2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. február 29., hétfő

NAPLÓ 28.


"2016. szökőéves február vége.
Ma tavaszi az idő. Az eső esik. Megbolonduló-félben a természet, az évszakok.
A hírek sem mondanak semmi jót.
Itt toporog előttünk a háború, és hiába, hogy sokan látjuk, kevesek azok, akik tehetnek ellene. Rossz helyről várjuk a segítséget. Nincs biztatás.
Kelet-Közép Európa országai történeti fejlődésük során mindig csak önerejükre támaszkodhattak.
Nem így a „nyugat”. 
Míg előbb a Mediterrán térségben izmosodhattak városállamok, országok – mások rovására: később az óceán partján világhódító birodalmak fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át ment a rablás, a gyarmatok kiszipolyozása.
Tavaly ősszel láttam Firenze templomait. Háromszáz éves tetőket. Megmohásodott utcaköveket.
Azt, aminek mi híján vagyunk Kanizsán, Zentán, Szabadkán. A történelmi múlt lehetőségeit. Esélyünk nem volt rájuk soha.  
Sorsszerűség? Meglehet.
Ujjal mutogatni nem úri dolog. Vádaskodni pláne nem akarnék, de akiknek az Óperenciás tengeren túl megadatott, minden érában magasról tettek arra, hogy magyar, szerb – bárki – mifelénk vállvetve küzd, és- vagy föladja önmagát: Európáért. 
Vonyítottak egyet a vállukon: ez a dolguk, mondták sejtelmesen mosolyogva, és míg a baldachin ágyba bújtak, eszükbe sem jutott a horvát-magyar Jurisics, a szerb Dugovics, vagy a magyar Balassi, akinek szerelmes verseivel abban az időben már sikk volt az elalélő fátylas dámákat meghódítani. Zrínyit is inkább kicsinálták.
Ahol a nap nyugodott, kardok helyett  az eszüket fenték, és tőlük nagyságrendekkel szerényebb képességű népek kontinensnyi birtokaira pályáztak. El is orozták valamennyit. 
Azt nem mondom, hogy visszakézből oda nem vittek sajátságos étoszt, európai kultúrszeletet. 
Vittek.
A britek Indiát és a pakisztániakat megtanították krikettezni. A portugálok, spanyolok elhintették a katolicizmust, a franciákról meg inkább nem beszélnék, mert tőlük ócskább, nagyhatalmi álmaikhoz betegesen ragaszkodó nációt nehéz találni. Elég, ha az algériai háborúban elkövetett disznóságaikat említjük. Vagy az atombomájuk történetét. Erős versenyben maradnak a belgákkal, a kongói népirtást figyelembe véve.
Hozzájuk képest a Bibói kelet-közép európai kisállamok nyomorúsága még az egymásnak feszülő ellentétek ismeretében is bagatell. Az ungró-tót, bozgor-magyar konfliktus mára, amikor elönt bennünket a szenny, ugyanolyan értelmetlen erőpazarlás, mintha valaki az áradás közepette csakis a saját küszöbét mentené, és nem venné észre, hogy míg buzgón homokzsákol, emitt, a szomszéd kertek aljáról elönti a víz.
Jó lenne megtartani a most körvonalazódó egységet. Kibővíteni a Baltikumtól Macedóniáig. A szerbekkel, a horvátokkal, a bolgárokkal és másokkal erősítve.
Csak aztán nehogy az legyen, hogy nem a déli határon kell majd kerítést vigyázni, hanem a Lajtánál nyugati irányba lesz muszáj korridort húzni, és csapatostul fogadni a tőlük az élhetetlen állapotok miatt menekülő hollandokat, németeket, dánokat – a most még erősen bátor szabadelvű nyugatot.
A Mutti után ugyanis a vízözön jár."
Pk

ECO

Egy visszhang a Visszhangra


Umbero Eco

Ekónak ejti a magyar.
Ráállna a nyelvem: talán jobban illene ekhónak mondani.
Mert ahogy belekiabált a huszadik századba, a visszhangját százszorosan verték vissza a közgondolkodás, a közízlés falai. Meg is repedtek tőle, sziklakoloncok omlottak, új távlatok nyíltak a szavaitól, és egy-egy gondolatáért versengeni kezdett a média.
Umberto Eco, a nagy olasz író, a szemantika professzora, és mint olyan, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb irodalomtudósa meghalt. Nyolcvanvalahány éves volt. Szerette és merte is élni az életet. Ízig-vérig taljánként tangózta végig, amit kimért neki a gondviselés. Szőrös, kövér, nagydarab figura volt, tele öniróniával. Jóízűen viccelődött saját magán, azon, ahogy kétpofára habzsolja az elébe gurított lehetőségeket. Nem sokat teketóriázott, ha valahol inni és enni kellett. A vele készített interjúkból rendre kitűnik, hogy sajátságos humora révén közel engedte magához az újságírót, a szerkesztőt, a kollégáit, a tanítványait. Igen: az olvasóit is. Az embereket. Egy szeretett volna lenni velünk, még akkor is, amikor már tízmilliószám adták ki a regényeit, és a világ összes kultúrnyelvére lefordították a könyveit. Nem csoda, ha sokan úgy érezzük: közünk volt egymáshoz. Nekem a regényei mellett a középkori esztétikáról szóló könyve tetszett a legjobban. Oroszlánrésze volt abban, hogy máig ható szerelem fűz mindahhoz, ami művelődéstörténetileg a romanika, gótika jegyében fogant. Amit erről lehetett, azt Eco leírta. Kerek egész marad utána, az életművéből nem fog hiányozni egy szóköznyi hiba sem. Irigylésre okot adó pálya. Most sorra jelennek meg a nekrológok. Jók, rosszak, többnyire általánosságokat pufogtatók. A minap néztem egy róla készült videót. A házi könyvtárában pásztáz a kamera. Umberto Eco hátát mutatja, szobáról-szobára követi az operatőr, tán százezernyi könyve lehetett. Telis-tele a polcok, már a negyedik helyiségben volnánk, és az öreg író még mindig ott csoszog a kötethegyek között, keres valamit. Aztán megtalálja. Mutatja. Minden fölbűzlő magakelletés nélkül elhiszem neki, hogy tényleg azt kereste, amit, és tényleg az agyában van az összes könyvének nem csak a helye, a címe, hanem a tartalma is. Kedves barátomtól tudom, hogy aki azért jár templomba, mert azt hiszi, hogy ettől jobb ember lesz, az pont olyan hülye, mint aki beül egy garázsba és várja, hogy egyszer Alfa Romeoja legyen.
Ugyanígy a legtöbb esetben a fölhalmozott könyvek se érnek egy pipa fingot sem. Dekoráció csupán. (Mondom én, aki betegesen gyűjtöm őket.)
De azért – akadnak kivételek.
Ennek az írónak még ez is jól állt. Hiteles volt így is. Más írhat a mumpszáról, hasnyálmirigyéről, szifiliszéről – vagy mint én, a köszvénykémről – szenvelgő naplót, legtöbbször akkor sem az ember marad mögötte, hanem a betegsége. A kórismérve. Vagyis a kor ismérve. Ezé. A szétrohadásé. Állatkerti vadak ketrecévé az irodalmon túl mást is szokás lezülleszteni. Elég, ha a kedves olvasó a közéletünk mindennapjait veszi alapul… Eco életműve üzenet is lehetne a sok szuszogó alkotónak: a mára levitézlett posztmodern nem zárja ki, hogy a tőlünk különböző világot ne nyomorultul, gyűlölettel, megvetéssel szemléljük, hanem humorral, sztoikusan vagy éppen szkepszissel, kedves elnézéssel. Furcsa módon vonzódtam Ecohoz. A szó klasszikus értelmében szabadelvű nézeteket vallott, mégis szerettem olvasni. A Gyufalevelek rövid prózáit, a dolgozatírás csínját-bínját taglaló munkáját, vagy a legnagyobb népszerűséget hozó történelmi regényeit is egytől-egyig nagyon bírtam.
Világnézete nem zavart. Így van ez, ha egy alkotónak az életművéből, minden bekezdéséből kitűnik: tud.
Eco pedig nagyon tudott.
Kár, hogy elment. Ilyen enciklopédikus műveltségű, ilyen jó humorú, vagány íróból nem sok maradt, és a világirodalom szlömösödését nézve, a fölhozatal minősége erősen kétséges. Tudom, másnak éppen nem jelent sokat, de idehaza nekem a könyvespolcomon külön helyük van a sorba rakott Eco köteteknek. Rajta kívül csak a jó Krúdyval meg Rejtő Jenővel, és a folyamatosan gyűjtött Országépítő újságokkal tettem ilyen megkülönböztető kivételt. Tiszteletből.
Nem nehéz egyetértenem mindazok véleményével, akik szerint Eco önmagában tényleg kicsit már intézmény volt. Kevés író, gondolkodó mondhatja el magáról: nem csak irodalmi, meg más egyéb divatból, nyögve-nyelve olvasta egy szűk réteg, a pozőrök, kékharisnyák hada, hanem a széles néprétegeknek is kedvencévé tudott válni, akár egy vasárnapi magazin tárcarovata által követte a közönsége, akár a szakelőadásai révén adta át a tudását.
Más, bestsellereket púpozó macskajancsik aforizmáival, álságos életbölcseleteivel, apácabódító szövegeivel teli a világháló. Ha netán vannak még emlékkönyvek, azoknak a lapjain, a filctollal kopírozott rózsaszálak mellé ezek a kamu filozófiák illenek legjobban. Umberto Ecot a kezdetektől fogva nagyon nehéz volt idézni. Az a fajsúlyos kortárs ő, akinek egy-egy cinikus aranyköpéséhez is lábjegyzetet muszáj írni. Terpeszállásban szavalni meg egyenesen bazári majomnak való föladat.  
Nagyon hiányolom, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud ilyen útmutató alkotókkal büszkélkedni. Akikről azt terjesztik, hogy azok: nekem nem mérvadóak. Belterjes az a népség. Kosztolányi, Herczeg Ferenc, Karinthy köreihez képest halk szavún teszetoszák. Csak zümmögő a kórusuk.
Tegnap jó társaságba csöppentem. Vitaképesbe. Éppen azt beszéltük, hogy mennyien vannak, akik kaparnak fölfelé. Az irodalmi grádicson lógnak, rúgnák magukat a megigazulás felé, izzadtan tempóznak egy életen át. Föl, csak föl, mindig magasabbra... Soraikon megérződik az igyekezet. Minden bekezdésüket áthatja. Okosakat írni, szépen – a megfelelés kényszeréből: verítékes. Susztermunka. Írni, rajzolni, festeni, hegedülni csak úgy lehet és szabad, hogy a kezünk egyenlő távolságban van a fejünktől és a szívünktől. Félúton. Aki nem csuklóból ír, hanem vállal, görbedett pózba dőlten, könyökével taszigálva utat magának a literatúra papírszagú, tükrös tánctermében, azt a hamis valóságot láttatja, hogy ő érti az összefüggéseket. Érti a fenét! Ugatja, mint kutya a holdat. De olykor így is hajlamosak vagyunk neki hinni. A leírt szöveg hatalma óriási. Még akkor is, ha az írás csupán kényszerűség, kuli munka, amihez nem párosul tudás, tapasztalat, és a legfontosabb: a szellem ereje. Igaz, az értelmesebbje azonnal látja, ráérezni, mert a megellett alkotás ilyenkor halvány, olyan fölületes, fölszínes, mint kezdő piktornak az első festett vászna. Lespórolva róla az olajat, a sok hígítótól áttetsző. Mázolvány. Férc. Rögvest kiismerszik, ha író, ha festő az illető: még az alapozást se tudja. Vagy nincs is neki. Nem állom meg a ficamult poént: mű a mű.   
Umbert Eco nem közéjük tartozott. Légpárnái voltak. Magától emelkedett a föld fölé, és képes volt ott is maradni. Éppen e beteljesített, mérhetetlen humanizmusa miatt nincs rajta mit gyászolni.  Ritka tehetség adatott neki. Élt vele. Így is megmaradni, és a végén meghalni – nem kushadva, hanem férfiként állva, emberként – ehhez a tehetségen túl azért kellett más is.
Lélek.

Pósa Károly
megjelent a Magyar Szó 2016. február 29-i számának Üveggolyó rovatában

2016. február 27., szombat

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?



1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből
 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.
Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?
Nem. Nem az.
Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.
A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)
Sokféle csönd létezik ugyanis.
Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.
Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.
Érteni mindent. Fölismerni.
Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.
Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     
Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.
A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.
Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.


