 |
| Illusztrációm |
A minap skótokkal beszélgettem. Egy komplett skót templomi kórussal néztem a Skócia-Belorusszia focimeccset, miközben sunyi módon, de ügyesen lepleztem, hogy egyébként a fehérorosz válogatottnak szurkolok.
Ne kérdezzék, miért.
Azért, mert: szimpatikusabbak voltak, vendégként léptek a glasgow-i gyöpre, és egyébként is, olyan a természetem, hogy szeretem az esélytelenebb csapatot bátorítani. A kevéske angoltudásom minden morzsáját összekotorva igyekeztem szót érteni a skót dalárdával, de aki a gael nyelven Ghàidhealtachd, vagyis a Skót-felföld népének akcentusával egyszer szembesült, az tudja, mi fán teremnek a nyelvi sokszínűség vadhajtásai. Szerencsére egy kedves hamburgi házaspár is velük volt, így a németet mankóként használva elboldogultunk. Egy csomót közülük le is rajzoltam, aminek következtében nem hencegésből, de népszerű lettem.
A hirtelen dicsőséget tetézve megemlítettem, hogy az ő skót Szent Margit királynéjukat nekünk köszönhetik, az Árpád-házból származó magyar hercegnő a zord Skót-felföldre adták férjhez, és rögtön három – a későbbiekben nagyon sikeres, nagynevű – skót uralkodót is szült nekik.
Már épp kezdtük megkedvelni egymást, mikor az egyik mosolygós tenor megjegyezte, hogy bár a magyar nők elvitathatatlanul szépek, azért a magyar történelemben többször szenvedtünk vereséget, mint ahányszor győztünk. Ez fájt. Nyeltem egyet kínomban.
Nem mondom, hogy megfagyott körülöttünk a levegő, de bennem megpöndült egy sejtés: nem biztos, hogy puszipajtások maradunk. A továbbiakban már csak óvatosan szűrtem a szavakat, figyeltem a gesztusaikat, és igyekeztem közömbös témák mentén diskurálni.
Közben azon járt az eszem, most is töprengek, mi a zsinórmércéje egy nép sikerességének?
Az országának a nagysága? A híres embereik száma? Netán a nemzeti vagyon, a jólét az elismertség fokmérője? Nem biztos, hogy igazam van, de én olyan népről nem hallottam, aki mindig győztesen került ki minden ütközetből, minden csatából, minden háborúból.
Nem tudtam, mert már nem akartam megmagyarázni az okvetetlenkedő dalnoknak, hogy az én szemszögömből az a siker, hogy egyáltalán vagyunk még magyarok a Kárpát-medencében. Nem is akárhányan, nem kell szerénykedni. Számarányunkat tekintve Európa középnemzetei közé tartozunk, mégpedig úgy, hogy másokkal ellentétben közeliként értelmezve se nyelvi, se más rokonságunk nincs. A tetejébe nem egy borzas pónikkal, meg csüngő szőrű marhákkal gyéren lakott, Isten háta mögötti szeles fennsíkon, egy sziget fölső csücskén húztuk meg magunkat, ahol csak a jeges tengerek, meg az óceán hullámai támadták a kietlen, sziklás földjeinket, hanem a kontinens szívében, a Hadak útjának kellős közepén ciklikusan, ezer esztendőn át rongyolt át rajtunk a vériszamos történelem.
Veszítettünk a tatárokkal, majd a törökökkel szemben? Igen. Míg a Nyugaton páncélos dinasztiák csépelték egymás a hatalomért, addig mi a kereszténység bástyájaként védtük Európa boldogabbik felét. Mátyás idejében annyi magyar élt, ahányan az akkori Franciaországban, vagy ahányan a brit szigeteket lakták. Aztán a 150 éves török hódoltságra ez a szám a harmadára apadt! Eltűnt, vérét adta öt-hat generációnyi magyar, és a török után rögtön a Habsburgokat kaptuk a nyakunkba, akik ott folytatták a magyarirtást, ahol a szultán abbahagyta. Ezt fölismerve Rákóczi hamar kibontotta a magyar szabadság zászlaját, egy évtizedig vívtunk az akkori világ egyik legerősebb hadserege ellen, és mikor a császári seregek fölsorakoztak a Majtényi síkságra, egy kolerától megtizedelt huszársereget, lerongyolódott, csontsovány kurucokat láttak, akik a békekötés után fegyveresen, zászlóikkal és teljes vallási meg politikai amnesztiával, emelt fővel tértek vissza a családjaikhoz. Mi ez, ha nem a magyarság diadala?
Mi a nagyobb dicsőség?
Miközben az európai forradalmak egy hétig sem tartottak, a magyarság 1848-49-ben két éven át önkéntes nemzeti hadsereggel alázta Bécs tábornokait, hadait, vagy tán azért jár babér, mert más kontinensen mezítlábas törzseket igáztak le, irtottak ki, és harácsolták, rabolták el a kincseiket, amikből máig tart a fene nagy apanázs?
Csak az elmúlt évszázadban kétszer ugrasztottak, toltak be bennünket két világháborúba, amit nem is akartunk, mert nem a mi érdekeinket szolgálta egyik sem. És a dolog pikantériája, hogy most, 2025-ben pont ugyanezek a hatalmak szeretnék Magyarországot belerángatni egy újabb világháborúba, amihez ismételten semmi közünk, és nem kapcsolódik semmi érdekünk.
Hát hogy mondhattam volna el mindezt egy skót énekesnek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése