2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2024. június 17., hétfő

FENYŐÜNNEP FELÉBRED



A Zuglóból érkező villamos csörömpölése verte fel.
Mostanában ez a pimasz Vitézy a vezetőfülkéből rendre az ő ablaka alatt kezdett csilingelni, mintha csak tudta volna, hogy fél kilenc sincs, hajnalok hajnala van, ilyenkor még Fenyőünnep úr az ágyban szerette kipihenni a nehéz éjszakai alvását.
Legszívesebben egy szívlapáttal verte volna agyon Vitézyt, de eszébe jutott a hálószobaágya mellé rakott zuglói ásó, megkomolyodott menten az ábrázata, és inkább csak magában, szerényen dühöngött.
Ilyen morózusan tápászkodott, feltette szemüvegét, reggelihez készülődött. Mivel a csapból is egy Magyar nevű Péter folyt, kénytelen volt tegnap hazahozott – nem túl tiszta – nyírtassi kútvizet önteni a pohárba, majd ismét faggyút kent a kenyérre: erre fanyalodott, amióta a negyven tanácsadó prémiuma felemésztette a budapesti büdzsét. A faggyút a méhlegelőkre kicsapott féltucatnyi juh szolgáltatta. Niedermüller Péter vigyázta őket, de a leideni egyetemről szóltak, vigyázzanak vele, mert nem egy kiköpött számadó juhász: gyakran lop és mindemellett szemtelen is.
Fenyőünnep úr a frizsidert ki se nyitotta. Régtől tudta, üresen tátong. A spájzba eleve nem nyitott be: minden polcon Gyurcsány emberei voltak, akik lekvárnak képzelték magukat, dunsztjuk se volt róla, hogy egyébként szarok.
Odakint az utcán a szokott hangzavar dúlt: tömegek verekedtek, hogy a Blaha Lujza téri krómozott nyilvános vécében Vadai Ágnes kombinéját megérinthessék. A távolban Manfred Weber etette a Tiszás galambokat, Cseh Katalin pedig dinnyehéjnak képzelvén magát József Attila rakparti szobra előtt úszkált, míg a NAV emberei ki nem halászták, aztán vezetőszáron, négykézlábra ereszkedve elhúzták a Gyorskocsi utca irányába. Megszólalt Fenyőünnep úr kaputelefonja:
– Jó napot! Itt Ali Baba, plusz a 40 szavazó. Jöttünk a honoráriumért.


2024. június 11., kedd

KEH CSATALIN – MOMENTÁN


Hajnalban nyikordult az ajtó. Feleségének érkezésére Derg Bániel fölkönyökölt az ágyban. Keh Csatalin ilyenkor szokott végezni a munkahelyén.
A szerény, rosszul bútorozott, foszló tapétájú garzonba lépve a hullasápadt Keh Csatalin menten négykézlábra ereszkedett és az asztal alá mászott.
– Az utolsó elgurult Xanaxot tegnap este nyeltem le – vetette oda neki Bániel, mire Csatalin a régi módszert volt kénytelen alkalmazni: két karját a plafon felé lökte és beszagolt a hónaljába. El is bódult tőle menten.
– Ma este meló nélkül maradtam, kirúgott a népfelség – búgta az asszony Bániel fülébe és az összetaknyolódott tekintetéből mérhetetlen bánat áradt. Bániel nagy rutinnal eszméletlen pózba igazította az alélt Csatalint, majd fejben számvetést készített: "Gyuri bá fösvénykedik, Timi demokráCIA központja is húzódozik fizetni, nekem cigire se futja, az alapítványi tőkét is föléltük... Hm. Muszáj lesz lépni".
Elővette a telefont:
– Szia Anna! Bocs a korai zavarásért. A lelkész apádnál még megvan az a takarítónői állás?

TISZA-PÁRTI ÁRTÉR


Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Magyar átok ül rajtam: a síró szemem mindig jobban zavar, az az elsődleges, így örülni sem tudok az elégedettégtől fényes szememnek, mert piszkál az ellenoldali kudarc tudata, sajnos.
Ambivalens érzéseim vannak tehát.
Hiába, hozzászok-tam/tunk a földcsuszamlás szerű győzelmekhez.
És bármekkora most is a nyilvánvaló diadal, árnyékot vet rá a tudat, hogy Budapesten a fő hülyét nem sikerült elzavarni a franczba.
KaróGeri újrázása – dacára a még esetlegesen pislákoló újra számlálásba vetett reményeknek, amik szerintem meddő vágyálmok, nem fordítják meg a voksolás eredményét – jobban piszkálja a csőrömet, mint Poloska Péterék szereplése.
Az a 30 százalék ugyanis gyorsan le fog apadni. Ha majd nem csak a vezető pszichopata beszél, hanem a sleppje is megszólal, hibát-hibára halmozva, hamar lehámlik róluk a tömegemberek szimpátiája. Így, sötét lóként, minden felelősség nélkül nagyokat ígérgetve, program és jövőkép híján, pusztán lózungokkal is lehetett nagyot nyerniük. Majd az érdemi munka bizonyítja mire képesek, hány kilósak...
Sokat mond, hogy egy nappal a választási siker után, hétfő este az ATV-ben még a szimpatizánsait is megdöbbentette Poloska hisztérikus lelépése. 24 óra sem kellett, és már meztelendik a Magyar "király". Ha majd lehullik a hályog, lesz fejvakarás.
És hol van még 2026 tavasza!
A Tisza formáció merész ívű sikere (igen, elismerem, pár hónap alatt az ilyen eredmény figyelemre méltó) majd annak tükrében fog valós képet adni, amikor balról is elkezdik harapni a bokájukat azok a most levitézlett pártok, akiktől Magyarék elhappolták a szavazókat: itt elsősorban Gyurcsányékra gondolok.
Utóbbi nagy spíler, én nem írnám le. Eddig szódával bánt Poloskával, de a politikai túlélése miatt Ferenc ezután a pszichopata Tiszás torkának fog esni.
És akkor a már emlegetett "borzalmas" tagságáról is érdemes szólni, mert ez is a Tisza sírba eresztő kötele lehet.
Ha majd a sokszínű kórus a sok éhes szájjal elkezd énekelni, garantáltan lesznek, akik hamisan ki fognak áriázni a pártfegyelem kottájából. A közösség – még ha politikai is – erős bizalmi alapokon kell, hogy nyugodjék.
A Fidesz sem ingyen kapta a néppártos kovászt. Évtizednyi idő kellett az összekovácsolódáshoz, erős pártapparátussal, többszöri kormányra kerüléssel, apanázzsal stb. Teszem hozzá, mindezt kormányerőként vitték véghez. Magyaréknak – folyton ellenzékben – sokkal nehezebb lesz a dolguk. A struktúra építés kemény munka. Milliónyi kihívás lesz. Már most egy csomó szerencselovag van a soraikban, és még mennyi válllhatatlan figura lesz!
A saját karrieristáikkal a következő választásokig fel fogja emészteni magát a Tisza. Ha addig Poloska idegileg egyáltalán bírja...

2024. május 16., csütörtök

FILMES NAPLÓ - 27.

 


Polgárháború (2024)

Alig vártam, hogy Hollywoodban végre ráébredjenek, egyetlen világbirodalom története sem végtelen. Babilon, Egyiptom, Róma, a mongolok, az inkák, a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió: hol vannak már? 
Tudjuk, az ominózus történelmi konglomerátumokat csak nagy ritkán tiporta el valami idegen erő. Sűrűbben megesett, hogy egy többrétegű, lassú, belülről fakadó társadalmi kór emésztette fel a szuperhatalmat, a hajdani dicsőséget kikukázva, szertefoszlatva az örökkévalóságról csomózott zászlókat. Mivel ez a bolond világ a szemünk láttára rohan a vesztébe, aligha kell jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: bizony, az USA állapota sem fest rózsás képet… A Szabadság szobor orcáján már rég kigyúlt az a sok ragya, a fáklyát tartó keze mind lejjebb lohad, egyre mélyebbre eresztve az alapító atyák dicsfényét. Egy amerikai polgárháborút nem szívesen néznék végig, de filmen megálmodva elég izgalmas mozis kísérletnek ígérkezett.
Vagyis, annak tűnt.
Sokkal, de sokkal többet reméltem ettől a produkciótól. Ez így kevés, mondhatni – semmi. Bármelyik "B" kategóriás posztapokaliptikus mozi látványvilága vetekszik a Polgárháborúéval. Az nem bombasztikus erőfeszítés egy filmes stáb díszleteseitől, hogy vidéki aszfaltút mellé odatolt autó roncsokat mutatnak, üres benzinkutakat, a kifosztott gyorsbüfékben meg portölcsért űz a szél – a bolond is látja, itt kérem világvége uralkodik, jesszusom, a kólagép is üres... Távolban meg füst gomolyog, kötelező érvénnyel. Csitt csak! Madárcsicsergés se hallik, borzalom... Az efféle utalásokat már láttuk, köszönjük.
De haladjunk sorjában.
A szereplőkről inkább nem mondok semmit. Ha magyarul értenének tán megsértődnének, holott nekem van jogom kikérni magamnak, amiért egy vasárnapi amatőr színjátszó társulatot voltam kénytelen végigszenvedni. Élükön a főhősnő... A nevét le se írom. Ha régen voltak emlékezetes alakításai, ezúttal nem érdemli meg, hogy megemlítsem. Az egyetlen valamire való színész megjelenésére bő órát kellett várni. Az is egy mellékszereplő volt. A pár perces karaktere és a köré rajzolt röpke jelenet keményre sikerült, a feszültség fokozása jól volt ütemezve, kiugróan jól, a cselekmény többi, ásítozós részéhez képest bravúrosan.
Szóval, a kétórányi filmidőből akadt öt valamire való percecske. Sovány eredmény.
A be-belassított – a rendező valamiért művésziesnek gondolt – szcénái zavatak, az időnkénti filmzene pedig olyan maníros, hogy attól inkább nevettem, kizökkenve a sztoriból.
Hírlik, a könyv nem rossz, amire ez a filmadaptáció íródott. Bárhogyan is van, ez nagyon gyenge lett, történet nélküli, összeütött férc. Régebben még működött egyfajta jenki önvizsgálat. Volt lélek a hetvenes évek nagy filmjeiben. Ehhez Vietnám pofonja kellett? Valószínűleg. Manapság úgy fest, hogy az újabb kori amerikaiak képtelenek elhinni, egyszer veszíteni fognak, de nagyon. Talán emiatt nem képesek hiteles filmet készíteni a borítékolható bukásukról. Túl gyönge a fantáziájuk. Mások szemében a szálkát látják. A sajátjukat piszkáló gerendát elképzelni sem bírják.10/2

 


Talpig férfi - 1. évad (2024)

A Kártyavárhoz képest ez egy matiné eresztés. Alighanem elirigyelték Kevin Spacey dicsőségét. Vagyis a hatrészes mini sorozat készítői tapinthatóan a Kártyavár széria sikerének farvizét szerették volna megúszni. Itt is van politika, de kiscsoportos szinten, már-már fájóan bugyután ábrázolva. Jobb híján a pénzügyeskedő hatalom-technikai trükkök tartották ébren az érdeklődésemet.
Faék sztori: anno már a Dallas sorozat is ezt a trombitát fújta több száz epizódon át. Egy gazdag ember a hatalom csúcsán csődközeli állapotba kerül. Ezúttal nem Jockey Ewing, hanem egy megtollasodott ingatlan spekuláns bankrottál.
Máról-holnapra egyedül marad. Se barát, se üzlettárs, se ivócimbora: egy-két hűséges szolgán kívül alig marad kapcsolata.
Hogy ne csak egy pénzes fehér családról szóljon a történet, odavarrtak mellé egy börtönös négeres sztorit, a teljes diszharmóniára fittyet hányva. Így folyton megbicsaklik a mese, mert az Egyesült Államok unalomig ismert börtönviszonyai közé kanyarodik vissza a film, holott az intrikák, a milliomosok világa százszor több érdekességet kínálna. Ilyetén nem tetszett a sorozat, de egynek elmegy.
A főszerepet játszó Jeff Daniels jó. Gondolom nem véletlen hajaz Donald Trumpra a karaktere, erősen merítettek abból is. Ellenben a fő intrikust játszó Tom Pelphray (!?) csapnivaló színész. Néha nem tudtam eldönteni, röhögjek rajta, vagy szánjam, olyan ügyetlenül formálta a szerepét. Ami ért a filmben valamit, az pár elmés mondás, aranyköpés. Néhányat kijegyzeteltem: "Egy férfi sosem küzd ugyanazzal a sárkánnyal, mert a nő mindig másmilyen." És: "A csúcson mindig jobban fúj a szél." Körülbelül ennyi. Spoilerezni nem akarok, de a vége is olyan, mint az egész sorozat – majdhogynem semmilyen. 10/5.

 

 

 

2024. április 26., péntek

Pósa Károly: ÁPRILISI FÉLÁLOM

                                                                                                                  D-nek.

Festményem

A tavasz tűvel karistol.
Április lett: igézetes az ébredésem.
Odakint örvényes ködfátyol,
levél táncol a víztócsa-mélyedésen.

Veled hajnaltájt a halk alázat él,
testünk pőre, mint a vadállatoké,
a vágy ég, 
este-reggel enni kér.
Magam miatt, meg a Te kedvedért.

Lám, így vagyunk egymás tenyerében,
hogy felszívódjék a sötétben a bánat,
sokszor láttam, sokat kértem
a fölöttem szálló madárkákat.

Pénteket írunk. Hírlik, tavasz van.
Az öbölben kinyílt egy zöld zsalus ablak,
Szent Iván keze maradt mozdulatlan.
Hangodra a sós sziklák hangot adnak.


2024. április 25., csütörtök

EHETETLEN KÜLDETÉS

 


HALÁLOS FEGYVER

A washingtoni Instutite for the Study of War arról írt elemzést, hogy az oroszok győzelme végső soron Magyarországot is veszélybe sodorhatja, ezért célszerű lenne Ukrajnát úgy felfegyverezni, hogy a haderejük a második legerősebb legyen Európában. Hátha így Kijev a jövőben kordában tudja tartani a mindenkori Moszkva harci kedvét – így okoskodnak a jenkik.
Na mármost: ha eljátszunk a gondolattal, miszerint az oroszok úgy megverik Ukrajnát, hogy közös magyar határ lesz velük, szerintem semmivel sem lesznek rosszabbak, vagy jobbak, mint a jelenlegi kijevi vezetés. Viszont attól kifejezetten fázok – a Jóisten mentsen meg tőle bennünket! –, hogy egy kiszámíthatatlan, frusztrált, szélsőségektől hemzsegő ukrán szuperhadsereg fenekedjen Magyarország szomszédságában.
Még mit nem! Értem, hogy ez az USA dédelgetett opciója, de csak akkor bólintanék rá, ha a majdani Mexikó atomrakétái San Francisco és Los Angeles felé lesznek fordítva, vagy esetleg Kuba nukleáris arzenálja a keleti part metropoliszait fogja célba venni.
Ami a jelenben minket illet: Európának volt egy nagyszerű esélye, hogy kelet felé terjesztve érdekeit az oroszokkal, majd végső soron a kínaiakkal tökélyre fejlessze. Egy versenyképes – gazdasági értelemben szuperkontinens – Euro-Ázsia jöhetett volna létre, ahol a nyugati technológiát az ókontinens szavatolja, egy olyan trión belül, ahol a partnerek soha nem akarták se a politikai, se az ideológiai, se a vallási akaratukat az európaiakra rákényszeríteni. Ez a triumvirátus lehetett volna az igazi kihívója a vízfejjé dagadt washingtoni lator államnak. Ehelyett mi történt? Az unoka bácsi európai szigetország a nevéhez méltóan angolosan távozott a brüsszeli ketrecből, az ottani majmok meg fürt banánért eladják, dobra verik Washington akarata mentén a gyermekeik jövőjét. Már ha van egyáltalán gyerekük, és nem a kutyával izélnek odahaza.
Régtől monomániásan mondom: egyetlen mentsvárunk Közép-Európa. Egy jottányit se szabad engedni a nemzeti érdekeinkből! Látom a Fidesz időnkénti hibáit. De ha a túloldalra nézek, százszor inkább ismét Orbánékra szavazok!


AVAS ÚR

Az egykori tévés Havas Henrik lett Gattyán György médiabirodalmának elnöke. A pénz nem érdekli, csak a feladat motiválja – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel…
Nem irigylem én ezt az embert. Soha sincs nyugalma. Egykoron volt valami, ám a képernyő dicsősége elmúlt. Az idő tájt legalább Magyarország egyik fele ismerte, ha feltétlenül nem is rajongtak érte.
Így is jól járt. Horn Gyuláéktól kapott sarzsit. Aztán, mint tudjuk, gyorsan kiesett a csecs a szájából. Kárpótlásul hagyták nyomulni a mindent leuraló balliberális és bulvár sajtóban, mert mégiscsak egy  elkötelezett "haveri kutya" volt és maradt. Az elvtársak ezt szem előtt tartották. Aztán "az idő vasfoga elrepült felette". Manapság egyre kínosabb a szereplése, Farkasházy médiasúlyával nivellál, ami már a közeli hozzátartozóknak is szekunder szégyen. Ettől függetlenül Havas nem hagyja magát, nyüzsög tovább. Azt hiszi, megint visszajönnek a kilencvenes évek, Gyárfás helyett Gattyánra, NAP Tv-t váltva pornhub. com-ra áll majd a zászló. Az évek pedig szállnak tova, lelki megbékélés nélkül, míg végül – mint mindenki – Havas is odaér az út végére, és akkor majd széttárt kézzel álldogálhat, tanácstalanul, mi végre is pazarolta el magát ennyi marhaságra.


EHETETLEN KÜLDETÉS

Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke publicisztikát írt a Die Welt oldalára, amelyben kifejtette: szégyenletesnek és abszurdnak tartja, hogy a magyar miniszterelnök a migrációs paktum ellen szavazott.
Szegény, szegény Weber…
Elképzelem, ahogy odahaza a tükör előtt grimaszokat vág, húzza össze a szemöldökét, hogy férfiasabbnak, határozottabbnak lássék, elvégre úgy indult a pályája, hogy húsz év múlva már a nyugati kisdiákok történelemkönyveinek a címlapján lesz, mondjuk alexandriai Nagy Sándor, XIV. Lajos, vagy Kolumbusz portréi mellett. De legrosszabb esetben is érettségi tételként húzzák majd matrózblúzos, térdszoknyás tinik.
Erre föl egyre inkább úgy fest, nemhogy címlap, lábjegyzet sem köthető majd Manfred Weber nevéhez. Vigaszágon anno majd egy wc-öblítő – meglehet – viseli a Weber nevet, de lássuk be, ez azért mégsem akkora dicsőség, mint a Napóleon konyak. Weber tehát dühös a világra, magára és a sarki fényre, amely a bitang Orbán Viktor kézlegyintésére nem a derék Manfred kopasz feje búbja fölé vont glóriát. Be kell érnie a fürdőszobai tükör előtt a 100-as LED égő sugarával, az örök táskahordozó tedd ki hadd hűljön szerepével, hogy emberszámba már senki nem veszi. Ráadásul az asszony is megöregedett, tragédia, egy istennek se akart soha franciázni.

2024. április 24., szerda

DR. MEKK ELEK

 

Rajzom

Das neue Zuhause – Ungarn

Egy jó nevű hamburgi hírcsatorna összeállítást készített arról, miért ilyen népszerű Magyarország a német kivándorlók körében. A műsorban bemutattak egy svájci üzletembert, aki egy áttelepülőknek szóló tanácsadó csatornát működtet. A megkérdezett svájci ágens szerint az új hazát kereső németeknek legfőként a szólásszabadság és a demokrácia minősége vonzó Magyarországon.
Teringettét!
Mivel a cikkben elhangzott vélemény a jelenlegi távvezérelt berlini média-doktrína által sulykoltakkal szöges ellentétbe került, az ügybuzgó tollnokok gyorsan megtalálták a HVG főszerkesztőjét, aki szépen odanyilatkozta nekik, hogy szó sincs itt demokráciáról, lárifári… A Gergely Márton névre hallgató HVG-s szerint Magyarország azért célországa az útilaput kötő germánoknak, mert – szíveskedjenek megkapaszkodni! – itt „az antiszemitizmussal szemben alacsonyabb a gátlási küszöb”.
Két bajom is van a fent elhangzott állítással. A HVG vezetője egyfelől pregnáns zsidógyűlölettel vádolta meg a kerek egész magyar társadalmat. Ez szakmai és emberi szempontból is tűrhetetlen. Utána pedig lenácizta azokat a németeket, akik – mit ad Isten! – Magyarországra költöznének, vagy már a Balaton mellett, Hévíz tövében, esetleg egy dunántúli falucskában élnek békésen hosszú évek óta, és a magyar lakossággal együtt eszükbe sem jut „antiszemitulni”. Ez minden alapot nélkülöző aljas vádaskodás.
Elméláztam. A közelmúltból felrémlett egy interjú a német belügyminiszterrel, aki kénytelen volt azt tanácsolni a németországi zsidóságnak, hogy közterületen ne viseljenek kipát, mert az ilyesmi biztonsági kockázattal jár. Magyarán a saját állampolgáraik testi épségét sem tudják szavatolni, például egy forgalmas utcán. Aligha véletlen: géppisztolyos német rendőrök vigyázzák a zsidó felekezet iskoláit, zsinagógáit.
Mindeközben Budapesten teljesen megszokott, hétköznapi jelenség a kaftános haszidok látványa. Szombatonként sűrűbben össze lehet velük futni, ahogy a gartel nevű zsinóros övvel a derekukon mennek a dolgukra Isten hírével. Hogy mást ne mondjak, kétsaroknyira tőlem a Baumhort Lipót által tervezett zsinagóga mellett egy alapítványi zsidó főiskola, a McDaniel College Budapest zavartalanul működik. Sose láttam egyenruhást a környékén.
Szóval, a németek egy része hajlik arra, hogy hazát váltson.
Biztos lesz, aki azzal érvel, bezzeg Magyarországról is van egy Németországba átvándorló gyülekezet, ami igaz.
Innét is mennek magyarok Berlinbe, meg más német régiókba, ahol a helyzetet kellően ismerő elemek, a hitelesség netovábbjai szerint annyira szabad például a művészet, hogy itt Mucsán azt elképzelni sem tudjuk. Közben az a valóság, hogy a német fővárosban a harmincas évek tébolyán is túltesz a dekadencia. Természetesen a demokrácia és a liberális kiskáté narratívája szerinti demokráciáról beszélünk, ami a saját ideológiai vezérfonalán túl tűzzel-vassal pusztítja a más véleményt képviselőket. De hát tudjuk, Berlinben MINDIG jobb volt: Grünberg bácsi zongorázhatná a különbséget, ha anno nem deportálják családostul, és a kifosztott lakásából a szemközti szomszéd a zongoráját nem rekvirálja el.
Személy szerint örülök, hogy van egy egészséges lakosságcsere köztünk és a krautok között. Jöjjenek ide az ottani normálisan gondolkodók, egészséges szellemiségűek. Cserébe szívesen átengedjük nekik a mi hülyéinket. Csak aztán nehogy retúrjegyért könyörögjenek.


Dr. Mekk Elek

Bár délvidéki kötődésünk révén földik vagyunk, Dr. Csernus Imrét sose kedveltem. Egyébként is erős fenntartással viseltetek a pszichológia iránt. Nem tartom tudománynak. Elfogadom, hogy van, de aligha fogom valaha is a pszichológia útmutatásait kérni. Ahhoz túlságosan viszolygok Freud tanaitól és túlságosan sokat olvastam Jungot, akit viszont becsülök. Vele együtt az egyik kezemen meg tudom számolni, hány pszichiátert tartok mérvadó szakembernek. Értelemszerűen Csernus nem tartozik közéjük.
A minap készült vele egy majdnem egyórás interjú, amelyben a nevezett lélekbúvár a magyarságról azt találta mondani, hogy „egy búval baszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk”.
Valamelyik nap a felét megnéztem a videónak. Tanulságos. Mindig elbámulok rajta, mikor éteri magasságokból kinyilatkoztatást hallok valaki megmondótól, legyen az politikus, közéleti személy, akárki. Milyen magabiztossággal beszélt például a szerelemről ez a derék Csernus, akit az első férfi-nő párkapcsolatról megírt könyvének promóciójával egy időben hagyott faképnél a nője. Már ekkor javallott lett volna önvizsgálatot tartania.
Most Rónai Egon műsorvezető a mocsárba húzta, elemezze a magyar közéletet. Csernus meg szépen belegyalogolt a néplélekbe. Általánosítgat. Vélhetően régtől saját maga hatása alatt van ez a doktor, ezt tette vele az évtizedes bulvár jelenlét. Neki se ártana egy díványon heverve feltárulkozni valami képzettebb kollégájának.
Dr. Csernus logikáját követve tehát leszögezhetjük, hogy a zsidók kapzsik, a cigányok bűnözők, a tótok buták, a skandinávok alkoholisták, a görögök lusták, a románok szőröstalpúak, a németek frigidek és minden angol nő kapafogú, lópofájú bányarém.
Tartok tőle, Csernust is csak annyira kell komolyan venni, mint a képernyőn távgyógyító Gyurcsok Józsit, vagy mi a bánat volt a neve.
Hogy sportpszichológusnak Dr. Csernus Imre milyen, azt nem tudhatom. De az, ahogy szakmányban gyalázta a nemzetet arra vall, az ő emberi kvalitásán is lenne mit csiszolgatni.

2024. április 23., kedd

FILMES NAPLÓ - 26.


Egy zuhanás anatómiája (2023)

Adott egy sikeres német írónő, mellette egy sikertelenségre ítéltetett – szintén művész – francia férj. Kettejük kapcsolatát egy megvakult, azaz erősen látássérült fiúgyerek fogja egybe. Már ahogy. A férj telis-tele van komplexussal. Semmi se úgy működik, ahogy kéne. Sérelmek gennyesednek meg viták dúlnak naponta, és a házastársi kihűlt viszonyon az sem segít, hogy a francia Alpok lélegzetelállító szépségű bércei között, egy ékszerdoboz faházban él a család. A film elején rögtön beüt a tragédia: a férfi lezuhan az alpesi ház teraszáról. Öngyilkosság? Baleset? Netán gyilkosság? A gyanú a feleségre, Sandrára vetül, akinek a nyomozás során felvett vallomása, majd a bírósági eljáráson elhangzó válaszai nyomán ölt arculatot a film igazi mondandója. És ami kibontakozik, abba beleremeg a néző. Mert a nagyon is hétköznapinak tűnő események láncolata közé ezer szállal fonhatók be az emberi lélek legsötétebb üzelmei. Hátborzongató a felismerés: a pokol kapujának kilincse mitőlünk is csak karnyújtásnyira van.
Nekem tetszett ez a pszicho-thrillerrel ötvözött dráma. Nem érdekel, hogy jelölték-e Oscarra, és ha igen, nyert-e? Már régtől fogva inkább bízom a saját mércémben, mint a Rotten Tomatoes meg a kritikusok pontszámaiban. Elhiszem, hogy egyeseknek vontatottnak tűnhet a film: nem mindig és nem mindenkinek tetszik, ha két és fél órán át egy házasság, vagyis egy család intim kulisszái mögött nézelődhetünk.
Nem bántam meg, hogy megnéztem. Szépen összeillesztett, ügyesen megkomponált, jól építkező dráma. Lerí róla, hogy európai alkotás – mondom ezt jó értelemben. Végig fenntartja a feszültséget. Mint néző felkönyökölve vártam, ugyan mi sül ki belőle. Spoilerezni nem akarok, de a slusszpoént kisezer módon elképzeltem, és mégis egy ezer egyedik verzióval fejeződött be a film. A színészek kiválóak, kezdve a főbb szerepektől a legegyszerűbb karakterig, s bár alig van benne néhány helyszín – zömmel a bírósági tárgyalóteremben zajlanak az események – egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, fölösleges kádereket, hatásvadász nyavalygást. Sőt. A vágások mesteriek. A válaszok és a gesztusok gyakran a levegőben, függőben maradnak, ránk bízva, hogyan a magunk módján miként vezetjük tovább a történetet. Ha netán valaki ódzkodik a művész(iesebb) alkotásokól, annak nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen. 10/9
                

Szunnyadó vérebek (2024)

Az egykori nyomozó Roy Freeman (Russell Crowe) nagyon beteg. Súlyos Alzheimert diagnosztizáltak nála. Meg is műtik az agyát, valami új módszerrel, de az emlékei helyén „csak egy nagy fekete lyuk tátong”, hangzik el a filmben. Az operáció után lábadozó hajdani detektív máról-holnapra egy tíz évvel ezelőtti gyilkossági ügyben kezd el ismét kutakodni. A tét: ha nem sikerül az újabb bizonyítékok alapján felderíteni az igazságot, az állami börtönben vélhetően ártatlanul elítélt gyilkost egy hónapon belül méreginjekcióval kivégzik.
Szép és nagy film, az utóbbi hetek legjobbja, bár korántsem érdemel tízest a skálán, csak amolyan szabályos nyolcast. Azt is inkább Russell Crowe homlokára kéne rajzolni, mert az ő érdeme ez a másfél órás mozi. Tulajdonképpen miatta néztem meg, és mint annyiszor, most is megállapítottam, hogy ez az ausztrál fickó korunk egyik legjobb filmszínésze. Egyszerűen jó, amit csinál. Persze, dagadtra hízott, mondják a finnyás fanyalgók. És akkor mi van? Nézzék a szeme rebbenését, a zavarodott tekintetét, ahogy az emlékeit keresgélő ember erőfeszítését játssza: minden olcsó manírnál hitelesebb. Eléri, hogy együttérzőn figyeljük a kiüresedett, múlt nélküli elme vergődését. A tanácstalan, az önmagát sem találó egyéniség tétovasága pedig olyan megindító, hogy a thrillerre vastagon ráül a dráma. A Gladiátorban Tommy Flanagan szerepel Maximus szolgálójaként, ebben a filmben pedig a detektív társát alakítja – ezt rögtön kiszúrtam. Úgy látszik, a két színész az életben is szoros barátságot ápol. Aligha véletlen, hogy egy új produkcióban megint összekerültek. Csókás Márton is hozza a tőle megszokott negatív figurát, őt még jóindulatú, netán vicces szerepkörben sose láttam. Ráégett a rosszcsont munkaköre. Nem tehet róla, hogy már a szeme szűkülésétől is a hideg kirázza az embert.
Summa summarum, megéri végigizgulni ezt a filmet. Tisztességesen összerakott a mese. Fordulatos, jó kis krimi, sajnos kicsit kiszámítható végkifejlettel. 10/8. De a nyolcas megáll, mint a cövek.



2024. április 4., csütörtök

ÁTÁLLÁS

Belváros - képem
30 x 42 cm
 

Az utcámban számos nagy ember lakott. Ezt a mondatot nem tudom a nagyképűség megnyújtott árnya nélkül leírni, pedig egy darabig gondolkodtam rajta, hogy lehetne szerényre igazítottan, csöndben aláhúzva jelezni, hogy önmagamat dehogy sorolom közéjük.
Ha netán meg azt írom, hogy a Damjanich utca sok híres embernek adott otthont, én is itt lakom: még rosszabb.
A félreértések elkerülése végett mondanám tehát, hogy bár a VII. kerületi Damjanich utcában majdnem minden ház falán egy-egy emléktábla jelzi hogy ott élt, vagy alkotott valami nagyszerű valaki, és naponta böngészem a márványba vésett illusztris neveket, mintegy mellesleg, ám tényként közlöm – itt van a garzonom is.
A lakásban a munkám. A mentsváram. Ide húzódok el.
Mikor dolgozom, nem érdekel más. Ilyen együgyű, egy srófra járó vagyok.
Az utcámban a márványtáblákon szereplőkkel szemben nincs nagy művem. Az életem is egyszerű. Nem taszigál semmi a zsenialitás felé. Nem fogok klasszikus zeneműveket komponálni, vagy az ezerszer játszott színpadi produkcióm után hajlongani a hangos ováció közepette. Nincs bestsellerem, Kossuth-díjam, államtitkári pozícióm, dandártábornoki rangom, és alighanem már olimpiai érmem se lesz.
Ülök az íróasztalomnál. Írok, firkálok, esengő akarat nélkül. Arra vigyázok csupán, hogy amit csinálok, abban legalább nekem kedvem teljen. Mást nem kívánok. Teljesítmény-centrikusság, kényszerű sikerhajhászás nélkül is pont úgy élek, teszem a dolgomat, mint korábban. Ilyetén felelősségem sincs, vagy ha igen, csekély a jelentősége.  Nem rettegek, feszengek. Örülök, mikor egy szó mögé nézve látok valamit, amit később esetleg képszerűen ábrázolhatok a saját értelmezésem szerint. A szobában vagyok, körülöttem vásznakkal. Néha együtt lehelek a festékek szagával. Beragadhatnak a billentyűk, a kéziratok gyűrődnek és a sarokban rendszerezésre váró cédulákon egy régi tervem. Majd megírom, sóhajtom egykedvűen, némi lelkiismeret furdalással. Délben tésztát főzök, és közben a tegnapi filmben elhangzott nagymonológon nyámmogok.
Esténként, ha lemegyek az utcámra, a platánfák alatt fülelem a trolibusz huzalok reszelős zizegését. Nyomot hagy a levegőben a város zaja. Megnyugvás híján éjjel is zihál a környék, pedig mostanában sűrűn és gyorsan alkonyodik, mert átállították az órát. Úgy tudni, sokak időérzékét összezavarta.

                                                     Pk

2024. március 26., kedd

DANSE MACABRE

2019-es rajzom

Haláltánc

Brüsszel nem a Római Birodalom. De nekik legalább az ókori hanyatlásuk időszakában is ütőképes légióik voltak, még ha zömmel barbár csapatok is alkották, azért egy irányba mutatott a kardjuk.
Az Európai Uniónak nincs közös, gyorsan és hatékonyan hadra fogható katonasága, és kardok híján csak a politikusnak hazudott gazember fiúlányok micsodája mutat egyfelé: a pokol legalján lévő fertő irányába.
Történelmi párhuzamként a nyakukon itt vannak a barbárok is, csakhogy azok a lábuk közét nem ideológia alapon himbálják a szélrózsa minden irányába, hanem célirányosan gyermeknemzésre használják.
Lassan, de biztosan a kreol, a barna meg a fekete európaiak kiszülik az őshonos népeket az Ókontinensről. Mondjuk, egy részükért más most sem kár. Hozzájuk képest – némi vigaszként – Közép-Európa még bástyaként tartja magát.
Nem lenne hasznos feladni az elveinket. Isten-haza-család.
Elvégre ugyanezt mondják az új honfoglalók is:  Allah – potya jólét, új, lerabolható élettér – és a család helyett nagycsalád, vagyis nemzetség. Kopogtat az ajtón a civilizációk harca. Nem rövidlátó, hanem vak, aki nem látja. Vagy egyszerűbben fogalmazva gonosz, számító szélhámos, kártékony elem, valamilyen brüsszeli bürokrata.
Utóbbiakról elmondható, az még csak hagyján, hogy gazdasági analfabéták, de ami rosszabb, egyúttal alvilági elemek is. Ráadásul kicsinyesek. Még ezt sem képesek nemes nagyvonalúsággal művelni. Hosszú évek óta korrupcióról és jogállamisági értékekről prédikálnak. Az egyik kezükön a finnyásan eltartott kisujj, a felemelt mutatóujjal, ám a másik kezükön teli tenyérrel sem győzik a saját túlkapásaikat és csalásaikat takargatni. A korrumpálódott európai képviselők vígan élik mindennapjaikat, miközben azokat a tagállamokat, akiknek az álláspontjuk szembemegy az övékével, mindenféle légből kapott vádakkal a végletekig elnyomják.
Igen, minden birodalom a végnapjai felé közeledve túllép a saját törvényeinek a határain, mivel tudja, vagy inkább érzi, hogy elemeire fog széthullani. Tehát az európai vezetők végső tetteiben se keressünk racionalitást. A szemünk előtt vonaglik Európa politikuma, aminek se befelé, se kifelé nincs már tekintélye.
A magyarok hajdanában önként léptek be ebbe az inkompetens közösségbe. Csalódtunk, és most fölemeltük a hangunk, mert komolyan aggódunk, van okunk a kritikára.
Aki pedig bírálni merészeli a nyugati politikai elitet, hamar bűnösnek találtatik.
Brüsszel szemében Magyarország ma a renitens, a rossz diák. A kezelhetetlen, problémás eset. A megszelídülésre képtelen dúvad.
Nem baj. Maradjunk meg ilyennek. Az idő minket igazol. Bizonyos, hogy holnap holnapután már nem leszünk egyedül, ahogy már ma sem vagyunk azok. Fű alatt, suttogva akadnak támogatóink.
Az európai mainstream a mi folytonos „büntetésünket” szánja talán az utolsó összetartó erőnek, nem számolva azzal, hogy ez egy kétélű fegyver. A porondmester mellett zenebohócot játszó többi tagország számára is nyilvánvaló lett: ha velünk egyszer végeznének, bármikor bárkivel ugyanezt megtehetik majd.
A derék Huntington rég megírta: a hanyatló birodalmak központosítanak és igyekeznek uniformizálni. Közös célokról és közös értékekről papolnak, miközben épp értéktelen kacatként a céltalanságba hullanak…


Milarepa* módszer

Felgyújtották a sepsiszentgyörgyi Kultúrpalotát. Először azt hitték, hajléktalanok miatt égett porig a patinás épület, ám később meglettek a valódi tettesek, akiket a politikailag korrekt média csak „fiatalokként” mer megnevezni. Ne is firtassuk, kifélék, mifélék.
Nem szabad őket börtönbe csukni. Lábbilincsben, rabláncon ki kell vezetni őket az elüszkösödött, füstölgő romok közé, és a kezdődő újjáépítésen napi 12 órát robotoltatni mindhármukat, míg az utolsó dudacserép a helyére nem kerül. Legyenek a kőművesek culágerei, hordják a cementes zsákokat, keverjék a maltert, pakolják a téglákat, cipeljék a törmeléket. Pár évnyi renoválás után engedjék őket szabadon egy-egy farbarúgással, fillér fizetség nélkül. Hátha addigra ember lesz belőlük.

* A buddhizmus egyik legnagyobb misztikus alakjának, Milarepának a vezeklésül felépített épületeit le is kellett bontania, majd új tornyokat húznia, míg a mestere véget nem vetett a tortúrának.


2024. március 17., vasárnap

BERNÁT KALANDJAI


 
SzEUrbia?

Aleksandar Vučić nem kertelt, a diplomáciában szokatlanul egyértelműen fogalmazva kijelentette:  a nyugati államok azt szeretnék elérni, hogy Szerbiában baloldali bábkormány legyen. A szerb elnök szerint hatalmas külföldi nyomás nehezedik országára.
Ezt a barátságtalan viszonyulást  mi – magyarok – régtől tapasztaljuk, ezzel élünk együtt, mióta az Orbán-kormány létezik, és folyamatosan szálka a nyugati mainstream szemében. Egy csomó "jóindulatú szövetségesünktől" nem szívesen vennénk használt helikoptert...
Egyébként Vučić pontosan látja a helyzetet. Ő sem frissen kezdő a politikában. Dicséretére legyen mondva, a sovinizmustól sem visszariadó térfélről időben visszakozott egy rendes, vállalhatóan nacionalista, a szerb érdekekért küzdő politikai oldalra. Nem véletlenül tekint fel Orbánra és az sem titok, hogy Belgrád számos lépésében Budapest kormányzati döntéseit utánozza. Jól van ez így. Ráadásul Vučić – a hagyományos szerb-orosz kapcsolatok tudatában, ismerve a szerb néplelket – bátran mondhat ettől meredekebb (egyébként igaz) dolgokat is. Odahaza aligha fogják megszólni érte. Annál inkább Brüsszelben, de a jelek szerint a szerbek, mint a törökök, már ezt is pont leszarják. Egyre kevésbé fűlik a foguk az EU-nak nevezett diliházba belépni. Még ímmel-ámmal, a látszat kedvéért erőltetik a csatlakozást. Gondolom, Szerbiában sem akarnak gazdasági megrázkódtatást egy hirtelen NEM-mel.
Ám a magyar szomszéd példáján okulva titkon lóizét lengetnek Brüsszel felé és inkább a semlegesség árnyékában használják az orosz energiahordozókat.

Örmény humor

A múltkor újságírók kérdezték meg az örmény származású orosz külügyminisztert, mit gondol a francia elnök kijelentéséről, mely szerint akár francia csapatok is indulhatnak az ukránok megsegítésére. Lavrov reagálása annak tükrében különösen fontos, hogy azóta tudható, Macron teljesen bevadult, már nukleáris összecsapást vizionál Európa és az oroszok között. 
Mindazonáltal az anyakomplexusos francia vezető rögtön az első kirohanásai után megkapta a Kreml frappáns válaszát.
Szergej Lavrov öreg róka a nemzetközi diplomácia susnyásában. A kisujjában az efféle politikai kocsmakultúrával kapcsolatos összes tudás. Nemhiába, gesztus szinten is porig tudta alázni a felfuvalkodott Macront, akinek a beképzeltségét az sérti leginkább, ha szóra sem méltatva kiröhögik. Mert ez történt. Az orosz diplomácia vezetője a mikrofonok előtt gúnyosan elnevette magát, legyintett, és odébb lépett. Elegáns.
Touché! – mondanák a párizsi páston.
Szóvá tettem már, máshol is: a mi hazaáruló, hitvány "ellenzékünket" sem szabadna olykor ennyire komolyan venni. Ki kell nevetni őket. Más esetben angyali türelemmel, egy elmeorvos nyugalmával kivárni, ha pofáznak, esetleg humorosan visszaszólni valami aranyos, könnyed aranyköpést, amitől menten elájulnak dühükben. Észre kéne vennünk, karót nyelt jobboldali társaim, hogy a humor egyáltalán nem baloldali műfaj. Csak annak lett kikiáltva, azok által, akik mindig is a legjobban tartottak tőle.

Bernát kalandjai

Egy budapesti kávéház elől loptak el egy plüssmackót. A tettes taxiból ugrott ki, aztán a kocsiba gyömöszölte a Bernát nevű behemót kabalamedvét és elviharzott.
Bizonyára egy infantilis, begőzölt elmeszökevény vitte el a derék Bernátot. Az efféle cuki, XXI. századi belvárosára igazított, illetve az azokat fenntartó belső körhöz tartozók nem sokat gatyáznak, ha éjjelente akciózni szottyan kedvük. Az éj leple alatt bátrak, névtelenek, büntetlenek. A balhé meg egyszeri, megismételhetetlen. Holnap már hőstettként lehet hirdetni a zártkörű Facebook-csoportban.
Ha egy inkubátorba tett baba rugdalózik a lokál bejáratánál, aligha nyúlt volna hozzá bármelyik széplélek.
A gyerekkel csak baj van, ugye. Túl sokat fingik, meg van tán valami szülői kötelesség is, közben semmi bulika, és különben is a menhelyi kutya meg a madárpók a menő, nehogymá' családot kelljen nevelni, hisz épp, hogy elmúltak harmincöt évesek, megvan a kulcsra zárható gyerekszobájuk. Anyu mos, főz is estebédet, ami tulajdonképpen nekik a reggeli, és a fodrászt is kifizeti a mama, ha történetesen kékről zöldre kéne a frizurát melírozni. A mellbimbó-pírszinget meg a fater fizette: zsebbe nyúlt a tartásdíj mellé.
Évente többször letördelik a Lánchíd kőkeresztjeit, a sok esetből egy-két hülye külföldi turista akad ugyan, de az elkövetők zöme a mi kutyánk kölyke.
Na ezen kéne gondolkodni.
Happy End: Bernát előkerült, a rendőrségi közleményt alighanem olvasta a tettes is, mert gyorsan megszabadult a "bűnjeltől". A méretes plüss medvét kirakta egy forgalmas utcasarkon, ahol ráleltek, és a rendőrök visszavitték a kávézóhoz. Azóta is ott ül. Várja, hátha vége szakad a nagyvilág elmebajának. 


2024. március 9., szombat

BUDAPEST GŐZÖS

Farkasréti temető (fotóm)

Cech

Múlt havi hír, 520 millióba került a balos pártoknak a tiltott módon külföldről pénzelt kampány. Itt még korántsincs vége a történetnek, mert az ÁSZ mellett a NAV is vizsgálódik. Mindenesetre érdekes, hogy a több mint 4 milliárdos ilyen-olyan támogatás fejében mindössze annak nyolcadát, 520 milliót kell bírság gyanánt leperkálni.  Ez ám az üzlet, a hülyének is megéri.
Most komolyra fordítva:
Nem bírságolni kellett volna őket, hanem betiltani, hazaárulás vétsége miatt. Nem kell ide jogász diploma: egy iskolázatlan tróger is logikusan látja, aki idegen helyről kenőpénzeket nyal fel, az idegen érdekekért akar küzdeni, ergo, az idegenek pénze miatt elárulja a honfitársait, a hazáját. Csűrhetjük-csavarhatjuk, ez bizony hazaárulás, amit százmilliókkal sem lehet ki- vagy megváltani. Ez teljes tévút. Megtisztulás kell a magyar közéletben. A politikánkból ki kell gyomlálni a vállalhatatlan elemeket. Mindez igaz a Fideszre is, kisebb, elenyészőbb mértékben, de igaz. Viszont ami a magyarnak mondott ellenzék sorait, a vezető politikai "elitjüket" illeti, ott egy jelképes tizedelés sem segítene. Csakis a hosszú távú megtisztulás. Hogy legyen egy viszonylag normális politikai ellenzék, nemzetben gondolkodó, a közös alapelveket betartó alternatív politikai család. Olyan, mint amilyen a románoknál, horvátoknál vagy épp a szerbeknél adott és természetes. A mostani balliberálisnak mondott, valójában csak sodródó bagázsunk még tőlük is tanulhatna.

Pest is

Felmérés készült arról, mit végzett a jelenlegi fővárosi irányítás. Az eredmény nem meglepő: folyamatosan züllenek Budapest közterei Karácsonyék vezetése alatt. A hajléktalanok, a kábítószerfüggők élhetetlenné teszik Budapest belvárosát, a szaporodó bűncselekmények miatt pedig a korábbi, viszonylagos közbiztonság is odalett. Egy alkalmatlan banda uralja a Városházát. A hivatalokban semmilyen függelem nem működik, tele vannak egymástól független, zsákmányért versengő "nagy emberrel", a régi szocialista-szdsz kompániából, akiket sem a kerületi vezetők, pláne pedig Karácsonyék nem tudnak féken tartani.
Elárasztották a pozíciókat pártaktivistákkal, akiknek fogalmuk sincs a munkáról, mert eddig a mozgalmi léten és aláírásgyűjtésen kívül semmit sem csináltak. Közben mindent felforgattak, így aztán már az sem működik, ami korábban valamennyire ment. Ha akad kivétel, ahol történik valami (VI., II., XIII. kerületben, például), még ott is alapvetően a napi rutinnal küzdenek.
Erről a csődhelyzetről a személyes tapasztalatom okán igen sokat tudnék mesélni.
Naponta járok a Keleti környékén és napi szintem megfordulok a Bosnyák téren, Zuglóban is. 
Eszméletlen, ami Budapest belvárosában zajlik!
A Keletinél, a Bethlen utcában – ez egy sétálóutca, díszkövezve! – a múlt héten fényes nappal egy alak guggolt és szart a kapubejárat mellé! Ugyanezen utca sarkán nyíltan ott tömörülnek a drogárusok, meg a húgyszagú alkoholisták, molesztálva a normális többséget. Érthetetlen, hogy egy világváros pályaudvaránál miért nincs állandó közterületi, vagy rendőri felügyelet! Az Örs vezér térnél gyakorlatilag napi életveszély a bandák között áthaladni, elég egy félreérthető szemkontaktus, már bicskáznak.
Attól kicsit odébb, a parkban Calcutta, vagy Bombay nyomornegyede épült.
Tákolmányok benejlonozva, tengernyi szeméttel, a mocsok leírhatatlan, miközben a nyomortanya tőszomszédságában egy modern játszótér van. Ezalatt Karógeri valamelyik samesza Facebook posztolgat a főpolgármester helyett, aki kedélyesen heherészik. Csak egy napra fognának lapátot, és szednék a miattuk lévő szemetet! De akkor járnánk legjobban, ha a lapátokkal egymást kezdenék ütni. Mind megérdemli!
Azért még ide kívánkozik, hogy a baloldal mindig a nagyon gazdagok és a lumpenek szimbiózisa volt, a középréteg ellen. Most is ennek a folyamatnak vagyunk a tanúi. A baloldali gondolkodásmód mindig utálta a középosztályt. Ideológiai alapon.
A baloldali „éttermiséggel” együtt a baloldali politikumot irányító milliárdosok folyton a tömegemberek, a „massza”, a lumpenek társadalmát akarták. Ezt szokták humanizmusnak nevezni. Se nemzeti identitás, se egyház, se közép. Csak a vízfejként pulzáló baloldali „elit” és a tömegek. Mert nekik az a demokrácia. Irányítani sose tudták a mozdonyt. De a vonatot kisiklatni mindig sikerül nekik. Most a Budapest gőzösön a sor. 


2024. március 7., csütörtök

FILMES NAPLÓ - 25.


Constellation - 1. évad (2024)

Egy magamfajta megcsontosodott sci-fi rajongó boomernek kifejezetten érdekesen és izgalmasan indul a széria. Két részét láttam: eddig várakozáson felüli az élmény. Ebből még az sem sokat von le, hogy pláne a földi, nyílt színen zajló jeleneteknél bosszantóan észrevehető a bluebox technika, a mesterséges napfénnyel, többnyire rosszul bevilágított színészek, és a mögéjük vetített táj igénytelen képi világa. De ez az egyetlen rossz, amit idáig észrevettem. Naomi Rapace – csakúgy, mit a Prométheusz filmben (de várom a folytatását!) – itt is egy tökös űrhajósnő, aki folyton túlél, és igyekszik megoldani a benne és a körülötte zajló zűrzavart. Tudományosan stimmel a mondandó. Ugyanakkor szeretem, ha a realitások mellé odafűszereznek egy jó adag misztikát: itt is megkapja a kedves sorozat néző. Ami meglepett, hogy bár egy nemzetközi űrállomáson (is) játszódik a cselekmény, az oroszokat is ugyanolyan emberként ábrázolják, mint teszem azt húsz-huszonöt évvel ezelőtt, a normális filmekben. És még férficsók sem csattant. 2024-ben ez nagy szó! (Ide jutottunk, már ennek is örülni lehet.)
Összességében ígéretesen kezdett ez a sci-fi széria. Ha nem tolják el a folytatást, és tartják ezt a szintet, az idei esztendő eddigi legjobb eresztése lehet belőle. A True Detectives alaposan elcseszett 4. évadja után mindenképpen felüdülésszámba megy. Szorítok, hogy beteljesüljön a kívánságom. Eddig 10/9. Hajrá!



Egy élet (2023)

Érzelmes film. Többször megkönnyeztem és pont emiatt fogom lehúzni: nagyon hatásvadász. Ügyesen manipulál az érzelmekkel. A szép kamerabeállítások, a szűrők és a búgó, gordonkázó zenei aláfestés is ezt a papírzsebkendős, ríkató manírt erőlteti. Meglehet, ebből az alapsztoriból mást nem is nagyon lehetett volna előhozni. Az öreg Hopkins (nem a Tuskó, hanem Anthony) játéka itt is lenyűgöző. Öreg színészként még inkább vénemberesre húzza a figurát, de ismerve az eredeti történetet, a korábban már látott archív felvételeket, valószínűleg így tudta hitelesen visszaadni Nicky Winston esetlen, szerény és mégis acélkemény karakterét.
Hála Istennek, a II. világháborús történet menekültjei kapcsán nem lopták be a narratívába az elmúlt időszak migrációs trendjeit, pedig gondolom, egyfajta elvárás lehet filmes (meg bizonyos politikai) körökben az efféle didaktikus példázgatás. Megálltak a jó ízlés határán. Nincs nyoma, vagy én nem fedeztem fel áthallását az efféle propagandának: a rendezés dicséretére legyen mondva... Ugyanakkor a gyermeki szenvedés, a diktatúrák áldozatainak a sorsa az élet összes szemszögéből mindig megindító. Mondom ezt úgy, hogy eddigi pályám első három évtizedét jómagam is ilyen-olyan parancsuralmi rendszerekben, hazugságok és korlátok között töltöttem. Az első húsz évemet a kommunizmus, a rá következő tízet pedig a sovinizmus és a balkáni háborúk határozták meg. Láttam menekülteket, igaziakat és én is menekültem, amikor muszáj volt. De ez egy hosszú mese. A filmet ajánlom megtekintésre, a bevezetőmben foglaltakat fenntartva: 10/8.



Outlaw (2007)

Álmomban se gondoltam volna, hogy mintegy húsz évvel ezelőttről ilyen jó kis krimire találok. Sean Bean és Bob Hoskins neve miatt gyanítottam, hogy nem akármilyen bűnügyi történet lett megfilmesítve, s el kell mondjam, nagyszerűen szórakoztam. Sehol valami gender és egyéb marhaság. Kőkemény krimi-dráma, sok aktualitással, amik máig érvényesek a brit közbiztonság állapotát tekintve. Elég beszédes tény, hogy akkoriban még a cselekményre helyezték a hangsúlyt és elmaradt a mára kötelező érzékenyítgetés, a politikai agitáció. Volt egy szakasz, az első fertályban, amikor megijedtem, hogy a Harcosok klubja szigetországi, "ócsított" verziója fog pörögni a szemem előtt, de hál'Istennek, erről szó sem volt. Mindent egybevetve jó volt a két évtizeddel fiatalabb brit sztárok felvonulását látni, a film is hozott izgalmakat, meglepetéseket és jó szórakozást is. Bátran ajánlom mindenkinek! 10/9



Ont he line (2022)

Mielőtt megnéztem volna, elolvastam a hozzászólásokat. Úgy kezdtem neki, hogy egy átlagostól valamivel jobb filmet fogok látni. Ráadásul Mel Gibsonnal, a régi nagy kedvencemmel. Ehhez képest mintha mások egy másik filmet láttak volna. Még most is álmélkodom.
Minden akadékoskodás, szőrszálhasogatás nélkül: ez egy színtelen, szagtalan levű, semmi történet. Amolyan három betűs híg végtermék, bizony le nem írom, micsoda. Filmnek éppenséggel "ZS" kategória, már ne haragudjunk. Méltatlan Gibson pályájához, még akkor is, ha az utolsó éveinek repertoárja az efféle marhaságok miatt volt nézhetetlen. Ez is egy a sok szemét alkotás közül. A nagyszerű Mel Gibson éppenséggel túljátssza a szerepét. Ismerős a mimikája, a gesztusai, a poénok is rendre a régebbi produkcióiból "járnak vissza", akár a balkézről vett kísértetek... Szánalmas volt, tényleg. Ettől többre számítottam. Szomorú látni, hogy a hajdani színészlegenda mi mellé adja a nevét. Remélem, rendezőként még látunk tőle szép alkotást, mert ez a mostani, meg a múltkoriak mindennek nevezhetők csak szépnek és alkotásnak nem. 10/2

2024. február 13., kedd

FILMES NAPLÓ – 24.

Sound of Freedom (2023)


Igaz történet alapján íródott film. Jim Caviezel sokadszorra bizonyítja, hogy nem lehet a hollywoodi színészek rózsaszín sablonjai közé szorítani. A privát életében is ugyanaz, mint a legtöbb szerepében. Mélyen vallásos katolikus, akinek minden filmjében megjelenik a hit kérdése, az Isten világképe, általában a transzcendencia.
Ez a szép vonalú dráma egy krimi-thriller tulajdonságaival is bír, lévén a pedofília korunk egyik legsötétebb üzelme. Noha minden normális emberi érzés lázad ellene, mégis jelen való, mi több – ahogy a filmben elhangzott – pár év alatt exponenciálisan burjánzó kóros szövevénnyé vált, sokszorosan megnőtt a pedofíliával kapcsolatos bűntények száma. Nyilván oka van ennek. A hanyatló emberi morál ezt termeli ki magából. A rothadás, a káosz, a fertő: ezek mind a talajukat vesztett társadalmak végtermékei.
A legelgondolkodtatóbb, amire az alkotók a végén rámutatnak: napjainkban, a felkent demokratikus jelenben több rabszolga van, köztük milliónyi kizsákmányolt gyermek, mint volt valaha, amikor pedig még a rabszolgaság törvényesnek számított. Ez több mint botrány. Ez látlelet rólunk, a világunkról, arról, miben élünk, mit teremtettünk. Azaz mit nem sikerült megteremtenünk. Nem csoda, ha egyes országokban – kell-e mondanom melyik irányba elhajló politikai erők – igyekeznek agyonhallgatni a filmet. Nálam 10/10 ez az alkotás. Szerintem a tavalyi év legbátrabb és legfontosabb mozija. Gyengébb idegzetűeknek viszont nem ajánlom. A mélyen felkavaró jelentek egy életre beleégnek a lelkünkbe.

A három Krisztus (2017)

Jó kis dráma. Nem egy kapkodós műfaj, aki ahhoz van szokva tíz perc után úgyis elkapcsolja.
Nekem kifejezetten tetszett, már csak Richard Gere miatt is megérte megnézni, de a többi szereplő sem kispályás színész. Az külön tetszett, hogy nem ripacskodták szét a szerepüket, pedig egy bolondokházában játszódó, elmebajost alakító színésznél elég nagy lehet a kísértés, de hála Istennek itt a visszafogott alakítás többletet hozott a történetbe, nagy-nagy tisztelet a rendezőnek. Maga a sztori nem valami eget rengetőn szenzációs, ám a lényeget így is sikerült kidomborítani. A humánum felől közelítve, meg a magánemberi álláspont révén is ügyesen lett felépítve ez a kétórányi mese, még akkor is, ha innét-onnét áthallásokat lehet felfedezni. Nem csoda, hisz egy rakás ilyesmi zsánerű kórházas, pszichiátrián zajló film volt már, nagyjából hasonló mondandóval. Ebben a filmben az a jó, hogy talán a készítői sem akartak túl nagyot markolni, megelégszenek a már százszor ismert igazságok bemutatásával és inkább hagyják, hogy az idősödő Richard Gere a hátán vigye az egekbe az alkotást. 10/7

True Detectives – A törvény nevében – 4. évad (2023)


Tiszta déja vu érzésem van: mintha a Trónok harca egyre hanyatlóbb, mind bugyutább évadjai követnék egymást.
Itt is lejtmenetben a leépülés az előző évadokhoz képest.
Az első hozta a sikert: Woody Harrelson és Matthew McConaughey zseniális kettőse magasra tette a lécet, amit a második évad triója már szépen le is vert. De még az is hagyján a harmadik évad túlontúl misztikába hajló, fajilag bepúderezett meséjéhez viszonyítva, ahol észrevehetően a fehér-fekete ellentét nyűglődése volt a vezérgondolat minden epizódban. Néha csak egy-egy beszólás, máskor meg komplett jelenetek a kisebbrendűség és a felsőbbrendűség problémáját feszegették. Mindez nyakon löttyintve egy spirituális gyilkosságnak induló ügy társadalomkritikájával. Nincs ezzel semmi baj, azaz nem lenne, csak már unalmas. Előbb kellett volna jóeNberkedni. Volt rá idejük az amerikaiaknak. És nem vagyunk naivak, most is csak a mozivásznon azok. A valóság Amerikája nem sokat változott. Egy-egy díszpinty néger a társadalmi hierarchia felsőbb polcain még nem igazít semmit a meglévő – nagyon is élő –, megkülönböztető szokásokon.
Jött a 4. évad. Azt hittem, az új, a jeges vidéken, a sarkköri Alaszkában játszódó friss eresztés felnő legalább a második széria szintjéhez. Keserűen csalódtam. Ez még emezekhez képest is csak híg lé, sajnálom. Már Jodie Foster kisasszony se a régi, hogy a többi szereplőt ne is említsem: harmatgyenge mindegyik. Egyedül ami tetszett, az a film felvezető zenéje. Billie Eilish muzsikája telitalálat. Betegesen idegborzoló, sejtelmes, a rá következő mozis tartalmat is felülmúlja. A történet olyan, amilyen. Nehezen induló, időnként kifejezetten zagyva, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy Kubrick klasszikus The Thing-jét vagy valamelyik skandináv thriller sorozatot utánozzák, lévén, hogy mind a Fortitude, mind a Katla simán átugorja ezt a mostani produkciót.
Kár érte.10/5

2024. január 26., péntek

VITÉZYM

Nem Cameron, de brit
(rajzom)

Troli

Biztos lesznek, akik azt hiszik, a nagyobb hatás kedvéért csak lódítok, pedig dehogy: a múlt szombaton, délután kettő körül Vitézy Dáviddal utaztam a 78-as trolin a Garay utca végállomásáig. Közben telefonált, a hangját is fölismertem – kihallottam –, épp Bécsbe készült a Keletiből. Nagy volt bennem a drukk, a kajánkodó akarat, hogy odaszólok neki: jóember, ugyan légy oly kedves, csapj már szét a Karógeris városházi pojácák között! Végül mégiscsak hallgattam. Inkább tisztelettudón udvarias maradtam. Mindazonáltal Vitézy szakértelme elvitathatatlan. Én kinézek belőle egy majdani főpolgármesteri karriert. Akár a Fidesz támogatásával is. (Az lenne szép, káoszos zavar a túloldali kompániánál! Pláne, hogy az LMP is jelöli…) Ha a kormány helyében lennék, vicces kedvemben megjátszanám ezt a lapot, pusztán az élvezet kedvéért, hadd lám, mekkora óbégatás gerjed majd a túlfélen, szórakozni sem árt alapon. Persze, a fővárosi politika nem szórakozás kérdése. Még akkor sem, ha a totálisan alkalmatlan Karógeriék éppen mivelünk, a rovásunkra szórakoznak évek óta.

Kreszkessetek!

Minden nap a VII. kerületi Bethlen téren vágok át a zebrán. A frekventáltabb belvárosi útkereszteződésekkel ellentétben itt se piros, se zöld – semmilyen lámpa sincs. Úgy tudom, a KRESZ szerint minden gyalogátkelőhely előtt – elvileg – köteles megállni, de legalábbis alaposan lelassítani a gépjárművezető. Nekem viszont pont az a tapasztalatom, hogy a Bethlen téri zebrán tíz átkelésből minimum hét, de inkább nyolc alkalommal simán elütnek, ha nem lépek vissza, vagy ha nem engedem el az autós forgalmat. A taxisok a legkegyetlenebbek: értem, hogy siet a szaki, de miért az én gyalogos életem kockáztatásával? Elképesztő a magyar közlekedés-kultúra!
Svájcban elég volt csak egy pillanatra megtorpannom a járdaszegélyen, már fékezett a sofőr, én meg kínomban átmentem a túloldalra, szemlesütve megköszöntem a szívélyességét, türelmét, miközben semmi dolgom nem lett volna odaát, amúgy eszemben sem volt átkelni. A másik példa Montenegró. Mondhat bárki bármit a balkáni szokásokról, az ottani – pusztán a gázpedált és a dudát ismerő – autósokról, de én még az öbölben komolyabb balesetet nem láttam. Persze, lehet, véletlen.  Azt viszont bizton kijelenthetem, hogy bár a mi habitusunk szerint vadul vezetnek, ezzel együtt rendkívül előzékenyek. Nem csak a gyalogosokra ügyelnek, hanem a besorolni szándékozó gépkocsit is előre engedik, ráérősek, mosolyognak és integetnek egymásnak ismeretlenül is.
Mi meg sajnos ilyenek vagyunk. Idegbetegek, kapkodók, türelmetlenek, önzők. Mondom ezt kissé keserű szájízzel.

25

A brit külügyminiszter megint megszólalt, igazolandó, hogy az emberi hülyeség nem egy nemzet, vagy egy előkelő pozíció függvénye. Lord Cameron azt nyilatkozta, hogy az Európai Unió egykettőre legyőzi az oroszokat, lévén az Unió gazdasága huszonötször nagyobb Moszkváétól, nehogy már Brüsszel megijedjen Szerjózsáéktól.
Igen, igaza van a derék Caméleonnak. Én sem akarnék egy tőlem huszonötször okosabbal vitába szállni, vagy egy huszonötször gyorsabbal maratonozni. Huszonötször nagyobb gazdasági potenciállal szemben senkinek sincs kedve fenekedni. Azt viszont elfelejti ez a hörcsögpofájú brit politikus, hogy a huszonötszörös erő minimum huszonötszörös érdekek tekintetében nincs ám egybe szálazva, hanem ki-ki a saját fonala mentén akar háborúzni, újjáépíteni, ügyeskedni, fegyvert venni és sutyiban eladni, hogy csak a legfontosabb szempontokat említsem: és akkor még a politikai indítékokról egy szót se írtam. Szóval, Caméleon és az egybesült európai barátai is úgy valahogy járnának, mint a viccbéli versenyautós, aki több száz lóerővel hencegve leelőzte ugyan az egylovas parasztkocsit, de a száguldása végén egy fára csavarodott, s mikor beérte a szekér, a paraszt csak flegmával odaköpte: "Mi van komám, tán szétszaladt a ménes?"
Az oroszok nem az európai értelemmel bíró szláv nép. Márai Sándor nyolcvan évvel ezelőtt szépen, pontosan jellemezte a lelkületüket. Sosem érti meg őket Európa. Ha meg valaki netán birokra kelne velük, borítékolhatóan veszíteni fog. Kérdezzék meg Napóleont, vagy a bécsi piktort. 


2024. január 25., csütörtök

SÁTÁNTENGŐ

Karikatúrám

Anarchia

Szívbe markoló cikk jelent meg a Népszavában, egy hajdani punk zenészről, aki a hetvenes évek óta muzsikált az általam sosem hallott, ám állítólag közismert Vörös Görények (?) zenekarban.
Az egykori tüskefejű sztár most Hódmezővásárhelyen tengődik, szegény. Hatvankét évesen az utcára kényszerült, s bár egy átlagos hajléktalanszálló meglehetősen alternatív helynek számít, az idősödő ember nem érzi ott jól magát. Ezt meg is lehet érteni. Nem szeretnék érzéketlen tuskónak tűnni, de a történetnek – a tragikumán túl – azért akad tanulsága is.     
Ami a punk mozgalomhoz köthető, az szélsőbaloldali volt és maradt. Pluszban, rontva az amúgy is kétes értékrenden, anarchista eszméket kevertek hozzá. Tehát a bácsi a kompániájával együtt világ életében a rend, a biztonság és a normális emberi élet ellen énekelt, kampányolt. Most, hogy a sors torz fintorával meghozta neki a rendetlenséget, a bizonytalanságot és az abnormális életet, hirtelen elvágyik, visszacsinálná mégiscsak.
Láttam már hasonlót, bő három évtizeddel ezelőtt. A kilencvenes évek elején a körúti villamosra felszállt két irokéz frizurás, bőrszerkós, szögekkel kivert, szemmel láthatóan bódult fiatalember. Koszosak és gebék voltak. Jó, ha a kettejük nyomott egy mázsát. Mindennek dacára hangoskodtak, handabandáztak, játszották a polgárpukkasztó szerepüket. Nem sokáig. Pár székkel odébb felállt egy telefonfülkényi, bőrfejű fickó, odalépett hozzájuk, és két mozdulattal leütötte mindkettőt, aztán a padlóról felemelgetve, váltásban kezdte verni őket, de olyan természetességgel, akkurátusan, hogy csak bámultuk. Az áldozatok fetrengtek, visítottak, „emberek, segítsetek”, kiabálták. Senki sem mozdult, csak egy esernyős, ballonkabátos öregúr jegyezte meg félhangosan: „Anarchiát akartatok. Megkaptátok.”
Pár megállóval odébb a villamoskocsiból a beton peronon landoltak, a nagydarab kopasz meg szó nélkül visszaült a helyére. 

Orosz rulett

A II. világháború óta először újra mozgásban a német csapatok, külföldi bevetésre indul a Bundeswehr – zengedezte minap a sajtó. A hírek szerint a litvánokat védik majd a jófej germán alakulatok. Mivel szeretem a történelmet, és némi párhuzam adódik mindig a múlt és a jelen rögvalósága között, mert gyakran esünk ugyanabba a már egyszer elkövetett hibába, csöndben megjegyezném, hogy a litván állam pont a Német Lovagrend ellen jött létre, nem pedig Moszkva, azaz az orosz cárok hatalmi ambíciói miatt. Ennek következtében a litvánok egykoron jókora keleti szláv területeket kebeleztek be, miközben az ősi ellenségük továbbra is a Teuton Lovagrend maradt. Furcsa, hogy most ugyanők a német fegyveresek oltalmát áhítják a vélt orosz fenyegetéssel szemben. Alighanem az őseik vadul forognak a litván Pantheon kriptáiban. Közben tegyük fel magunknak a kérdést: egy égből pottyant német dandár jelenléte az orosz határon, aggódnunk kéne? Ugyan miféle baj lehetne belőle? Volt már rá példa? Volt. Mi lett a következménye? Semmi, csak egy világháború. Bagatell.
Amíg a közelmúlt német hadügyminiszterinek zöme egy gépkarabélyt sem tudott megkülönböztetni egy géppuskától, addig ez a mostani németnek nevezett "hadsereg" annyi izgalmat fog okozni Moszkvának, mint 1943-ban Paulus tábornok elhagyott pizsamanadrágja Sztálingrád hómezőin. Jelképesség persze akad bőven, ezekben a nesze semmi, fogd meg jól gesztusokban nagy a Nyugat politikuma, vízgereblyéznek évek, évtizedek óta. Most viszont elkezdtek a tűzzel játszani. Rossz vége lesz ennek. A nyugati mainstream nem tanul két évszázad hibáiból. Nekünk, magyaroknak sem marad nagy mozgásterünk. Csak arra kell ügyelnünk, maradjunk ki mindenből, amíg lehet. Húzzuk ki a végsőkig, mint legutoljára, '44 márciusáig. Még megérem, hogy valami új Simonyi óbesterünk ezúttal nem a párizsi, hanem a berlini trón bársonyára üríti ki a pipahamuját.

Sátántengő

Aranyos hangvételű cikket olvastam a vidék Magyarországáról.
Hol máshol szakértik leghitelesebben a haza hátrébb rangsorolt régióit, mint a 444 hírportálnál? Köztudott, hogy az ottani szerkesztőségben dömping szokott lenni az életszagú, a magyar közállapotokat hűen láttató, általában legalább egy Pulitzer-díjra jelölhető írásokból. Hol volt, hol nem volt, egyszer, 2024 zord telén a független és objektív 444 munkatársa ellátogatott a belvízzel elárasztott tiszántúli szántóföldekre. 
A hihetetlen kaland részleteit most helyhiány okán nem taglalnám. Elég annyi, hogy érdekes okfejtés után hősünk kedvesen konstatálta, hogy a magyar gazdák tízezreinek az életét, a munkáját ellehetetlenítő belvíz a januári hidegben megfagy, ami végre pompás kikapcsolódást kínál az amúgy „sátántangós hangulatú” vidék „nyomasztó” meglétéhez, lévén a roggyant szellemű pária falusi népség kedvére korcsolyázhat, végre „hülyéskedhet” a jégen.
A magyar történelemben, a hazai közgondolkodásban soha nem volt akkora tátongó szakadék a valóságtól elrugaszkodott, szappanbuborék létben lambadázó magyarnak mondott – a lényegét tekintve viszont kozmopolita – ál-éttermiségünk, és a belpesti fröccsöntött Riviérától már akár harminc-ötven kilométerrel arrébb élő honfitársaink igazsága között. Régebben is volt ugyan urbánus-vidék ellentét, mondhatni sok évszázados jelenség ez. Ám ami ma zajlik, az már több eszmetörténeti kuriózumnál: ez már maga a létkérdés, a magyar létfenntartás, a nemzet megmaradásának a legfontosabb ügyévé vált. Engedjük-e, hogy pár száz semmihez sem konyító, a felhőket és a holdat is seggen ülve nyaló nebáncsvirág véleménye uralja a közéletet, vagy erőt veszünk magunkon, undorral félrelökjük őket, a viselt dolgaikkal együtt, és újrafogalmazzuk a Kárpát-medencét. Igen, még Budapesttel, ezzel a gyakran hálátlan fővárossal együtt is. Rajtunk múlik, mikor és meddig húzzuk meg a vörös vonalunkat. Nem magunk, az utánunk jövők miatt.


2024. január 24., szerda

FILMES NAPLÓ - 23.

 
Utolsó befutók (Slow Horses)
– 3. évad (2023)

"Elvis lőtte le JFK-t és Hitler építette a piramisokat" – a mai napom, de lehet, hogy az egész hetem legjobb aranyköpése. Ebből a szériából származik, miként az is, amikor Gary Oldman – az öreg, lompos Lamb ügynök szerepében – csak úgy jellemzi az ügyefogyott embereit, hogy "annyira vagytok hasznosak, mint az aranyerem".
Hatalmas sorozat, írtam már a korábbi turnusokról is. Idén jön a 4. évad, bezengték, rövid részleteket is villantott belőle a forgalmazó. Nagyon várom. Ezzel aligha vagyok egyedül.
Nem ismételném magamat, a tavalyi évadnak is rettenetesen élveztem minden percét. Pont az a jó benne, hogy ez a bolondos, de izgalmas filmsorozat még magát sem veszi komolyan műfajilag. Mintha Rejtő Jenő írná a klasszikus 007-es történeteket, csak a sármőr James Bond helyett Tuskó Hopkins és baráti társasága lett kivéve a naftalinból, a vacsorát a Nagy Levin főzi, a háttérben pedig Piszkos Fred londoni figurája kavarja a málnaszőrt...
Kémekről szólna a sztori, ám valójában az ügynökök itt ugyanolyan kisemberek, mint mi. Halandók, telve gyarló hibákkal. Az egyik alig tudja fizetni a lakásfelújítása kölcsönét, a másik meg egyéjszakás, link férfiaknál keresi a boldogságát, a harmadik zugivó és látens kábítószerfüggő, amaz meg simán szociopata, a szuperhős szerepét játssza, de csak a virtuális világban találja fel magát. Jól összehozták ezt a sorozatot a britek. Gag követi a gaget. Van a filmekben minden, akció, feszültség, fordulat is bőven, de a fekete, gyilkos humor teszi igazán megismételhetetlenné, szerethetővé. 10/10. Aki teheti, nézze meg!


4 x 4 (2019)

Ebből a klausztrofób helyzetből az argentin filmesek kihozták a maximumot. Érdekes a sztori, nem szokványos. Aki hozzá van szokva, hogy látványában puritánabb egy alkotás, nincsen igénye a nagy akciókra és egyéb, kápráztató klisékre, annak minden bizonnyal tetszeni fog ez a kamaradarab, amit egy színpadra vitt adaptációban is simán el tudnék képzelni.
Buenos Aires külvárosában, egy eldugott utcán vadonatúj luxuskocsi parkol. Az autó jelenléte bizarr, úgy elüt a lepukkant sikátortól, mintha rózsaszín tangabugyit lelnénk a hófödte Ferenc-József földön. Egy éppen arra járó piti bűnöző menten ki is szúrja a puccos járgányt, majd a gazdag zsákmány reményében föltöri, de a rosszcsont fiatalembert hamar utoléri a végzete: bár könnyedén bejutott az utastérbe, a kocsiból kijutni egyszerűen lehetetlenség. Mi több, egy nálánál is nagyobb gazember játékszerévé válik, aki a luxuscsapdába esett, lassú kivégzésre szánt áldozatát fokozatosan az őrületbe kergeti.
Nem éreztem unalmasnak a történetvezetést, noha a film zömét elég kis helyen, pár négyzetméteren forgatták. Jó volt az operatőr. Néha, mikor leült volna a mese, jött valami újdonság, egy új jelenetben, és ismét ébren tartotta az izgalmakat. Mivel spoilerozni nem akarok, nem mondom el a végét, de nekem az volt a film csúcsa. Oda futott ki minden lelkiismereti és egyéb pszichés szál, az erős társadalomkritikával együtt. Luis Brandoni nyúlfarknyi szerepe volt az igazi katarzis, a monológja, amikor az élete értelméről vet számot. Kikerestem az öreg argentin színész nevét és meg is jegyeztem egy életre. Összességében megérte megnézni, 10/7.




The Inferial Machine - Pokoli gépezet (2022)

Először azt hittem, régi klasszikus horror földolgozásról van szó. Stephen Kingnek van egy kisregénye (vagy csupán elbeszélése?) a Halálos árnyék, amit megfilmesítettek. Az alaphelyzet majdnem ugyanez, csak ott több a misztika és horrorba hajlik a történet.
Ebben a kétórányi – amúgy portugál kivitelezésű – moziban inkább a drámai vonulat nyerőbb. Szépen ívelő, értő szívvel vezetett igazi fejlődéstörténet, nem vitás. Csavaros a mese, alaposan megforgatják, szándékosan félrevezetik a nézőt, hogy a csattanó még nagyobbat szóljon. 
Guy Pearce korunk egyik legjobb karakterszínésze. Rossz filmet még nem láttam tőle, legfeljebb gyengébb rendezést. Itt is szépen formálja az önmagát utáló, alkoholista ex írót, aki a régi dicsőségének – meg a múltjának – a rabja. A félrehúzódva, magányosan élő meghasonlott Bruce Cogburn emberi tragédiája nagyon is hétköznapi. Ezzel együtt engem csöppet sem zavart, hogy nem huhogtak minden bokor mögött a kísértetek, nem volt tengernyi vér, meg puskaropogás, és idegborzolásnak is megtette az a feszültségteremtő erő, ami lassan az elmezavar határára billentette ki a főhőst. Utóbbiról még annyit: esendőségében is egy szerethető alkat a főszereplő szétcsúszott karaktere. Igazi antihős. Persze, ha valakinek lézerpisztolyos hollywoodi megváltók, szuper képességű képregényfigurák a zsánerei, az ebben a filmben iszonyúan fog csalódni, lévén még a történet sem sétagalopp mód szimpla, szájbarágós. Inkább egy kis agymunkát igényel. Jó ez a lassúbb ritmusú, ügyesen építkező film, mondjon bárki bármit. 10/8