(folytatása következik)

Pk

2016. február 25., csütörtök

EGY MÁS SZEMÉTBEN



Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.
Csak nagykorúaknak szánom.
Figyelem!
Szilvási Lajost olvastam.
(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)
Ennyi.
Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.
Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.
És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.
1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!
Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.
A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…
És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”
Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.
Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.
Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly
     

2016. február 17., szerda

VIPERATELEP



Gondoljunk bele: mezítláb a viperatelepen…
Mintha így kéne élnünk.
És erősen ajánlom mindenkinek: mától kezdve jobban teszik, ha elgondolkodnak ezen, készülnek rá, mert úgy fest, ahogy halad az idő, ahogy melegszik, tavaszodik – egyre elkerülhetetlenebbnek tűnően – ez lesz a helyzet Kanizsán, meg a környékünkön is. Legyen tehát ideje korán lábunkon a cipő! Nincs más lehetőségünk. Most már bizonyos: kígyók úgyis lesznek.  

Ha az íróembernek kötelessége igazat szólni, úgy az újságírót, talán még nagyobb erővel hajtja az igazságérzet felelőssége. Míg a szépíró csak a kiadott könyvei révén köthető az olvasóihoz, addig a zsurnaliszta napi szinten szolgálja a sokaságot. Párezernyi könyv esetleg hosszú hónapok, évek alatt fogy el. Az ettől tételesen nagyobb példányszámú lapokat az aktualitásokkal naponta szétviszi az olvasóközönségük, de akár így, akár úgy: a papírra vetett gondolatok nem vesznek el nyomtalanul. Sokan elolvassák, értelmezik, rosszabbik esetben félreértik azokat. Ezért a megfogalmazással egyféle óvatos tudatosságnak kell párosulnia. Máskülönben minden leírt szó csak annyit fog érni, mint kandisznón a csöcs.
Jóindulattal szólok hát: amiről most írnék még nem történt meg. Viszont fölöttébb sajnos, hogy bár föltételezéseken alapul, mégsem pusztán fikció. Én örülnék neki legjobban, ha a jövőben bebizonyosodna, hogy ez a bejegyzésem teljesen fölöslegesen íródott.
Csakhogy túl régóta figyelem a világot. Túl sok karón láttam már túl sok varjút. Nincsenek, azaz ha mégis lennének, már nagyon elhalványultak az illúzióim.
Eleget, de talán mégsem elégszer értekeztem már a rajtunk átvonuló migráns áradatról.
Én – míg megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy leírhatom a saját álláspontomat, kimondhatom aggodalmaimat és a valóság meg mások értékítélete alapján véleményt formálhatok a környezetemben látott, tapasztalt történések összefüggéseiről –, addig a benyomásaimat összevetve a leszűrődő jelenségek híreivel igyekszem objektíven bánni. Kérdés, hogy lehet-e minden elfogultság nélkül minderről írni?
Apaként, testvérként, kanizsaiként, magyarként, európaiként arról, amit immáron naponta hallunk. Az Európát elárasztó erőszakhullámról. A jövevények emberalatti viselkedése nem indokolná-e az igazság maradéktalan fölfedését? De igen. Közünk van mindehhez. Mert azok, akik nyugaton most ezrével gyalázzák az ottani nőket, nagyrészt rajtunk keresztül jutottak el álmaik netovábbjába.
Előőrseik újfent megjelentek. Napról-napra egyre többet látni belőlük Kanizsán és környékén csellengeni. Normális emberben fölötlik a kérdés: ha EZEK Kölnben, Stockholmban, vagy a minap Drezdában, bárhol, a saját kényük-kedvük, szokásaik szerint garázdálkodhatnak – itt Szerbiában, míg sötét csapatokba verődve nyomulnak északnak – visszatartja-e őket bármi attól, hogy ugyanúgy reagáljanak minden adandó esetben, mint ahogy a híradások borzalmai bemutatják?
Emiatt hívnám föl most, míg nem késő, az illetékesek, a hatóságok, és a polgártársak, a blogomat olvasók figyelmét arra, hogy mostantól kezdve fokozottan ügyeljenek a városra, a falvainkra!
Készüljünk! A helyzet rendkívüli már most is!
Minden értelmes szakértő ezt jósolja: félő, hamarosan ettől még rosszabb lesz! Törvényen kívüliek lepik el vidékünket. És akinek minden mindegy alapon nemhogy az adott befogadó ország törvényei nem számítanak, de a sajátja sem tesz erkölcsi lakatot a vágyaira, lehetőségeire, úgy az – en block – gátlástalanul élni akar, majd fog is vele. Katonák, kiéhezett szabadcsapatokként vonulnak. Mindent megtehetnek. Ilyenek. Erre a borászoknak van a legtalálóbb kifejezésük – fajtajelleg…
Belegondolni is szörnyű: az elkövetkező időszakban miként engedhetjük szabadon kószálni gyerekeinket az esti utcákon? Hazajöhetnek-e biztonságban a diszkóból, a buliból, vagy csak simán a délutáni tanításból? Kimehetnek-e piknikezni a környező rétekre, erdőkbe? Hogy lehet kezelni, összeegyeztetni a vészes idők állapotát a fiatalok szabadságvágyával, az európai ember természetes igényeivel?
Hiszen a ránk zúduló jövevényeknek a szemében pont ez a szabadság, a magatartásunk, az európaiságunk a legmegvetendőbb.
Még a közmondás is úgy tartja: tyúk irigyli, a kígyó lenézi a repülést.
Sérti őket a szabadságunk. És persze hogy lenézik, lenéznek bennünket: röhögnek a szemünkbe, kihasználják az európai normák kínálta összes lehetőséget, de kétségem sincs a felől, hogy ugyanakkor az irigység, mohóság, a frusztráltság zömükben fölfokozott erővel munkál!
A határainkon is úgy gyalogolnak át, mint egy dömper, iratok nélkül. Ők semmibe veszik, rajtunk viszont számon kérik a szabályokat. (Ha Szerbiában, egy közterületen nincs nálunk az igazolványunk, alkalmanként 5000 dinár bírságot fizetünk. Röhej. Emezeknek, a dokumentumok nélkül utazóknak meg pont ekkora összeg a szerbiai ellátmányuk…) Miközben kérni sem kérnek menedékjogot (mondjuk nem is jár nekik), erőszakosak, és anélkül, hogy egy percet is dolgoztak volna – követelőznek, mi több: válogatnak.
Ráadásul még mindig akadnak olyan széplelkű hülyék, akik a józan ésszel dacolva szívesen ajnározzák őket. Kígyót melengetnek a keblükön. Nem kell jóstehetség hozzá, látszik mi lesz a vége.  

Gyors rajzom, illusztrációként.
Még egyszer ide írom, a riogatás szándéka nélkül: előzzük meg a bajt Észak-Bácskában!
Már most alakítsunk válságstábokat!
Üljön össze minden illetékes szerv, a munkájukat hangolják össze!
A rendfenntartók köbözött erővel végezzék feladatukat!
Mi – egyszerű mezei állampolgárok – azon leszünk, hogy segítsük őket. Elsősorban úgy, hogy mi magunk fokozottan figyelünk oda szeretteinkre.
Hogy rendet tartunk, mert igényeljük a rendet magunk körül
.
Magyarország hétfőn már lépett. A parlament döntött: most már nemcsak a rendőröknek, hanem a katonaságnak is kötelessége lesz elfogni a határsértőket. Ezentúl már a katonák is igazoltathatnak, átvizsgálhatják a ruházatukat, csomagjai­kat, s az oda nem illőket előállíthatják az illetékes rendőrkapitányságon. Lőhetnek a határsértőre! Éles lőszerrel nem. Még nem. Gumilövedéket, könnygázgránátot, pirotechnikai eszközt, elfogó hálót kilőhetnek, mert ezek nem minősülnek lőfegyverhasználatnak.
Védekeznek a szomszédban. Nagy kérdés, bennünk van-e ugyanennyi öntudat, kurázsi?
Mernünk kéne megvédeni mindazt, ami nekünk fontos.
Talán időben szóltam. Háború van. Tessenek észrevenni!
Vészharangot kongatok? Lehet. Inkább süssék rám ezt a bélyeget.
Kígyók közé leheveredni akkor sem akarok.
Hát Önök?
Pósa Károly

2016. február 14., vasárnap

Pósa Károly: VÁRAKOZÓN




Ahogy vadszőlő futna a Rekeczki-ház
falára,
Ahogy a meztelen pára ölelné
a füstködöt,
Állt. Tünemény volt – s toporgott.
Takarva száját, félmosollyal az arcán,
A lány titkon dallamot dúdolt.
...
Ott voltam. Hallottam.
Láttam a hajának színét:
A februári nap gyengéden felhőnek
ütközött.

Sosem rágta szúbogár, halványzöld
lelkének kőrisét.
Sosem csalódhatott még, akár a
mezei vadak.
Szeme a kémények karéját kutatta,
(A sarkon bicikli csöngetett az imént.)
Szélsöpört utcán állt egymaga.
...
Nyúlánk volt. Kimért.
Tudom, buszra várhatott.
A reggeli merev küszöbökhöz
zsírpapír tapadt.

Mintha antik hússzobrot mintáztak
volna róla,
Mintha a női Bácska benne öltött
volna testet,
Betonszín galambok tipegtek lábainál,
Homlokán szürke árnyak kergetőztek.
Egy tincsét libbentette légvonat.
...
S míg tágult az idő, a térfogat,
Majdnem úgy tűnt: tavasz lesz.
Éreztem rajta – szenteltvízben fürdött
tegnap este.

Magyarkanizsa, 2016. február 14.

2016. február 13., szombat

NAPLÓ 27.



„Szoptatni a csecsemőket, elmosni az edényt, és felnevelni az új nemzedéket…
Dolgozni a földön, és megváltoztatni a világot.
Felépíteni egy hidat, vagy létrehozni egy szövetséget.
Ha néha eltévesztjük is az utat, újra megtaláljuk.”

Az idézet több mint ide illő. Nem annyira az üzenete miatt, bár az is megszívlelendő. De én a kiemelt szöveget inkább annak forrása, vagyis a könyv miatt szerkesztettem legfölülre.
Aki e sorokat lejegyezte 1978-ban meghalt. Albert Maltznak hívták. Amerikai író-forgatókönyvíró volt. Ráadásul erősen baloldali, mondhatni kommunista. Az ötvenes években ebbéli meggyőződése miatt kénytelen volt pár évet börtönben ülni. Azidőtájt még volt rá igény, hogy Hollywoodot megtisztítsák a szovjet ügynököktől, a bomlasztó elemektől… Amikor kiengedték, Maltz vette a kalapját és Mexikóba emigrált. Dacára politikai nézeteinek, a XX. századi modern USA-beli próza jelesei között máig számon tartják. (Milyen furcsa, hogy az amúgy irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsunnak ugyanezen megbocsátó, az életművét a politikai hitvallásától különválasztó szándék meg rendre hisztériát szül. Nem beszélve a botmerev magyar gyakorlatról: Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Nyírő József és sorolhatnám mindazokat, akiknek neve hallatán sikongatna a legdemokratikusabb művelt magyar értelmiség…)
Az akkori szokásokhoz híven, a szocialista Magyarország megengedően állt a nyugaton indexre tett, nyíltan baloldali érzelmű írók-költők műveinek a lefordításához. A hetvenes évek derekán, Budapesten így adták ki Albert Maltz kisregényét is. És így került hozzám, valamikor a kétezres évek elején, antikváriumi szerzeményként a Simon McKeever utazása, melyből a kezdő idézet származik.
A kötet könnyű. Zsebkönyv-szerű. A tartalma sem tűnt túlontúl izgalmasnak: egy hetvenhat éves, elaggott munkásember megszökik az öregek otthonából, hogy egy dollárral a zsebében stoppal megtegyen háromszáz mérföldnyi utat. A címben szereplő Simon McKeever Los Angelesbe szeretne eljutni, mert gyógyíthatatlan betegség, az ízületein eluralkodó köszvény kínozza, amit csak egy – az angyalok városában praktizáló – csodadoktor, a kór specialistája gyógyíthat meg. A fülszöveget elolvasván vállat vontam és a még olvasatlan kötetek közé raktam, a könyvespolc fal felőli oldalára.

Eltelt pár év. Egy kaporszagú napon hirtelen elhatározásból, emlékszem rá, merő unalmamban és nem kíváncsiságból, elkezdtem rájárni a fal felőli állományra. Ahogy szépen sorjában olvastam a könyveket, egyre gyakrabban öntött el egy megmagyarázhatatlan, zavaros indulat: az önváddal elegy öröm érzése. Dühös voltam magamra, mert itt voltak, ni – csak karnyújtásnyira tőlem a drága kincsek. Én meg hosszú-hosszú időn körösztül feléjük se szagoltam. Istenem, mennyi mindent hagytam parlagon heverni! Ugyanakkor a boldogság is át-átjárt. A megtalált gondolatok, sorok, történetek, jelzős szerkezetek attól kezdve mégis csak eggyé lettek velem. Ebben az időszakomban fedeztem föl igazán, teljességében a Maltz-féle regénykét is. Kétszer egymás után elolvastam. Elsőre beleízleltem, de a savát-borsát, a mondandó velejét másodjára sikerült fölismernem.
Megható volt a halálát váró, de a reményt föl nem adó aggastyán viaskodása. Magam elé képzeltem, amint az országút mellett vánszorog, bogár módra araszol. "Ha rövidesen nem jutok el innen, belep a moha." – mondja egy ízben maró öngúnnyal az öreg McKeever, akinek fájdalmas ízületi betegsége korlátozta a mozgását. Csak csoszogni bírt, a köszvény ette minden porcikáját. Szenvedését mélyen emberin, érzékletesen leírta Maltz. Megindító, szép olvasmány volt.
Aztán egy napon én is köszvényes lettem.
A tengeren. Nyaralásból indultunk volna hazafelé, és reggelre fölébredve lépni nem bírtam. Fogalmam sem volt, mi lehet a bajom. Először ínhüvely-gyulladásra vetettünk: sokat rohangáltam mezítláb a kövön. (Hatvanöt betonlépcsőnyire volt a nyaralónktól a tengerpart, napjában hússzor is megjártam, le- s föl szökdécselve.) De utána évente-kétévente idehaza is elkapott az a szinte kibírhatatlan fájdalom, ami általában legelőször a nagylábujj tövében jelentkezik, harapófogószerű állandó sajgással. A magamfajta kezdőknél. A haladóbb fokozatban, a kór elhatalmasodásával átterjedhet a bokára, térdre, a kar ízületire, sőt a kezünk ujjpereceire is. A vérben fölszaporodó purin, vagyis a húgysav okozza. Lerakodik az ízületeknél, kikristályosodik. Fizikailag irritálja az amúgy is begyulladt testrészt: itt a válasz a földöntúli fájdalom miértjére. A bedagadt lábfejen megállni képtelenség, hisz már a habkönnyű takaró érintése is ordítást vált ki a betegből. Köszvényes ismerőseim igazolhatnak: mentünk már óvatosan négykézláb szíszogva a mosdóba, egy-egy rossz mozdulatnál a kíntól hideg veríték csordult végig rajtunk, és ha a köszvény rohama ránk tört néhanapján, megfordult a fejünkben, hogy inkább amputálják a lábunk, csak érjen véget ennek a borzalomnak a tortúrája. Az sem vigasztal közülünk senkit, hogy a nép „urak betegsége” néven emlegeti. Tudniillik a köszvény előidézője a mértéktelen hús- és az alkoholfogyasztás. Persze, csak annak, akinek hajlama van rá. Ha nem így lenne, minden kövér ember meg alkoholista kötelezően köszvényben szenvedne. Hál’Istennek nincs így. Bár ez nekem sovány vigasz.
A köszvény mindamellett a „hosszú életű emberek betegsége.” Fanyar humorról tanúskodik ez a tézis. Merthogy a köszvény egyetlen és leghatásosabb ellenszere, a megelőzésének, a kibekkelésének a legbiztosabb módja – a szigorú diéta.
Így: semmi fűszer. Semmi hús. Még az olyan állati eredetű fehérjéket is, mint amilyen a tojás, vagy a tejtermékek lennének – kerülni muszáj. Az alkoholos italok mindegyike – szigorúan tilos! Kenyér, tésztafélék: módjával. Bab, borsó, hüvelyesek fogyasztása: nem ajánlott. És sorolhatnám.
Mielőtt valaki föltenné a kérdést, akkor tulajdon képen mit ehet(ne) a köszvényes ember, megválaszolom.
Szinte semmit.
Zöldségféléket. Magokat. Gyümölcsöt. Ennyi.
Oszt ha megszomjazik, iszik rá vizet. (Nem buborékosat, mert az ásványvíz és a szénsavas üdítők is tiltólistán vannak...)
Ismerek tucatnyi köszvényes sorstársat. Egyikük sem tartja magát a fentebb taglalt spártai diétához. Biztos, hogy lehet eszerint is élni. Még nálunk, a Bácskában is. De ki nevezné azt életnek? Makkegészségesen hosszan élnénk, vagy csak sanyarún hosszúnak tűnne az a fajta élet?
Tudom ki vagyok.    
Tegnap megint levert a lábamról. Utoljára tavaly ilyentájt kapott el, úgyhogy furcsa kimondani, de valamilyen szinten már számítottam rá. Ámbár a betegségre készülni nem lehet. A betegség mindig váratlan, mint egy különösen utált rokon látogatása.
Jön. Magától.
Aki netán folyton készül rá, és retteg tőle – ő maga is beteg. Állandósítottan. Úgy hívják szegényt, hogy hipochonder. A betegség miatt aggódni, szorongani a legnagyobb butaság. A kór, a baj akkor az igazi, ha megijeszt bennünket. Akkor hatásos. Egy pillanat alatt helyrezökkent, önértékelésre, számvetésre késztet bennünket. A nagy pofon által földi angyalokká válunk és megvilágosodunk. Rögtön látjuk mit hol rontottunk. El is kezdünk fogadkozni, naná.
Végre, kicsit törődünk magunkkal. A drága testünket, romlandó porhüvelyünket babusgatva ápoljuk, és mivel betegek vagyunk, mert másunk momentán nincs, a terhet szeretnénk megosztani másokkal. Sóhajtva panaszkodunk, ecseteljük a bajunkat, aprólékosan beszámolunk minden nyilallásunkról, a testhőmérsékletünk pillanatnyi állapotától kezdve a nyelvünkön képződő lepedék színéig. Amit máskor észre sem veszünk, a csip-csup apróságok most komolyan, megsokszorozott fontossággal kerülnek érdeklődésünk homlokterébe. Még a végtermékünk állaga is bizonyító erejű lesz. A világ legtermészetesebb módján tudatjuk a mellénk keveredő embertársainkkal az összes nyavalyánkat, unalmaskodunk fűnek-fának…
Együttérzést, támogatást, odafigyelést, egy kis szeretetet akarunk ilyenkor.
Kérem szépen, ezért született ez a bejegyzés is.         

Pk

2016. február 11., csütörtök

ZSARU SZTORIK



Illusztráció

E
leddigi élettörténetemben szerét-számát sem tudom, hányszor volt konfliktusom rendőrökkel. 
A legelsőre kisiskolás koromban került sor. A legutóbbira  a minap.

