Amint megérkeztünk a podgoricai reptérre, elkezdett esni az eső. A kifutó körüli kemény hegyek pára sallangokkal voltak teli aggatva, nedves, fehér gyolcsként csorgott belőlük a szemerkélő eső, az aszfaltcsík szürkéje sötét palaszínűre váltott. Ezúttal elmaradt, nem vert orrba a cédrusok árnyékában szagló száraz fű illata. Minden csüggedt volt és sáros. A reggeli viszont bőségesre sikeredett. Egy közeli étteremben vendégeltek meg bennünket a házigazdák, svédasztalos terülj-terüljből válogattam. De nem laktam jól.
Nem mintha nem ettem volna eleget. Éppenséggel sokat és sokfélét pakoltam a tányéromra, de reggeli után mégis egyfajta üresség érzése kerített hatalmába. Másmilyen montenegrói októberek emléke kezdett fölsajogni. Olyan őszi időkre gondoltam, amikor bár a hegyek felhőkbe fúrták fejüket, az eső pedig – mint most – a Szkádári-tó melletti nádrengetegnek vetette hágcsóját, de vert a szívem izgalommal, és telve lelkesedéssel vártam, hogy örömöt hozzon a reám köszönő holnapi időm, mert magabízón hittem abban, hogy a holnapomban, mint tükörben, látni fogom magamat.
Mára mindez átformálódott: ennyi idő után kezdek rájönni, a választott hazám ügye annyira intim, mint valami titkolt magánügyem, ami bár összefügg velem, a sorsommal, a múltam azon részeivel, amik egy részére jó szívvel emlékszem, de a zömét jobbára már örökre feledni akarnám. Szadisták ezek az emlékek. Kapcsolatosak a legmélyebb tudatalattival: a halállal elegy reménytelenséggel. Ettől eltekintve kísért a múlt, és sajnos jogom is van újból és újból átélni a kínzó időket. Nem vagyok már fiatal. Ha megébredek olykor, azt előidézheti tőrdöfés és simogatás is. Nincs módom válogatni, csak köszönhetem, hogy egyáltalán eszméletre tértem. Bármit tehetek már, mert elmúltam, aki voltam. Mindenhez jussom van immáron, egyes-egyedül az időre nincs ráhatásom, mert az időmből maradt a legkevesebb.
Míg a Nikšić felé kígyózó úton kaptatott velünk a kocsi, minden szívdobbanásomnak helye és szerepe lett. Lassítani szerettem volna az időmön, a verkli karját visszafelé tekerni, hogy a szögecselt sípokon a lyukkártyás melódia rükvercben tolasson hátra ebben a könnyáztatta vurstliban. Legyen inkább disszonáns rikoltozás, széteső dallam terüljön szét a Slano-jezero fenyőzöld víztükrén, a lelkemmel együtt vándoroljon a zene más szférákba, oda, ahol jobban megértenek, ahol minden egyértelmű, és ahol már nem fáj semmi.
Úgy hiszem, elég sok minden van mögöttem.
Voltak jobb napjaim: dicsőséget, sikert kaptam. Családi és másmilyen boldogságban is részesültem. Volt idő, mikor szerettek, hittek bennem, és jó volt, mert viszontszerettem, aki hitt bennem.
Aztán akadtak rossz napok, hónapok, hosszú periódusok, amikor úgy látszott, mindenki mással együtt az Isten is elhagyott. Mikor a magány ellökött céltalan sétaútjaimra folyton a lábam elé meredtem, a földet néztem, a tőlem elmaradozó rögöket és faleveleket figyeltem aprólékos gonddal. Úgy leltároztam, mintha én magam lennék az Ősz, aki az ismerős kacatjaitól nem tud megválni. Rettenetesen bántott, hogy vesztettem, és az igazságommal sem a belvárosi park kócolt fakoronái, sem az öböl habosra vert hullámai nem tudtak mit kezdeni: az igazságom elszállt hát, mintha vele együtt én se lettem volna soha.
Nyugati kerülőúton, Grahovac karsztos platójára érve bizonyosságommá vált: akármi történik velem, jó ideje nem félek már attól, hogy csalódok és elbukom. Azóta mindvégig bennem örvénylik a fölismerés, az a nagyobb szó, hogy már attól sem félek, ha boldog és sikeres lennék. Mindez velem marad. Kísértenek folyton, akár az álmaimban visszatérő halottjaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése