Szisszenetek

Befejeződött emberkísérlet vagy megkésett fordulat? címmel jelent meg egy írás, még a múlt hónapban. A szerző arról értekezik, hogy nemcsak az Európai Unió halad a szétesés felé, hanem annak a „legmagabb” magországa, immáron Németország is.

Emberkísérlet… Nem pontos a fogalom. Emberiesség elleni kísérlet zajlik, ötödik vagy ki tudja hányadik generációs harcmodorral, egyelőre viszonylag kevés vérrel. Egyelőre: ezen van a hangsúly. Hogy a fényességes ülepű Nyugat már a torkán érzi a dzsihadisták késének élét – az nekünk, magyaroknak mostanára olyan közömbös, mint a legutolsó pápuai földrengés híre. 

Nem ússza meg a Nyugat. Ilyen könnyen nem fogja. Már most is csak röhej a határőrizet ímmel-ámmal történő visszaállítása. Vízgereblyézés, az aggodalmasok ráncainak a kisimítására tett kísérlet, semmi több. Előbb kellett volna gondolkodni. Kerítésben, határsorompóban, könnygázgránátokban és lőparancsban. Elég lett volna csak a nagy etalon, az USA magatartását leutánozni, ahogy a Nagy Testvér a legdemokratikusabb elvek mentén védi a déli határszakaszát, eszközökben nem válogatva. Oszt hiába forgat erről hallévúd kisezer érzelmes, drámai filmet, hiába pampog a sok jogvédő: Washington érdekei mindenekfelett maradnak, a többieknek meg kuss. Európa megérett a pusztulásra. Saját sírját ássa a nyugati mainstream. Majd ne felejtsünk el nekik pokrócot, takarmányt adni, ha ide kérik a bebocsáttatást Párizsból, Madridból, Brüsszelből. Akkor majd Putyin diktatórikus kenyere is jól fog esni mindnek. Új Európa van születőben. Az előzőt elbitangolták tőlünk.

Drónnal csempésztek cigarettákat Máramarosszigetre – ez is egy habkönnyű nyári hírecske volt. 

Kreativitásból nálam jelesre vizsgáztak. A történet eszembe juttat egy szerb filmet, komédia volt, persze. A főhős szerb fickó beérkezik egy koszovói szín albán faluba. Szólna az ott-lakókhoz, de mindenki csak lepisszegi és tovább bámulják szótlanul az eget. Nők, férfiak, gyerekek, megkövülten kémlelik az égboltot, majd kitörik a nyakuk, mígnem a horizonton feltűnik egy sólyom, nagy örömujjongás között leszáll, és a falu nemzetségének vezetője lecsatolja a lábára erősített kis zacskót: megérkezett a heroin, amit lehet csempészni... 

Nincs új a nap alatt. Az élet fölülírja a forgatókönyv-álmodók összes elképzeléseit.

A francia elnök – a közelmúltban – egy iskolai látogatáson helyre tette az őt letegező diákot, mondván neki, szólítsa Elnök Úrnak. 

Én nem szeretem Macront, de most – kivételesen – igazat adok neki. Minden ellenszenvem ellenére ez egyszer jár neki a plusz pont. Tudom, nem lesz attól sem több, sem kevesebb valaki, hogy tegezik avagy magázzák. De egy ország első emberének – akármilyen ócska is legyen – kijár annyi, hogy ha pattanásos középiskolások konfidensre vett hangnemben együtt akarják őrizni vele a disznókat, akkor azt azért joga van magának kikérni. Ugyanakkor Macron, és a hozzá hasonlóak éppen eleget tettek azért, hogy ez az elértéktelenedés, ez a mindenütt tapasztalható általános jellembeli megroggyanás, az Európát eluraló gerinctelenség teret kapjon. Nem kell tehát olyan nagyon csodálkoznia rajta, ha időnként pár szarházi, neveletlen tinédzser odasercint valamit. Tetszett volna kissé erélyesebben kezelni más dolgokat is! Akkor nem lenne gond egyik nyugati politikus tekintélyével sem.

Arnold Schwarzenegger Budapesten biciklizgetett. A belváros szépségét méltatta, videóját megosztotta: rá is kattant a magyar média, a már ilyenkor szokásos túllihegés kíséretében.

A deresedő tarkójúak, a gyűröttebb arcúak talán még emlékeznek rá, a kilencvenes években mekkora ribillió támadt, amikor kiderült, hogy a jó öreg Tony Curtisszel akart a kormány országimázst építeni. Át is toltak a valaha szebb napokat látott – azóta elhunyt – színészlegendának egy kellőképpen csinos kis összeget, hogy az elaggott, magyar fölmenőkkel bíró filmcsillag kövéren és kopaszon mondjon pár keresetlen szót arról az országról, ahonnét egyébként a szülei származtak. Ment aztán egy darabig a purparlé a Duna mellett: vajon megérte-e?

A szlovákok tizedannyiból megoldották a sokkal sikeresebb kampányukat: sztrapacskát zabáló turistákat, félpucéran síelő modelleket nyomtak bele, negyven másodpercbe belehazudták ügyesen a nem lévő történelmüket, lélegzetelállító hegyvidékeiket villantották,  és mindenki láthatta, hol a kórságban is van az a Szlovákia, vagy Szlovénia, a rosseb enné meg, eddig kevertük őket... 

Most meg Budapestre jár csajozni meg dőzsölni a fél Hollywood, a Lánchídra mászkálnak büntetlenül, klipet forgatni, meg a Csarnokban reggeliznek csupa gusztustalan, egészségtelen, de módfölött finom, magyarosch kosztokat. Kell-e ettől jobb reklám? Nem. Azt nem állítom, hogy még így is ingyen van, csak azt, hogy minden bizonnyal még így is megéri.

És a végére még egy színészóriás miatt fortyog az epém. Robert De Niro betöltötte a 75-öt.  Ám a kora mára a kisebbik gond. A nagyobb probléma maga De Niro.

A tipikus példája annak, hogy amint elöregszik valaki, elhülyül önnönmaga csillogásától és saját karakterének a paródiája lesz belőle. 50-60 évesen abbahagyhatta volna, vagy legalább megválogathatta volna a szerepeit: de nem. Ehelyett minden vacak forgatókönyvet lenyomtak a torkán, klisékkel tömött tucatfilmekhez adta a nevét. Olyannyira, hogy De Nirot hovatovább kifejezetten kínos volt nézni, direkt szenvedtünk helyette, miatta. Pedig szerettünk volna kalapot levéve tisztelegni előtte, mert azért ő volt a Szarvasvadászban, a Misszióban, az Angyalszívben és még ha komédiát is csináltattak vele, az Éjszakai rohanás toronymagasan veri ma is a műfaj jelenkori blődségeit. Ehelyett az utóbbi húsz évben mást nem csinált, csak hozta az idétlen grimaszokat, erősen „B” kategóriás „családi filmekben”, már ha így nevezik azt a zsánerű filmet, ami olyan hülye, rózsaszín meg súlytalan mondandójú, hogy ahhoz képest egy fröccsöntött Barbie hálószoba maga a magasságos művészet.
Ez van. „Majd megtanulsz szenvedni” – mondja ugyanő a Rettegés fokában Nick Noltenak, és alighanem álmában sem hitte volna, mennyire igaz lesz ez saját színészi karrierjére visszanézve. Sokszor állították párhuzamba Al Pacinoval. Voltak közös filmjeik is. Érezni kettejük között a különbséget. Al Pacino a filmek mellett végig színházi szerepekben is tündökölt. Hetente föllépett a Broadwayen, karban tartotta magát, szellemét, művészi rátermettségét napi szinten bizonyította (hozzá hasonló pl. Jeremy Irons), míg emez – De Niro – pusztán luxuslakókocsiból luxuslakókocsiba lődörgött át, és megöregedvén immáron egy kivénhedt, kiégett, levitézlett aktorrá vált, akit inkább sajnálunk, mint tisztelünk. Szomorú. Hab a tortán: politizálni is elkezdett. Közismertek a nézetei, nem lóg ki a buliból, kötelező érvényű liberálisként a Trump adminisztrációt mocskolja úton-útfélen. Magyar hangja is van: Koncz Zsuzsa néni most az aktuális szabadelvű partizánlány. Na – őt még énekelve se bírtam sosem.  

                              Pk