FÜLÖP ÉS A NÉVTELENEK

Régtől tudjuk, csak most, ahogy az ember a betegek csüggedt, lázas álmát alussza, az ébrenlét pedig szembesít a valósággal, egyre nyilvánvalóbbá lesz előttem: hiába hiszik egyesek, hogy mivel szabadnak lettek teremtve, a szabadságuk mindenki és mindenekfölötti. A szabadság nem minden. A csoda sem minden. Rajtunk már a csoda sem segít. Mert megtörténik minden nap az árulás, és rendre rosszra van használva a szabadság, ami végső soron a pusztulást fogja meghozni. Az a megátalkodott mohóság.

Hosszú ideje merev dongalábakon áll a létezésünk, amik alatt – ráadásul – apró kövecses a talaj. Inognak az ízületek, az inak pengefeszesek. Nincs helye az alázatnak, a fél térdre ereszkedésnek, hisz templom sem épül, csak rombolják a tornyokat. Porba hullnak a harangok, bedől a templomhajó, ahol régen még helye volt a leborulásnak.

Csikorog a fa lélek falábú fatalpa alatt a kavics. Olyan a hang, mintha egy régen bekalapált rozsdás koporsószöget húznánk ki. Kísérteties, hátborzongató.

Borítékolható az elvágódás. Hozadékaként mindama önzésnek, ami a lényünkből árad. A nagyképűség. A majd én megoldom, és más nem számít gőgjének pirruszi dicsősége.  

Aligha lehet véletlen, hogy az antik görögök hite szerint Nemeszisz istennő, a megtorlás istene is a hübriszt tartotta a legfőbb bűnnek. Azt, amikor valaki megfeledkezik a fölsőbb szférák, az istenek elsőbbségéről és csak önmagát helyezi középpontba, csak önmagát látja fontosnak, elbizakodottságában oda sem figyelve hányszor, milyen mélységben és milyen elvtelen módon árt másoknak. A másiknak.

Rajzom

Még csak magasrendű szellemi tevékenység sem kell ahhoz, belássuk: amit most átélünk, ennek a több fölvonásos szomorújátéknak nem lesz heppi endje. Leginkább miattunk. Kár is kegyelemért rimánkodnunk, hisz kegyelem immáron annak is csak föltételesen jár, és annak is csak nagy ritkán, aki már nem akarja sietve nyelni az életet, néhány lélegzetvétellel megelégszik, és az útján nekieredve lehetőleg úgy megy, hogy még a léptei nesze se zavarjon senkit és semmit.

A nagyon öregeknek, a megbölcsült homlokú ősz embereknek. Rajtuk kívül meg – jó esetben – a bolondoknak. A szó orvosi, és nem orvosi értelmében tekintett bolondoknak.

Mindazonáltal lehet humorizálni a véggel. Szemberöhögni a madárijesztőt. Hadd higgye a Négy Szélben Egyformán Szálló még most is erővel bírjuk a terheket. Hogy legalább alva nem didergünk. (Dehogynem.)

Még ha meg sem lehet érteni, legalább tanulva valamelyest tudjuk, mi az önelégülten jóllakottak célja. Méltán van megsértődve az, akinek sem tehetsége, sem kedve nincs hozzá, és ezt a lehetséges lelki univerzalitást kívülre tessékeli magából. Nem könnyű a piszmogó rendszeren átlátni.

Ma egy rendkívül keserves, nagyon hosszan nyúló, pusztító, szerteágazó folyamat egyik állomásához érkeztünk annak, amit úgy hívunk: végjáték.

A szó igaz voltában madárlátta a két hír, de még most sem tudok napirendre térni sem az egyik, sem a másik fölött.

A két tudósítás legalább annyira összefüggenek egymással, mint velem, az olvasójukkal, az átélőjükkel.

A gólyamadarat Fülöpnek hívták. Arról volt híres, hogy tucatnyi éve nem költözött el ősszel, hanem maradt a fészkén, Bodrogkeresztúron. Áttelelt egy magyarországi kis faluban. Nem kapott érte semmi különdíjat, sem kiváltságot, nem lett a település díszpolgára. Egyszerűen csak élt, köszöntötték az emberek, a falusiak. Nem bántotta senki, és ez elég volt neki ahhoz, hogy ne kelljen elmennie onnét, arról a helyről, ahol a fészke volt, amit épített, ahol az utódait nevelte, ahová egy életre elkötelezte magát. Fülöp már nincs. Egy villanyvezetéknek repült és elpusztult. A természetet ismerő szakemberek, a zoológusok a történtek miatt hümmögnek, értetlenkednek.

A másik cikk meg arról szólt, hogy egy mezőnagymihályi kertes ház udvarából mentették ki azt a sérült gólyát, amelyiknek testében összesen kilenc lövedéket találtak. A súlyosan sérült madarat a hortobágyi madárkórházba vitték. A madár gyógykezelését végző állatorvos elboruló tekintettel magyarázta az újságíróknak: a praxisa alatt sosem látott még ennyire bestiális módszert. Kilenc lövedék, más-más lőfegyverből. Ennyit fogott föl a gólya teste, ahogy védelmezte a családját. Noha csak egy madár volt. Diótól nem nagyobb ésszel megáldva. És mégis: hány emberre rácáfolt tettével, leiskolázva az összest, a teremtett és félresiklott kerektelenséget, állhatatosságból, szeretetből, hűségből, becsületből és kitartásból…

Az elpusztult gólyát Fülöpnek hívták. Az agyonlődözöttnek nincs neve. Ha az égre tekintünk, kis szerencsével megláthatjuk majd a többi között, így, névtelenül is.

Ha egyáltalán merünk még az ég felé fordulni. Fölfelé nézni. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy sokan megteszik. Még ha mondják is.

Embernek már nem hiszek. Állatnak még igen. Úgy általában a szívemnek kedves és becsült réti sasoknak, a préripockoknak, a pingvineknek, a kanadai hódoknak, az albatroszoknak, a hattyúknak, a gibbon majmoknak, meg a hollókeselyűknek. De legfőként a farkasoknak és a gólyáknak. Megérdemli minden tollas, szőrös, pikkelyes. Minden, ami nem beszél.

Nekünk meg mi jár?

Az Isten irgalmazzon nekünk.

                          Pk