Sám

Bödő Sándor
1953-2018

A Jóisten legszebb, vasárnapi zsebkendője – amire angyali kezek kékkel és aranysárgával a Tiszát és a Járást hímezték – oda van valahová terítve, ahol már születni sem könnyű. Élni meg – attól is sokkal, de sokkalta nehezebb. A paradicsom szétsimogatott batisztkendőjén csak halni nagyon egyszerű.

Azon a keszkenőnyi területen, amit Kanizsának hívunk, mégis jó léteznünk, és tenni a dolgunkat, és a végén meghalnunk. Mert otthon vagyunk. Otthon lenni pedig jó. Magunkért és másokért. Aztán úgyis elmegyünk, miként a többiek is mind elmentek. Ki korábban, ki később. Ahogy fölsorolom a nevüket, visszaemlékszek a régi arcukra, egy csöndös gondolat rebbent meg. A szívet találja. Mintha imakönyv lapjait forgatnám. Ébredés után, napot köszöntvén, puha szájjal mondom magam elé minden áldott, istenverte reggelen: az én szülőföldem. Az én szeretteim. A barátaim. Az én hazám. Kanizsa. És ettől – megbékél a lélek.

Ahogy az Igével, úgy a várossal is üdvözítő együtt lenni.

Nem pusztán gyanítom, mélyen meg vagyok róla győződve: a Sanyi ezt már korábban is tudta.

Az meg egészen bizonyos, hogy immáron – részeként a nagy egésznek –, a vadvirágokkal, folyamselyemmel szőtt keszkenő legdíszesebbje az övé is, mert hát nagy az Úr kegyelme. Nem hiába: sokat vár el néha érte. Olykor számon kéri rajtunk az életünket. Olykor meg beinti a halált.

Ítélkezik, hisz az a dolga. Csak akkor esik töprengő gondba a Teremtő, mikor egy jóravaló, derék, ártatlanul élő, talpig becsületes ember sorsát kell eligazítania, aki – mint a Sanyi – olyan tisztán, feddhetetlenül, és jóságosan élte világát, hogy sem rá, sem az életére árnyék nem vetült.

Hogy is lenne  rajta bármi számon kérhető! Hisz ez a mindenütt ott lévő, bogárszorgalmú kis ember, elkomolyodott hivatásának minden praktikájával felvértezve, makacsul, rendíthetetlen akarattal az események megörökítésével foglalatoskodott.

Nehéz harcot viselt. Ki sem nézett belőle: a jámborsága mögött a legragyogóbb jellemű emberek ereje vitte tovább. Förtelmesen fárasztó, már-már reménytelen volt az igyekezete, ugyanis az idő pallosa, a felejtés ellen viaskodott. Cikkei, kommentárjai, riportjai, tudósításai a tegnap megtörténtek leiratai, átmentve örömöt és bút a holnapnak. Csak az tudja, mire vállalkozott a Sanyi, aki maga is forgatott tollat, bikult szembe a múló évek szürkülő, opálos tükrű tudatával.

Ilyen hétköznapokon is gigászi küzdelemben volt ez a legtöbbször észrevétlen, ott sem volt – és mégis ott volt kis ember, aki amilyen szerényen tette a dolgát, olyannyira nem kapott érte elégszer méltó köszönetet. A közöttünk fölmagzott kanizsai. Bödő Sándor. Az újságot író.

Mivel a Sanyi tettein, szándékain és a maga mögött hagyott idejének dolgain nem volt mit bíráskodni – mert azok egyszerűek, hószínűek voltak, mint a márciusi meggyfák virágai –, a legfölsőbb akarat magához parancsolta, és elvette tőle azt a nehéz terhet, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk, hogy élet. Kanizsai élet. És a kis ember nem lázadt. Indult, ahogy hívták.

Hisz ezt csinálta hatvanöt éven körösztül. Kéréseket teljesített. Szolgálta a közösséget. Ha szóltak neki, ment, figyelt, jegyzetelt. Hasznos akart lenni, és annak is szeretett volna maradni, az utolsó leheletéig. Sikerült neki. Neki – sikerült. Mert amikor látta az Úr, hogy miféle patyolat ember viseli méltósággal a rá rótt terheket, levette azt a Sanyi válláról, és helyet csinált neki a többi nagyszerű kanizsai között, akik egytől-egyig megdicsőültek az Ég jóságában.