1.
Akkor kaptam meg életem első kosszarvú versenybiciklijét. A városon körösztül, az aszfaltúton hajtottam. Próbálgattam, váltogattam rajta a sebességet, élveztem, ahogy a kisebbről a nagyobb fogaskerékre ugorva enyhül a lánc feszülése, könnyedebben pedálozhatok. Csapta a homlokomat a szél, és a szép tavaszi délutánon minden villanykarón gerlék búgtak a szabadságról.
Hát persze, hogy elengedtem a kormányt! A két kezemet lógatva fütyültem vissza a verebeknek, tekertem, s az én új biciklim olyan egyenesen hasította a levegőt előre, mintha nem is küllős kerekeken gördülne, hanem habokat fodrozó vitorlás lenne. Úgy megszédített az öröm, a jókedv, hogy a Zárda előtti fák mögül kilépő rendőr előtt alig tudtam lefékezni.
Elég hosszan nézhette a mutatványomat. Amiket virtuskodok.
Köszönés helyett először megdicsérte a vadiúj szerzeményemet. 
A fejem búbjáig vörösen vártam, mi sül ki ebből. Annyit azért sejtettem, hogy jó vége nem lesz. A népmesék farkasának nyájassága mögött általában a végzet szokott meglapulni. A jugoszláv rendőr magyarul beszélt, mert magyar ember volt. Míg magasztalta a krómozást, a csinos csöngőt, egyre a zsebét matatta. Aztán megkérdezte, van-e nálam biciklikulcs. Tudják, olyan lapos fémdarab, amivel gyakorlatilag a kerékpár összes csavarja kezelhető. A megdöbbenéstől csak hebegni tudtam. Mi a frászt akar vele? Kulcsom nem lévén, úgy tett mintha a farzsebében lelt volna egyet, ám nem húzta elő. Tudod mit, mondta nekem csöppet sem fenyegetőleg, de a hangja komoly volt, rettenetesen komoly: látom, neked úgyis fölösleges ennek a biciklinek a kormánya. Leszerelem most, magammal viszem, te meg ezután hajtod úgy, ahogy az imént, ügyesen, kéz nélkül. Mit szólsz hozzá? Nem szóltam én semmit, csak a gerincemen futkározni kezdett egy hangyaboly. Bevillantak a szomorú képsorok, ahogy végigtolom a fél városon a kormány nélküli biciklimet. Már mardosott a szégyen. A következő pillanatban meg belegondoltam, mit kapok majd otthon, ha az új bicajt megcsúfítva hazaviszem… A közeg is érezhette, mi játszódik le gyerekfejemben, mert nem feszítette tovább a húrt. Gyengéden tarkón legyintett és eleresztvén még utánam szólt: máskor meg ne lássa, hogy kiengedem kezemből a kormányt! Ezt már csak elmenőben dobta utánam, mert úgy iszkoltam remegve hazafelé, mint tettének helyszínéről a gyilkosnak szokása. Otthon a fészerbe raktam a kerékpárt, és rákallantyúztam az ajtót. Bár minden délutánon ronggyal áttörölgettem, utána még napokig nem mertem rá fölülni.

Ez a legrégebbi. Az évek meg szálltak. Jó és rossz dolgok történtek, a rendőrökhöz fűződő tapasztalataim bővültek, olykor a tettlegességig is elfajultak, de most erről nem írnék, hisz egyenként is hosszú mesét igényelne minden pofon. Inkább a legújabbat. Erős alappal vélem ugyanis, hogy a hajdani meg a minapi esetnek akadnak tanulságai.  

2.
Az elmúlt hétvégén, egy tavasziasan napos szombati délelőttön disznóvágásra voltam hivatalos. 
Ilyen helyre gumicsizma vagy bakancs illik, meg a munkásruháink használtabbja. Ha véres lesz, kiég valahol a cucc, vagy ráfröccsen a forró zsír ne legyen kár semmiért. Ennek megfelelően kapkodtam magamra elrongyosodott öltözékem, és mivel késésben voltam, vadul tekertem a pedált, hogy csak úgy nyikorgott alattam a drótszamár. 
Merész ívben, nagy sebbel-lobbal vettem a Főutca végén lévő kanyart is, amikor a nagyáruház raktára előtt lesben álló közlekedési rendőr elé keveredtem. 
Amint észrevett, azonmód igyekezett megállást parancsolni. Hevesen hadonászott a táblájával, és bár a túloldali sávban karikáztam, majdnem a felezővonalig elém lépett. Kész csoda, hogy nem mentem neki.
Régi kliens vagyok. 
Gyanítottam mire föl az igyekezete, tanultam pszichológiát. 
A kinézet, a külcsín majdnem minden esetben befolyásolja a valakiről alkotott véleményünket. Olyan világot élünk, amelyben az első benyomás értékítélete sokszor egy nyakkendőn múlik. (Ezért annyi az öltönyös szélhámos.) 
A fiatal szerb közeg meg csak annyit látott, hogy halálos tempóban suhan feléje egy ápolatlan, szőrös, fölöttébb gyanús pofájú toprongyos alak, kiszolgált bekecsben, lobogó hajzattal, akit mindösszesen egy szál szemüvege próbál elfogadhatóbbá tenni, szerény sikerrel. Mert hogyha nem kukázni indultam, akkor csakis valami elfuserált értelmiségi lehetek. Ennek megfelelően bánt velem. Köszöntött, és kérdezte szerbül, ittam-e valamit? Meg is vidámodtam rögtön. Mivel az előző napon a szinte kötelező péntek esti kocsmázást éppen kihagytam, könnyű szívvel tájékoztattam, hogy sajnos nem. De jó okom van azt hinni, hamarosan bepótolhatom a mulasztást, lévén éppen disznóvágásra igyekszem. A rendőrnek arcizma sem rezdült. Vagy nem volt humorérzéke, vagy nem látott még ordenáré bácskai disznóvágást. Megint próbálkozott. Fújok-e szondát? Angyali nyugalommal vontam vállat. Felőlem! Nem lehetett nagy hazardőr az ifjú posztos, drága mulatság, ha bukja a pipát, esetleg hiánycikk az egyszer használatos szondasíp, mert a ketyerét hamar visszadugta gelebébe. 
Nem úsztam meg, talált fogást rajtam. 
Fölcsillanó szemmel rákérdezett, nálam van-e az igazolványom?
Na mármost: Szerbiában a törvény értelmében MINDIG hordani kell magunkkal a személyit. Ez az őrült törvény vonatkozik a strandolóktól kezdve a temetési menetben ballagókig – mindenkire. Még a disznótoros kolbászt töltőkre is.  Az igazolványom a szebbik kabátom zsebében maradt. Cirka negyvenöt eurós (5000 dinár) ilyenkor a bírság. Mégis csak vétkeztem.
Igaza lett az ifjonc egyenruhásnak.
Azaz: igaza lehetett volna. 
Ha a körülmények nem olyanok, amilyenek. 
Mert a legfrissebb hírek szerint a szülőföldemen naponta immáron megint százak igyekeznek úti okmányok, papírok, a legelemibb dokumentumok nélkül a határsávba, teljes illegalitásban, törvénytelenül, hat-hét országon átcsörtetve. S míg nekik kijár a szép szó, sajnálják, egyesek még pátyolgatják is őket, addig nekem, ötutcányi biciklizést sem lenne szabad identifikációs igazolás nélkül megtennem. A városban, ahol negyvenöt éve élek. A városban, aminek minden szögletében ismernek…
Erősen türtőztetnem kellett magamat, ne kezdjek el vele vitázni. Kit, kiket kéne számon kérnie. Ki a legnagyobb talány Magyarkanizsán?! A bennünket ellepő jövevények sáskahada? Az én személyem?! Netán az övé, a valahonnét ide vezényelt, magyarul sem tudó gyakorló rendőr-járőré?
Ki itt az idegen, a Tisza mellett?!
Valamit átérezhetett a bennem dúló indulatból. 
Némi tanácstalanság, feszült másodperc után intett, elköszönt, elengedett.
Elmenőfélben a régi szovjet vicc poénja járt a fejemben: „…és szépen visszagurította a gyerekeknek a labdát. Pedig Sztálin elvtárs közéjük is lövethetett volna!”

A régi és az új rendőr-sztori tanulságait ki-ki maga elemezheti. Nem tudom, van-e értelme. Ha igen, annyi bizonyos: meddő dolog meggyőzni magunkat az ember és a törvények viszonyában fönnálló igazságosságról. Az nincs. 
Emberségesség viszont itt-ott, azért még van.
Pk

2016. február 7., vasárnap

NAPLÓ 26.




"Nem mi vagyunk a legnagyobb írók. Az élet az. A valóságtól cifrább, fantáziadúsabb, elképesztőbb történeteket, figurákat, fordulatokat és poénokat a legjobb tollú klasszikusok is csak az élettől leshették el.
Szokásom beülni valahová, meghúzódni. Fülelni a poharazgatókat. Míg tart az üvegben, nem törik meg a fityókok láncolata, olyan történetek elevenednek meg, amik bátran beillenének egy kalandregény motívumai közé is. Színesíteni sem muszáj rajtuk, kevesebből is forgattak már jó filmet. A kocsma cigarettafüstjében emberi sorsok kavarognak. Ha némelyiket végighallgatná, biztos Shakespeare is csettintene.
Néha ugyan kiszámítható a mese, sokszor ismétlődő. Nincs új a nap alatt. Az el-elvándorló históriák megesnek, egy darabig eléldegélnek az adott helyen, virulnak, szájról-szájra adják őket, megnevettetik az embereket, vagy könnyeket csalnak a szemükbe, mígnem történik, megtörik valami, lehet új nemzedékek sarjadnak, más divat szele kezd fújni, és a legendák megadják magukat a sorsuknak: szépen feledésbe merülnek. Nem pusztulnak el, mert egy idő után kissé másként, igazodva az új módihoz ismét megszületnek. Más formában szökkenek újból szárba. Ráncuk ugyan nem látszik, de a jó fülű, érzőn figyelő sokat tapasztalt gyűjtő megérzi rajtuk az ismétlődéssel járó finom emlékrétegeket. A ciklikusságot. Nincs ezzel semmi baj. Olyankor meg úgy gazdagszok, hogy bónusz gyanánt, általában vakvéletlenből egy jó gúnynevet, adatot, utalást mégis sikerül elcsípnem. Fölírom rögtön, a balomban lévő ceruzacsonkkal fecnire mentem és kincsként megőrzök mindent. Jóleső a tudata. Egyszer majd valamelyiket használni fogom. Ha alkalom adódik rá, beillesztem majd a szövegeimbe. A limlomokat halmozó, raktározgató rigolyás vénemberhez vagyok hasonló, aki sajnál egy rozsdás szöget is kihajítani, púpozza rakásra a régi újságokat, ruhákat, szerszámokat, teli van ócska cuccal a pincéje-padlása, a legapróbb semmiségeket is megszállottan vigyázgatja, és ha kérdik, mi végre dacol, halmoz, kumulálja azt a sok hasznavehetetlen kacatot, mindenre az a válasza: valamire még jó lesz.
Így gyűjtök, szorgalmas bogár módjára pakolom egy rakásra, ide, belülre a fejembe, meg néha a szívembe ezeket a mára tünékeny, de nekem drága dolgokat. Hajdanvoltak elmés mondását, dűlőutak, feszületek, tanyák régi elnevezését. A kanizsai utcákról elhaló öregek tetteit, akiknek már csak az árnyékuk illata érződik, amikor alkonyatkor a gesztenyefasorra igazít a szerencsénk.
Így – talán érdemes.
Ezért."

pk         

2016. február 6., szombat

BÁCSKA, BÁCSKA...

Új Kanizsai Újság, 2016. február 4.

 

A budapesti kiállításról szóló írás


Budapesten Magyarkanizsa
BÁCSKA, BÁCSKA…

A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.
A házigazda szerepét Szentesi Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához, a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság önazonosság-tudatának a fontosságát:
 – Ne várják el ebben a pár percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették, teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők, mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával, a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt, ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom – az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább, legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán. Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít – kedves a szemünknek.
Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte benyomásait:
 – Hatalmas kihívás volt eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!
Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni. A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.  

