EGY DISZNÓ, EGY LILA TEHÉN

Pötyi és Maca. Csüngőhasú konyhamalacaim.
Nem karfiolmorzsákat akarok majd kipiszkálni a fogamból.

Az ünnepeknek általában van egy sajátságos hangulatuk.
Még a nekünk közömbös, vagy éppenséggel nem túl barátságos ünnepnapok is hordoznak magukban egy másféle látásmódot.
Mire gondolok?
Például arra, hogy Szerbiában igen nehéz bárkivel, aki magyarnak érzi és vallja magát, tiszta szívvel megünnepeltetni november 11-ét.
Az első világháborús fegyvernyugvás dátuma meglehet békét teremtett – a fronton, az akkori csatatereken –, de aztán a zöld asztalnál már a győztesnek kikiáltottak kénye-kedve érvényesült. Lett, ami lett. Impériumváltás, az anyahaza szétmérése. Telis-tele igazságtalansággal. Mára az elfogulatlan szerb történészek is kikutatták: akkoriban kezdődött a délvidéki magyarság kálváriája. Ettől persze még a szerbség ünnepelhet. Szíve-joga rá. Ha már egyszer nekik győzelem az, ami nekünk vereség. Csak ne várja el tőlünk senki, hogy velük együtt lelkendezzünk. Hogy hangosabban verjen a szívünk. Nem fog. Inkább tiszteletben tartva a másokat érintő ünnepnapot, szépen csöndben maradunk. Cserébe mi sem erőltetjük, hogy az első sorokban tapsolva méltassák a diadalmas magyar szabadságharc hőseit, amikor a kaponyai csatára emlékezünk…
De nem csak a nemzeti ünnepek furcsaságait hoznám szóba.
Azt sem árt megemlítenem: a most divatos, a mögöttünk hagyott évtizedekben begyűrűzött agyament „ünnepektől” még inkább elhátráltam.
Egykedvűen letojom a Valentin Bálint-napot, fütyülök a „hellóvinnre”, nem érint a hálaadás napja és őszintén bevallva az utóbbi pár esztendőben már a nők napja sem hoz lázba. Az a három-négy fonnyadt szegfűszál legyen a virágárusok gondja-baja. Vagy öröme. Sose érdekelt az anyák napja, viszont attól is fintorognék, ha apák napján valaki nekem akarna örömködni. Ugyanezzel a flegmával régóta nem mesélek viccet április elsején.
Az én ünnepeim személyesebbek. Rám és a szűk környezetemre tartoznak. Ennek dacára az állami ünnepek kiemelt, piros betűs dátuma, ha másban nem is, de legalább annyiban különbözik a többitől, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítottak. És itt van a kutya elásva!
Kicsit hosszabbra sikerült a bevezető, ám valójában éppen erről a jelenségről szerettem volna kifejteni gondolataimat.
Köztudott ugyanis, hogy mifelénk másképpen értelmezik a munkaszokásokat. A Balkán nem a sztahanovisták paradicsoma. Dőreség volna sommásan kijelenteni, hogy nálunk mindenki lusta, de az is igaz: szeretünk (szeretnénk…) kényelmesebb tempóban élni. Mi – amolyan ünneplős, lambadázó, laza társaság vagyunk. Csak a nézését, meg a járását.
Aligha van még egy ország a környéken, ahol ennyi, és ennyiféle ünnep tarkítaná a naptárat. A megörökölt majálisok általában három-négy napig is eltartanak. Tele a kalendárium mindenféle vallási ünnepekkel, a régi Jugoszláviából szokásként ittragadt megemlékezésektől kezdve a még messzebbről datálható szerb államiság jegyzett napjaiig. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor legalább egy napig abba ne maradna a dolog. Ha netán mégis akadna, akkor pótlólagosan meg lehet ülni a névnapokat, slavákat. (Csak a szerb , ortodox szokásokat nem ismerők miatt: a slava a szerb családok védőszentjének az ünnepe. Kinek Mihály arkangyal, kinek Mennydörgő Illés vagy más pravoszláv szent ikonja óvja a házát. A magyar megfelelője talán a névnap. Azonos vonása mindkét tradíciónak, hogy kötelező evészettel-ivászattal járnak.)
Szóval – tudunk, merünk és szeretünk ünnepelni.
Csoda-e, ha viszonylag sűrűn be-bezárnak az üzletek, kiürülnek az utcák, a gyárak, amikor olyan érzése lesz az embernek, mintha megállt volna az élet…
Különösen a hosszan tartó, többnapos ünnepek miatt szokott bezsongani a nép nevű lakosság. Egy-egy majálist megelőzően kiürülnek a boltok, a henteseknél hosszú sorok kígyóznak, a péktől meg a szokásos kenyéradag minimum három-, de inkább négyszeresét viszik haza.
Olyankor tiszta világvége hangulat uralkodik.
Fölcuccol mindenki. Ostromállapot a kasszáknál. Megtelnek a frizsiderek. A bőség kosarának tekintett Bácskában az éhhaláltól való félelem ugyanolyan megmagyarázhatatlan számomra, mint az a tény, hogy már faluhelyen sem sütnek házilag kenyeret. Kitör a pánik, a hisztéria, amint a pék lelakatolja a boltját. Néz össze a sok kendős asszony: Uramjézusom irgalmazz, mi lesz most?
Hát mi lenne?! Van liszt, só, kovász, víz. Tessenek szívesek gyúrni! Nem lehet az akkora tudomány! Bezárt a bolt? Kéne ebédre valónak valami? Vágjon kupán egy nyulat, vagy fogjon meg egy tyúkot: forró vizet a kopaszra, hadd rotyogjon a paprikás!
Persze, ahol a mai módi szerint a szép udvar még szebb pázsitjának zöldje miatt már kutyát sem szabad, nem lehetséges tartani, ott nincsen se tyúk, se kacsa, de még egy félszemű, rozzant kecske se, ami ínség idején számításba jöhetne. Pláne nem szokás már disznót tartani. Büdös. Mondja a sok értő ember. Igazuk van. A disznó tényleg nem valami jó szagú. Határozottan állítom – disznószaga van. Elég idétlenül hatna, ha halszagot árasztana. Ezzel szemben szombaton volt szerencsém egy egész napos disznótoron részt venni, ezért igen élénken él még bennem, hogy a sülő tepertő, a reggelire tálalt szalonnás tokaalja viszont mennyei illatot árasztott.
A Tisza Néptánc Egyesület hagyományos farsangi disznóvágásán kicsik és nagyok, gyerekek és szüleik ügyeskednek évről-évre. A közösségükben felnövő nemzedékek egyikével sem fordulhat elő, ami a nagyvárosokban sajnos már megszokott dolog: a legzsengébbek csak képen látnak disznót, tehenet, egyéb háziállatot. Elkorcsosuló tudatukban így születik meg a lila tehén, meg a kakaót adó barna párjának a szomorú téveszméje. Nekik elég nehéz megmagyarázni, milyen mély és emberi érzés az, ha egy állat szeretetével vagyunk gazdagabbak. Ha nem csak állatkertben évente egyszer simogatunk valamit, szirupos bájolgásként, hanem törődünk is nap mint nap az adott jószággal. Amikor együtt tudunk élni velük. A gazdájukként tartozunk hozzájuk, a társaink lehetnek.
Aki megteheti: neveljen, tartson állatokat!
Minél többet, sokfélét. Az emeletes házak lakásait leszámítva nincs Kanizsán olyan udvar, aminek szögletében ne férne el legalább pár tojótyúk, vagy egy nyúlketrec, netán galambdúc. Aki csak erre a huligán világra bízza a sorsát, azt ez a világ gyorsan be fogja csapni.
Noha Szerbiában nem oly régen ígérték már kevélyen, hogy ha kell, mi gyökereken is elélünk: én mégis jobban szeretnék sonkán, szalonnán és pecsenyezsíron kitartani…     