És most ott vannak mind. Fölsorolhatóak. Annyi példás emberünk volt, hogy méltán hihetjük: közöttük oltalomra lelt a Sanyi is. Abban a társaságban már nem mérvadóak a hírek. Csip-csup kis üggyé zsugorodik a legnagyobb szenzáció is. Közöttük már más számít: az önzetlenségből fakadó szeretet. Egy barát ölelése. A kedves mosolya és lágy érintése. Minden, ami itt lent nagyon, de nagyon ritkán adatott meg, hírlik –  ott fent majd új értelmet fog nyerni.

Sám.

Évtizedek óta így szignózta az írásait. Mindössze három fonéma. Három hangba összefoglalható emberi létezés, az elszállt hatvanöt esztendő még levegőben rezgő akkordja. Valamiért azt muszáj hinnem, hogy a Sám most meglelt valamit, s amit meglelt, abban boldogsága van. Annál is inkább így lehet, mert a Gondviselő nem kegyetlen, hanem szeretettel teli. S ha így van, és valakinek a halálát tekintve, annak igazságtalanságán szomorkodunk, azt hiszem, még Ő sem hibáztathat bennünket, hogy hiszünk egymás jóságában, és bízunk a föltámadásban.

Pályája kezdetén a Sanyi azért fogott bele a történetmesélésbe, hogy valami módon megragadja az eliramló életet. Munkája, személye pótolhatatlanságára pedig mi, megmaradottak, csak most döbbenünk rá igazán, lapzártakor. Valószínűleg még hosszú-hosszú ideig, minden lapzártakor hiányozni fog.

Legyen a pihenése könnyű, legyen áldott az emléke!

  Pk

FÜLÖP ÉS A NÉVTELENEK

Régtől tudjuk, csak most, ahogy az ember a betegek csüggedt, lázas álmát alussza, az ébrenlét pedig szembesít a valósággal, egyre nyilvánvalóbbá lesz előttem: hiába hiszik egyesek, hogy mivel szabadnak lettek teremtve, a szabadságuk mindenki és mindenekfölötti. A szabadság nem minden. A csoda sem minden. Rajtunk már a csoda sem segít. Mert megtörténik minden nap az árulás, és rendre rosszra van használva a szabadság, ami végső soron a pusztulást fogja meghozni. Az a megátalkodott mohóság.

Hosszú ideje merev dongalábakon áll a létezésünk, amik alatt – ráadásul – apró kövecses a talaj. Inognak az ízületek, az inak pengefeszesek. Nincs helye az alázatnak, a fél térdre ereszkedésnek, hisz templom sem épül, csak rombolják a tornyokat. Porba hullnak a harangok, bedől a templomhajó, ahol régen még helye volt a leborulásnak.

Csikorog a fa lélek falábú fatalpa alatt a kavics. Olyan a hang, mintha egy régen bekalapált rozsdás koporsószöget húznánk ki. Kísérteties, hátborzongató.

Borítékolható az elvágódás. Hozadékaként mindama önzésnek, ami a lényünkből árad. A nagyképűség. A majd én megoldom, és más nem számít gőgjének pirruszi dicsősége.  

Aligha lehet véletlen, hogy az antik görögök hite szerint Nemeszisz istennő, a megtorlás istene is a hübriszt tartotta a legfőbb bűnnek. Azt, amikor valaki megfeledkezik a fölsőbb szférák, az istenek elsőbbségéről és csak önmagát helyezi középpontba, csak önmagát látja fontosnak, elbizakodottságában oda sem figyelve hányszor, milyen mélységben és milyen elvtelen módon árt másoknak. A másiknak.