ba
          

2016. február 4., csütörtök

EGY DISZNÓ, EGY LILA TEHÉN



Pötyi és Maca. Csüngőhasú konyhamalacaim.
Nem karfiolmorzsákat akarok majd kipiszkálni a fogamból.
Az ünnepeknek általában van egy sajátságos hangulatuk.
Még a nekünk közömbös, vagy éppenséggel nem túl barátságos ünnepnapok is hordoznak magukban egy másféle látásmódot.
Mire gondolok?
Például arra, hogy Szerbiában igen nehéz bárkivel, aki magyarnak érzi és vallja magát, tiszta szívvel megünnepeltetni november 11-ét.
Az első világháborús fegyvernyugvás dátuma meglehet békét teremtett – a fronton, az akkori csatatereken –, de aztán a zöld asztalnál már a győztesnek kikiáltottak kénye-kedve érvényesült. Lett, ami lett. Impériumváltás, az anyahaza szétmérése. Telis-tele igazságtalansággal. Mára az elfogulatlan szerb történészek is kikutatták: akkoriban kezdődött a délvidéki magyarság kálváriája. Ettől persze még a szerbség ünnepelhet. Szíve-joga rá. Ha már egyszer nekik győzelem az, ami nekünk vereség. Csak ne várja el tőlünk senki, hogy velük együtt lelkendezzünk. Hogy hangosabban verjen a szívünk. Nem fog. Inkább tiszteletben tartva a másokat érintő ünnepnapot, szépen csöndben maradunk. Cserébe mi sem erőltetjük, hogy az első sorokban tapsolva méltassák a diadalmas magyar szabadságharc hőseit, amikor a kaponyai csatára emlékezünk…
De nem csak a nemzeti ünnepek furcsaságait hoznám szóba.
Azt sem árt megemlítenem: a most divatos, a mögöttünk hagyott évtizedekben begyűrűzött agyament „ünnepektől” még inkább elhátráltam.
Egykedvűen letojom a Valentin Bálint-napot, fütyülök a „hellóvinnre”, nem érint a hálaadás napja és őszintén bevallva az utóbbi pár esztendőben már a nők napja sem hoz lázba. Az a három-négy fonnyadt szegfűszál legyen a virágárusok gondja-baja. Vagy öröme. Sose érdekelt az anyák napja, viszont attól is fintorognék, ha apák napján valaki nekem akarna örömködni. Ugyanezzel a flegmával régóta nem mesélek viccet április elsején.
Az én ünnepeim személyesebbek. Rám és a szűk környezetemre tartoznak. Ennek dacára az állami ünnepek kiemelt, piros betűs dátuma, ha másban nem is, de legalább annyiban különbözik a többitől, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítottak. És itt van a kutya elásva!
Kicsit hosszabbra sikerült a bevezető, ám valójában éppen erről a jelenségről szerettem volna kifejteni gondolataimat.
Köztudott ugyanis, hogy mifelénk másképpen értelmezik a munkaszokásokat. A Balkán nem a sztahanovisták paradicsoma. Dőreség volna sommásan kijelenteni, hogy nálunk mindenki lusta, de az is igaz: szeretünk (szeretnénk…) kényelmesebb tempóban élni. Mi – amolyan ünneplős, lambadázó, laza társaság vagyunk. Csak a nézését, meg a járását.
Aligha van még egy ország a környéken, ahol ennyi, és ennyiféle ünnep tarkítaná a naptárat. A megörökölt majálisok általában három-négy napig is eltartanak. Tele a kalendárium mindenféle vallási ünnepekkel, a régi Jugoszláviából szokásként ittragadt megemlékezésektől kezdve a még messzebbről datálható szerb államiság jegyzett napjaiig. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor legalább egy napig abba ne maradna a dolog. Ha netán mégis akadna, akkor pótlólagosan meg lehet ülni a névnapokat, slavákat. (Csak a szerb , ortodox szokásokat nem ismerők miatt: a slava a szerb családok védőszentjének az ünnepe. Kinek Mihály arkangyal, kinek Mennydörgő Illés vagy más pravoszláv szent ikonja óvja a házát. A magyar megfelelője talán a névnap. Azonos vonása mindkét tradíciónak, hogy kötelező evészettel-ivászattal járnak.)
Szóval – tudunk, merünk és szeretünk ünnepelni.
Csoda-e, ha viszonylag sűrűn be-bezárnak az üzletek, kiürülnek az utcák, a gyárak, amikor olyan érzése lesz az embernek, mintha megállt volna az élet…
Különösen a hosszan tartó, többnapos ünnepek miatt szokott bezsongani a nép nevű lakosság. Egy-egy majálist megelőzően kiürülnek a boltok, a henteseknél hosszú sorok kígyóznak, a péktől meg a szokásos kenyéradag minimum három-, de inkább négyszeresét viszik haza.
Olyankor tiszta világvége hangulat uralkodik.
Fölcuccol mindenki. Ostromállapot a kasszáknál. Megtelnek a frizsiderek. A bőség kosarának tekintett Bácskában az éhhaláltól való félelem ugyanolyan megmagyarázhatatlan számomra, mint az a tény, hogy már faluhelyen sem sütnek házilag kenyeret. Kitör a pánik, a hisztéria, amint a pék lelakatolja a boltját. Néz össze a sok kendős asszony: Uramjézusom irgalmazz, mi lesz most?
Hát mi lenne?! Van liszt, só, kovász, víz. Tessenek szívesek gyúrni! Nem lehet az akkora tudomány! Bezárt a bolt? Kéne ebédre valónak valami? Vágjon kupán egy nyulat, vagy fogjon meg egy tyúkot: forró vizet a kopaszra, hadd rotyogjon a paprikás!
Persze, ahol a mai módi szerint a szép udvar még szebb pázsitjának zöldje miatt már kutyát sem szabad, nem lehetséges tartani, ott nincsen se tyúk, se kacsa, de még egy félszemű, rozzant kecske se, ami ínség idején számításba jöhetne. Pláne nem szokás már disznót tartani. Büdös. Mondja a sok értő ember. Igazuk van. A disznó tényleg nem valami jó szagú. Határozottan állítom – disznószaga van. Elég idétlenül hatna, ha halszagot árasztana. Ezzel szemben szombaton volt szerencsém egy egész napos disznótoron részt venni, ezért igen élénken él még bennem, hogy a sülő tepertő, a reggelire tálalt szalonnás tokaalja viszont mennyei illatot árasztott.
A Tisza Néptánc Egyesület hagyományos farsangi disznóvágásán kicsik és nagyok, gyerekek és szüleik ügyeskednek évről-évre. A közösségükben felnövő nemzedékek egyikével sem fordulhat elő, ami a nagyvárosokban sajnos már megszokott dolog: a legzsengébbek csak képen látnak disznót, tehenet, egyéb háziállatot. Elkorcsosuló tudatukban így születik meg a lila tehén, meg a kakaót adó barna párjának a szomorú téveszméje. Nekik elég nehéz megmagyarázni, milyen mély és emberi érzés az, ha egy állat szeretetével vagyunk gazdagabbak. Ha nem csak állatkertben évente egyszer simogatunk valamit, szirupos bájolgásként, hanem törődünk is nap mint nap az adott jószággal. Amikor együtt tudunk élni velük. A gazdájukként tartozunk hozzájuk, a társaink lehetnek.
Aki megteheti: neveljen, tartson állatokat!
Minél többet, sokfélét. Az emeletes házak lakásait leszámítva nincs Kanizsán olyan udvar, aminek szögletében ne férne el legalább pár tojótyúk, vagy egy nyúlketrec, netán galambdúc. Aki csak erre a huligán világra bízza a sorsát, azt ez a világ gyorsan be fogja csapni.
Noha Szerbiában nem oly régen ígérték már kevélyen, hogy ha kell, mi gyökereken is elélünk: én mégis jobban szeretnék sonkán, szalonnán és pecsenyezsíron kitartani…     
Pósa Károly