Pósa Károly

Kis Kanizsai Enciklopédia 1.

Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

abalé – A disznóvágás kelléke, vagyis inkább terméke. Sok idős embernek az első gyermekkori élménye is a téli időszak disznótoraihoz kötődik. A Karácsonyt megelőző ünnepélyes készülődés, a hajdanolt szügyig érő havazások, nagy hidegek mellett a játékosság és az öröm lehet a forrása ennek a múlhatatlan nosztalgiának. Kisgyerek fejjel gyakran sündörögtem az üstház körül, ahol a csípős reggeleken is kellemes meleget ontott a vashordóból kialakított tűzhely. Pattogott a rárakott fa, a csutka parazsa világított, és zsíros, nehéz szagú gőzfelhő terjengett a rotyogó belsőségek fölött. Az üstház kéményeként – szinte törvényszerűen -, mindig, mindenütt egy kiszuperált sparhelt - mifelénk csak sporhet a neve - ütött-kopott kályhacsövét használták, és használják a mai napig, mert az üstházak, vájlingok, hurkatöltők, csontfűrészek, bárdok, csontozókések, sózóteknők rendszerint a családi örökség részei. Kézről-kézre vándorolnak. Fölbecsülhetetlen értéküket az is mutatja, hogy olykor egy vissza nem adott öntöttvas üst életre szólóan megmérgezi a legközelebbi rokonok kapcsolatát is.

