Pósa Károly: 48-ra

Annyi a valóság, amennyi annak tetszik.

Kibékíthetetlen az ellentét:

ki felhasználható – felhasználtatik.

Fénytelen szemekben éhség.

Csillagok születnek tenyerünkön,

aztán kihunynak,

a Mars most vöröslik

rőt színe csorog az Olt folyóba,

az éjszaka a partján állva,

hosszú árnyékok ugrándoznak,

szétesőben, el-elfogyóban.

Nincs mélye, sem iránya

az univerzumnak.

Mert úgy tűnik, különben nem lehet,

noha parancs sincs rá, csak valami

belső rendelet,

amitől olyan lett, amilyen

a múltam.

Dünnyögtem magam elé,

felhők úsznak hazafelé,

majd belebolondultam,

s csak az éji levegőt szabadott

vagy muszáj most vennem.

Amúgy: akármi ellen

– bármennyire szeretném – nincs mit tennem,

nincs mit tennem.

Külsőségekből vannak a hurkok, a pántok.

Külön-külön idegenek, kövek között hideg patak,

a jég erezet.

Nem szép az összkép, inkább átok.

Vargabetűs etűd

amit komponálok.

Egy nagyon nagy sós óceán.

Odaföntről tétován

pörögve hullik bele, ami voltam,

és elnyeli híg nyugalommal,

ami lehetett, ami lehettem volna.

Negyvenhéten, 

negyvennyolcan.

                                                                                          (Tusnádfürdő, 2018.július 24.)