Rajzom

Még csak magasrendű szellemi tevékenység sem kell ahhoz, belássuk: amit most átélünk, ennek a több fölvonásos szomorújátéknak nem lesz heppi endje. Leginkább miattunk. Kár is kegyelemért rimánkodnunk, hisz kegyelem immáron annak is csak föltételesen jár, és annak is csak nagy ritkán, aki már nem akarja sietve nyelni az életet, néhány lélegzetvétellel megelégszik, és az útján nekieredve lehetőleg úgy megy, hogy még a léptei nesze se zavarjon senkit és semmit.

A nagyon öregeknek, a megbölcsült homlokú ősz embereknek. Rajtuk kívül meg – jó esetben – a bolondoknak. A szó orvosi, és nem orvosi értelmében tekintett bolondoknak.

Mindazonáltal lehet humorizálni a véggel. Szemberöhögni a madárijesztőt. Hadd higgye a Négy Szélben Egyformán Szálló még most is erővel bírjuk a terheket. Hogy legalább alva nem didergünk. (Dehogynem.)

Még ha meg sem lehet érteni, legalább tanulva valamelyest tudjuk, mi az önelégülten jóllakottak célja. Méltán van megsértődve az, akinek sem tehetsége, sem kedve nincs hozzá, és ezt a lehetséges lelki univerzalitást kívülre tessékeli magából. Nem könnyű a piszmogó rendszeren átlátni.

Ma egy rendkívül keserves, nagyon hosszan nyúló, pusztító, szerteágazó folyamat egyik állomásához érkeztünk annak, amit úgy hívunk: végjáték.

A szó igaz voltában madárlátta a két hír, de még most sem tudok napirendre térni sem az egyik, sem a másik fölött.

A két tudósítás legalább annyira összefüggenek egymással, mint velem, az olvasójukkal, az átélőjükkel.

A gólyamadarat Fülöpnek hívták. Arról volt híres, hogy tucatnyi éve nem költözött el ősszel, hanem maradt a fészkén, Bodrogkeresztúron. Áttelelt egy magyarországi kis faluban. Nem kapott érte semmi különdíjat, sem kiváltságot, nem lett a település díszpolgára. Egyszerűen csak élt, köszöntötték az emberek, a falusiak. Nem bántotta senki, és ez elég volt neki ahhoz, hogy ne kelljen elmennie onnét, arról a helyről, ahol a fészke volt, amit épített, ahol az utódait nevelte, ahová egy életre elkötelezte magát. Fülöp már nincs. Egy villanyvezetéknek repült és elpusztult. A természetet ismerő szakemberek, a zoológusok a történtek miatt hümmögnek, értetlenkednek.

A másik cikk meg arról szólt, hogy egy mezőnagymihályi kertes ház udvarából mentették ki azt a sérült gólyát, amelyiknek testében összesen kilenc lövedéket találtak. A súlyosan sérült madarat a hortobágyi madárkórházba vitték. A madár gyógykezelését végző állatorvos elboruló tekintettel magyarázta az újságíróknak: a praxisa alatt sosem látott még ennyire bestiális módszert. Kilenc lövedék, más-más lőfegyverből. Ennyit fogott föl a gólya teste, ahogy védelmezte a családját. Noha csak egy madár volt. Diótól nem nagyobb ésszel megáldva. És mégis: hány emberre rácáfolt tettével, leiskolázva az összest, a teremtett és félresiklott kerektelenséget, állhatatosságból, szeretetből, hűségből, becsületből és kitartásból…

Az elpusztult gólyát Fülöpnek hívták. Az agyonlődözöttnek nincs neve. Ha az égre tekintünk, kis szerencsével megláthatjuk majd a többi között, így, névtelenül is.

Ha egyáltalán merünk még az ég felé fordulni. Fölfelé nézni. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy sokan megteszik. Még ha mondják is.

Embernek már nem hiszek. Állatnak még igen. Úgy általában a szívemnek kedves és becsült réti sasoknak, a préripockoknak, a pingvineknek, a kanadai hódoknak, az albatroszoknak, a hattyúknak, a gibbon majmoknak, meg a hollókeselyűknek. De legfőként a farkasoknak és a gólyáknak. Megérdemli minden tollas, szőrös, pikkelyes. Minden, ami nem beszél.

Nekünk meg mi jár?

Az Isten irgalmazzon nekünk.

                          Pk