Egyesek szerint a disznóvágást hajnalban szokás kezdeni, nyelet pálinkával indítva a nagy eseményt, de akinek valaha része volt benne, az tudhatná, hogy ez a véres rituálé már egy nappal korábban indul, amikor nekikészülődik a család a másnap hajnali drámához. Asztalokat, edényeket, szerszámokat kell előkotorni. Az évente egyszer használatos hurokban végződő sodronyt – Kanizsán szajlának hívják - sűrű káromkodások között muszáj megkeresni, mert máskülönben nehéz lenne a végzetére ítélt hízót meg- és lefogni. Volt idő, amikor szalmakupacban pörköltek, és a disznó csülkeire szalmacsóvákat kötöttek hogy hatékonyabban éghessen le a szőr, és a bőr hámrétege, de aztán valaki érdemes ember föltalálta a kézi pörkölőt, ami egy csutkával fűtött hordozható, kurbliját tekerve lángot okádó mechanikus és dögnehéz szerkezet, és a jónép kapva-kapott az újdonságon, feledésbe merült a szalmakupac izzó gomolyában feketedő sertés látványa. Mint az a technikai csodáknál lenni szokott, hamar átlép rajtuk a kor, így a derék- és hátfájást garantáló kézi pörkölőt hamarosan le-, vagyis pontosabban fogalmazva fölváltotta a gázzal történő eljárás. Immáron félszáz éve gázpalackkal és gyakran biztonsági szelep nélküli gázpörkölővel égetik kormosra a kés alá vett sertést. A népi leleményesség határtalan: az ürülőfélben lévő butángáz-palackot meg-megzutyulják, igen gyakran forró vízzel teli edénybe teszik, öntözgetik, hogy az apadó gáz utolsó leheletét is hasznosíthassák. Szinte a csodával határos, hogy tudtommal eddig nagyobb tragédia még soha nem történt, jóllehet egy tisztességes, a törvényeket respektáló tűzvédelmi szakember sikítva őrjöngene, ha látná: miként hadonászik a félspicces böllér a lángoló pörkölővel, közvetlen a gázpalack mellett. Persze, amit most írtam, csak fikció. Errefelé a legóvatosabb tűzoltóknál is ugyanígy zajlik a disznóvágás.

A megfelelő címszónál ígérem visszakanyarodok ehhez a kifejezetten érdekes, néprajzi szempontból kitüntetett eseményhez, és annak szokásaihoz, de most az abaléről kötelességem írni. Amilyen finnyás a korunk embere, a gyerekeink már meg sem kóstolják az üstben fortyogó májat, tüdőt, veséket. Pedig az üstház körül pákosztoskodni, belenyúlni egy-egy, a csontról leváló finom húscafatért, olyan jó érzés, hogy elmondani lehetetlen. Az abalében ott a majdani rizses hurka minden ígérete, ízének sava-borsa. Mondhatni, az abálóban lakozik a hurka lelke. Ügyes háziasszonyok pontosan megítélik, meddig kell főzni, hogy aztán a sűrű, barnásan kavargó, zsíros léből gőzölve előkerülő finomságokat további földolgozásra előkészítsék. A végére hagytam a legfontosabbat. A nyers disznóbőrt kezdetektől fogva nagyon szeretem. Vessenek meg érte, de a hasa alól lefejtett vékony, sózott bőrnek én még nem leltem párját! Palacsinta gyanánt összegöngyölve olykor annyira jóllaktam vele, hogy már a disznótoros reggelire sem volt igényem, ámbár a hagymás vér, meg a frissen sütött máj, a pecsenye, a tokaalja zsírosabb, szalonnás része is megérne egy hozsannás ünnepi misét.

Amikor még a hajnali harangszó sem húzta el az első versét, és utcahosszal odébb a csöndöt megtöri egy ismeretlen udvaron visító disznó utolsó üzenete, akaratlanul, félálmomban is kordul egyet a gyomrom, és arra gondolok, micsoda szép napjuk lesz azoknak, akik most gumicsizmásan, bekecsben dideregve részesei egy igazi kanizsai disznóvágásnak!

acat - Mezei acat. Közönséges mezei bogáncs, vagy kanadai bogáncsként is ismerik. Latin neve Cirsium arvense, de ezt nem muszáj megjegyezni. Vasúti töltések, utak mellet, gyöpös helyeken, szántóföldeken föllelhető gyomnövényünk. Alig lehet kiirtani, hisz a gyökere legtöbbször fél méterre a fölszín alatt kapaszkodik, de akár a hét méteres (!) mélységbe is lefúródik. Az őszi búzában olykor bizony komoly terméskiesést okoz. Mégis arra kérek mindenkit, hogy emiatt ne nehezteljen erre az igénytelen, minden körülmények között megtelepedő haszontalan növényre. Ugyanis az acat sem akar mást, csak élni. A természete ilyen vad. Megmaradásának záloga a szívóssága. És ha a skótoknak lehet a nemzeti viráguk a bogáncs, akkor nekünk - szintén elanyátlanodott végváriaknak -, nem kell szégyellnünk, ha az acat konok túlélését követendő, példaértékű magatartásnak, egyfajta szimbólumnak tekintjük.

Még ma is hallom a sürgető, felszólító kifejezést, hogy „acatoljunk odébb”, ami egyenértékű a tűnjünk ellel, vagy a tűnés innéttel. Fogalmam sincs, honnét származik. Rákerestem, hogy tán az „elavecolás” torzított párja lenne-e, de ez utóbbira sem találtam magyarázatot. Azt kell hinnem, hogy az elacatolni, meg az elavecolni is egyformán helyi jellegű fogalmak. Nem kell hét méteres mélységbe ásni, ha énképünk, önazonosságunk ilyen szép példái egy kis kapirgálás után üdítő módon fölcsillanhatnak!