SZUSSZANATOK

Bill Clinton politikai thrillert akar írni.

Ó, édes jó istenem, hová süllyed a világ és vele együtt az írás, mint szakma! Nem elég, hogy minden mikrofonállvány kiadja a saját riport- vagy interjúkötetét, bestsellerek potyognak, kilóra adják a sok vacak lektűrt. Mindeközben egy szépen kiplakátolt hülye agykutacsnak ötven évesen memoárra szottyan kedve, van arca, egója neki, kétségtelen, csak talapzatot és tükröt nehéz hozzá illeszteni, akkora formátum, meg a többi is. Megannyi pojáca és úri lotyó ott dedikál a Vörösmarty téren az elérdemesült ősz írók kompániája között, mindannyiunk, az olvasóközönség szégyenére. Nem elég, hogy az összes X-faktoros, VV-s, bulvárnikkelbolha színes kötetekkel hinti tele a könyvpiacot, erre jön ez a nyugdíjba ebrudalt amerikai politikus, és ahelyett, hogy pirulva a vállalhatatlan köz- és magánéleti szereplésébe kushadó kutya pózában várná be a véget, nem átall politikai thrillert tákolni össze, akármit is jelentsen a fogalom, billklintoni értelmezése. „Kurvajó könyveket fogok majd írni akkor, ugye Monica?” Vagy Klára? Nem mindegy? De. Az.

Megoldódik a párkányi lakosok életét megkeserítő állandó utcai hangzavar: letartóztatták a helyi „zenélő ház” tulajdonosát, egy idős asszonyt, aki tizenhat éve megállás nélkül Placido Domingo áriáit üvölteti Párkányban. Bár több felületen is megpróbálták a felvidéki település polgárai elhallgattatni az áriaözönt, N. Éva még a Legfelsőbb Bíróság azon ítéletét sem tartotta be, amely elrendelte a zene leállítását.

Műfajilag a kínzás kategóriájába sorolható, ha valaki – embertársai kárára, azok ellenkezését, kifogásait, érveit meg nem hallgatva – túl zajos keretek között éli az életét. Még akkor is így van, ha a saját házában, vagy annak udvarán, esetleg a gépkocsijában ordít a vasárnapi muzsikaszó, a 3+2 vagy a Gagyi Lajcsi pom-pom Macástul. A drótkerítés nem szab határt a decibeleknek. Tele vagyunk ilyen szociopataság és nettó elmebetegség között egyensúlyozó polgártársakkal, akik azt hiszik, hogy ami nekik szép és jó, azt okvetlenül a másiknak is hallania muszáj. Holott a zömük féllábbal a tébolydában van már, vagyis ott lenne, ha akadna ilyen intézet. Ha már itt tartunk: a klasszikus Száll a kakukk fészkére Főnénije is hangszórókkal terrorizálta a rábízott szerencsétleneket, pedig az tényleg bolondokháza volt, milyen jó, hogy megírta Ken Kesey. (Aztán mást se írt többet, semmi rendeset.) A tót jogalkotás, vagy inkább a bürokratikus csiki-csuki szégyene, hogy éveken körösztül vegzálhatja a szomszédjait valaki, bűntelenül. Régebben ezt szépen megoldották. Szóltak egyszer, aztán jó esetben még egyszer, majd harmadszorra fogták a gazembert és alaposan megverték, hogy saját hugyában tért magához. És ha vicces kedvűek voltak a közegek, pár napig aludni sem hagyták, mert a cellájában bömböltették neki is a végtelenített csimm-bumm cirkuszt. Szakember nem lévén fogalmam sincs mitől kattant be az idős nő, ám azt módfölött furcsának tartom, hogy 16 éven át senkinek sem jutott eszébe levágni a villanyvezetékről, vagy a házba betörve elorozni és fölgyújtani a lemezjátszóját, hangfalastul.

Tamás bátya kunyhójából megint fasisztázik. TGM hetente megereszt egy-egy kövérebb betűkkel szedett beszélyt.

