit ismerek. Három évtized alatt felnőtt ott is egy új
generáció, fiatalok, akik már magáznak, és akiknek a gyermekkori emlékeik közé
beilleszkedtem, ahogy a falu központjában ültem a rajzaim között, és esténként
portrékat készítettem. Javarészt az ő szüleikkel múlott el az ifjúságom.
Megbonthatatlan barátság szövődött az ottani „bokejacok”, meg közöttem. Az
elmúlott időkben olyannyira megkedveltük egymást, hogy az akkor köttetett
ismeretségek közül néhány mára testvéri szintre nemesült, mondom ezt minden pátosz
nélkül, hisz az igazi barátság a bajban mutatkozik meg leginkább. És mikor
bajban voltam, szinte csak rájuk támaszkodhattam. Ezt: sosem fogom elfelejteni.
Az idén tehát negyedszer is
elmentem az én szeretett tengerparti kis falumba. Volt pár szabad napom. A
kedvem is adott volt az utazáshoz. (Általában nem kell noszogatni, ha menni
kell valahova. A közeljövőben bakancslistás Odessza, és esetleg Macedónia,
Koszovóval.)
Többféle megoldás kínálkozott,
noha a repülőről lecsúsztam.
Crna Gorába tán még csak
lóháton nem jártam, pedig régebben erősen foglalkoztatott a gondolat. Most a
buszt választottam. Igaz, nem kényelmes, mert 15 óra zötykölődést Szabadkától
Herceg Noviig ki kell bírni. Na, de mi ez ahhoz képest, amit az útitársak miatt
kell elszenvedni! Néha azt gondolom, direkt negyven elmebeteget válogatnak
össze egy hosszú túrára, s rajtunk kísérletezgetnek, figyelnek bennünket, hisz
úgy a fizikai leterhelés okozta körülmények által, mint a mentális
megpróbáltatásokban, kicsiben látleletét adjuk az őrület uralta emberi
társadalomnak. Most sem történt másként. Tipikus balkáni roncsderbiben volt
részem, pszichiátriai esettanulmányokkal összezárva. Mit mondjak? Nagyon
tanulságos volt.
De mivel senkinek nem akarom
kedvét szegni, be kell valljam: valamilyen szinten még élveztem is a busz
nyújtotta kényelmetlenségeket.
Jegyzeteltem is.
Sose tudni, mikor jön kapóra
egy-egy jellemrajz.
Hajnali négykor érkeztünk meg
a szerb-montenegrói határra. Az innenső oldal határrendészete a világ tán
legtrehányabbjai közül való: néhány rozsdaette, lepukkant lakókonténer egymásra
hajigálva. Mindez olyan nemtörődöm módon, hogy a látványhoz képest egy
bangladesi nyomornegyed bádog kunyhói a precizitás és a kellem netovábbjainak
hatnának. Finom utalás, már-már metaforáért kiáltó a tény – Szerbiát egy
hosszabb alagúton lehet dél felé elhagyni. Az alagút végén a fény: Crna Gora.
Rögtön szembe is ötlik a különbség: az ottani határállomás bármelyik hasonló
jellegű nyugat-európai építményhez oda lehet mérni. Ráadásul az álmos utasokat
ellenőrző közeg által életem eddigi legszebb egyenruhására csodálhattam rá.
Soha csinosabb rendőrnőt! (Istenem, a szegény Barátom mit nem adott volna a
látványért! Neki mindegy volt, lehetett levélkézbesítő is, csak uniformisa
legyen. Erre gerjedt. Zárójel bezárva.)
A határon épp „helyzet” volt,
fegyveresek futkároztak. Aztán két riadt képű idegent kísért egy csendőr.
Először mongoloknak néztem őket, a vágott szemük és a széles járomcsontjuk
alapján, de a rendőrök beszélgetéséből hamar kiszűrődött, hogy kirgizek.
Illegális bevándorlók, papírok nélkül. Európa felé mentek volna. Azt
valószínűleg ők sem tudják, miként kerültek épp a Crna Gora és a Szerbia közti
senki földjére.
A kelő nap már Podgoricában
talált.
A szokott helyen török kávé,
szendvics, hideg víz várt, fazékszámra fő a kávé a buszállomás restijében, alig
győzi a pincér kihordani. Az emberek gesztusai még a balkáni módihoz mérten is
megszélesednek. Hangosak, már-már hányavetinek tűnnek. Mindenki jó kedélyű. Ez
elgondolkodtató. Ami még szembetűnő: nyár óta már megint új építmények vannak
mindenütt. Hónapról-hónapra változik a főváros, és a tengerparti települések
arculata is. Nem állítom, hogy szépül, mert sosem tetszett a modernista
fölfogás, a személytelenség szögletessége, a rideg üveg és a beton
kombinációja. Inkább úgy mondanám, látszik a pénz mozgása, a gazdaság élénk
mivolta, mikor az út mellett sorakozó ipari daruk, építkezések mentén egy
másfajta Crna Gora kezd kinőni, olyan, ami már nem hasonlít a sok évtizeddel
korábban megismertre és megszeretettre, hanem egyre-másra nyugatias tempót vesz
föl, átöltözteti a vidéket, leradírozza a múltját.
Budva tovább prostituálódik,
lakótömbök, luxus-apartmanok horgadnak föl a zsalugáteres, oleanderrel
futtatott százéves kőházak helyén, hipervonalú benzinkút túrja odébb a piaci
kofák zöldséges kosarait, és az autószalonok kirakataiba méregdrága kocsik
kelletik magukat, ott, ahol korábban még sebes pofájú macska ült az ablakban,
és a szálldosó firhang mögül főzelékszagú, hűvös huzat csapta meg az orrom.
Kanyarog a busz, immáron jók az utak, frissen aszfaltozottak, kiszélesítettek.
Csak az a néhány alaposan fölnyírt datolyapálma emlékeztet rá: megérkeztem. Itt
is egy megmagyarázhatatlan, de természetes, jó érzés fog el. Mintha otthon
lennék.
(folytatjuk)
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.10.10-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése