Sám

Bödő Sándor
1953-2018

A Jóisten legszebb, vasárnapi zsebkendője – amire angyali kezek kékkel és aranysárgával a Tiszát és a Járást hímezték – oda van valahová terítve, ahol már születni sem könnyű. Élni meg – attól is sokkal, de sokkalta nehezebb. A paradicsom szétsimogatott batisztkendőjén csak halni nagyon egyszerű.

Azon a keszkenőnyi területen, amit Kanizsának hívunk, mégis jó léteznünk, és tenni a dolgunkat, és a végén meghalnunk. Mert otthon vagyunk. Otthon lenni pedig jó. Magunkért és másokért. Aztán úgyis elmegyünk, miként a többiek is mind elmentek. Ki korábban, ki később. Ahogy fölsorolom a nevüket, visszaemlékszek a régi arcukra, egy csöndös gondolat rebbent meg. A szívet találja. Mintha imakönyv lapjait forgatnám. Ébredés után, napot köszöntvén, puha szájjal mondom magam elé minden áldott, istenverte reggelen: az én szülőföldem. Az én szeretteim. A barátaim. Az én hazám. Kanizsa. És ettől – megbékél a lélek.

Ahogy az Igével, úgy a várossal is üdvözítő együtt lenni.

Nem pusztán gyanítom, mélyen meg vagyok róla győződve: a Sanyi ezt már korábban is tudta.

Az meg egészen bizonyos, hogy immáron – részeként a nagy egésznek –, a vadvirágokkal, folyamselyemmel szőtt keszkenő legdíszesebbje az övé is, mert hát nagy az Úr kegyelme. Nem hiába: sokat vár el néha érte. Olykor számon kéri rajtunk az életünket. Olykor meg beinti a halált.

Ítélkezik, hisz az a dolga. Csak akkor esik töprengő gondba a Teremtő, mikor egy jóravaló, derék, ártatlanul élő, talpig becsületes ember sorsát kell eligazítania, aki – mint a Sanyi – olyan tisztán, feddhetetlenül, és jóságosan élte világát, hogy sem rá, sem az életére árnyék nem vetült.

Hogy is lenne  rajta bármi számon kérhető! Hisz ez a mindenütt ott lévő, bogárszorgalmú kis ember, elkomolyodott hivatásának minden praktikájával felvértezve, makacsul, rendíthetetlen akarattal az események megörökítésével foglalatoskodott.

Nehéz harcot viselt. Ki sem nézett belőle: a jámborsága mögött a legragyogóbb jellemű emberek ereje vitte tovább. Förtelmesen fárasztó, már-már reménytelen volt az igyekezete, ugyanis az idő pallosa, a felejtés ellen viaskodott. Cikkei, kommentárjai, riportjai, tudósításai a tegnap megtörténtek leiratai, átmentve örömöt és bút a holnapnak. Csak az tudja, mire vállalkozott a Sanyi, aki maga is forgatott tollat, bikult szembe a múló évek szürkülő, opálos tükrű tudatával.

Ilyen hétköznapokon is gigászi küzdelemben volt ez a legtöbbször észrevétlen, ott sem volt – és mégis ott volt kis ember, aki amilyen szerényen tette a dolgát, olyannyira nem kapott érte elégszer méltó köszönetet. A közöttünk fölmagzott kanizsai. Bödő Sándor. Az újságot író.

Mivel a Sanyi tettein, szándékain és a maga mögött hagyott idejének dolgain nem volt mit bíráskodni – mert azok egyszerűek, hószínűek voltak, mint a márciusi meggyfák virágai –, a legfölsőbb akarat magához parancsolta, és elvette tőle azt a nehéz terhet, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk, hogy élet. Kanizsai élet. És a kis ember nem lázadt. Indult, ahogy hívták.

Hisz ezt csinálta hatvanöt éven körösztül. Kéréseket teljesített. Szolgálta a közösséget. Ha szóltak neki, ment, figyelt, jegyzetelt. Hasznos akart lenni, és annak is szeretett volna maradni, az utolsó leheletéig. Sikerült neki. Neki – sikerült. Mert amikor látta az Úr, hogy miféle patyolat ember viseli méltósággal a rá rótt terheket, levette azt a Sanyi válláról, és helyet csinált neki a többi nagyszerű kanizsai között, akik egytől-egyig megdicsőültek az Ég jóságában.

És most ott vannak mind. Fölsorolhatóak. Annyi példás emberünk volt, hogy méltán hihetjük: közöttük oltalomra lelt a Sanyi is. Abban a társaságban már nem mérvadóak a hírek. Csip-csup kis üggyé zsugorodik a legnagyobb szenzáció is. Közöttük már más számít: az önzetlenségből fakadó szeretet. Egy barát ölelése. A kedves mosolya és lágy érintése. Minden, ami itt lent nagyon, de nagyon ritkán adatott meg, hírlik –  ott fent majd új értelmet fog nyerni.

Sám.

Évtizedek óta így szignózta az írásait. Mindössze három fonéma. Három hangba összefoglalható emberi létezés, az elszállt hatvanöt esztendő még levegőben rezgő akkordja. Valamiért azt muszáj hinnem, hogy a Sám most meglelt valamit, s amit meglelt, abban boldogsága van. Annál is inkább így lehet, mert a Gondviselő nem kegyetlen, hanem szeretettel teli. S ha így van, és valakinek a halálát tekintve, annak igazságtalanságán szomorkodunk, azt hiszem, még Ő sem hibáztathat bennünket, hogy hiszünk egymás jóságában, és bízunk a föltámadásban.

Pályája kezdetén a Sanyi azért fogott bele a történetmesélésbe, hogy valami módon megragadja az eliramló életet. Munkája, személye pótolhatatlanságára pedig mi, megmaradottak, csak most döbbenünk rá igazán, lapzártakor. Valószínűleg még hosszú-hosszú ideig, minden lapzártakor hiányozni fog.

Legyen a pihenése könnyű, legyen áldott az emléke!

  Pk