Megpróbálok nem röhögni egy kicsit, és komoly képet vágva írni. Nehéz, mert Gazsi bátyám bő lére eresztett lamentálása megint vidám perceket okozott, ehol-e, még most is vigyorgok. De kellő empátiával igyekszem lenni iránta. Képzeljünk el egy Romániából ideje korán megpattant cvikkeres értelmiségit, aki magyar-zsidó fölmenőkkel, elég kusza identitástudattal, fejében összezavarodott „rendszerekkel és féldecikkel” (majdnem Cseh Tamástól való idézet) oda tántorog a pesti flaszterre. Az egyik kommancs diktatúrából, a másik kommancs diktatúrába. Miközben hithű marxista, vagy maoista: a rosseb sem tud kiigazodni rajta. Szerintem saját skizofrén helyzetétől szenvedve akkoriban ő sem tudta volna önmagát definiálni. Részt vesz a reformmozgalmakban, de mindenhol, és mindenkiben gyorsan csalódik. Ő ilyen. (Van délvidéki megfelelője is. Egymás dublőrei lehetnének.) Egyszer láttam élőben előadni Újvidéken: finoman szólva nem egy hangsúlyos figura. Ismerünk jó néhány ilyen mozgalmárt, akiket rendre fölfal a saját forradalmuk. Ezekből lesznek az elvhűség mártírjai, akik anno Moszkvában saját kérésükre kaptak halálos influenzát, amiben napok alatt elpusztultak, és hazahozva tetemüket még a tarkójukból is hiányzott egy tenyérnyi darabka, a gondos KGB-s ápolást bizonyítandó. TGM ágál, ír, buzgón mondja a magáét, mantrázza az unalomig ismert kliséket, mindeközben lesír róla, hogy az elszalasztott történelmi szerepén kesereg. Legszívesebben visszacsinálna mindent, csak temesvári utcaköveken tankok lánctalpa alatt dicsőüljön meg, vagy valamelyik magyar börtönben kínozhassák tüdőgyulladásig. De az élet mostoha. Nem adatik meg a mártírság kegye. És ahogy múlik az idő, ennek egyre kisebb lesz a valószínűsége. TGM most hozsannázik. Azt hiszi, hogy pár megafonos hülye, szivárványos jogvédő suhanc majd egyenértékű  lesz az Amur-menti partizánokkal. Hát – nem. Akik külföldről gurított pénzeken politikai aknamunkát folytatnak, köztörvényes ügyleteik kivizsgálását meg rögvest a nyugati, "demokratikus" gazdáik zsebéből óbégatva kürtölik szét a világba, azok nem ellenzékiek, nem demokraták, hanem csak egy megvetni való rusnya bagázs. Ettől néha dagad a keblük. „Jól jött az a fél tucat kamera, nézd apukám, mekkora ember vagyok, látszottam az esti híradóban.” „ Láttad, milyen megvetően néztem a mellettem terpeszben posztoló rendőrre? Danton nézett így a vérpadon hóhéraira.” „Öregem! Maholnap tán Karácsony Gergely szemüvegét is vihetem tokostól” „Nem kell telhetetlenkedni! Szél Bernadett kiskosztümjének a szegélyét a minap már érintettük.” Ez nem civil kurázsi, hanem valami egészen más. Ilyetén megértem miért kesereg TGM.

Lamborghinit talált a korábban elhunyt nagymamája garázsában egy fickó. Mint kiderült, egy Lamborghini Countach 500S-ről van szó, amiből csupán 321-et készítettek. Húsz éven át dugdosta a nagyapja, csak porosodott a járgány álltó helyében.

A hír – akármennyire is elképesztett – rögtön más képzeteket indított meg bennem. Az én nagyanyám után álomfinom lekvárok és dunsztok maradtak a spejz stelázsiján. És megmaradtak utána azoknak a tyúk- meg galambhús-leveseknek az emlékei, amiket együtt költött el a család, amikor minden unoka az asztal körül ült, és öregapámtól néha vicces, néha komoly katonatörténeteit hallgattuk. Az ő fészerükben nem volt más, csak egy-két rozzant bicikli. A tata istállójában meg a Betyár, a paripaló, aminek szerszámai a sufni falán lógtak, mellette a szárnyék alá betolt kicsiny lovas kocsival. Szerintem így sokkal jobban jártam, mintha egy nap arra kellett volna rádöbbennem, hogy a szeretteim által sutyorogva eltitkolt luxuskocsira bukkantam.

                              Pk