2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. február 4., csütörtök

EGY DISZNÓ, EGY LILA TEHÉN



Pötyi és Maca. Csüngőhasú konyhamalacaim.
Nem karfiolmorzsákat akarok majd kipiszkálni a fogamból.
Az ünnepeknek általában van egy sajátságos hangulatuk.
Még a nekünk közömbös, vagy éppenséggel nem túl barátságos ünnepnapok is hordoznak magukban egy másféle látásmódot.
Mire gondolok?
Például arra, hogy Szerbiában igen nehéz bárkivel, aki magyarnak érzi és vallja magát, tiszta szívvel megünnepeltetni november 11-ét.
Az első világháborús fegyvernyugvás dátuma meglehet békét teremtett – a fronton, az akkori csatatereken –, de aztán a zöld asztalnál már a győztesnek kikiáltottak kénye-kedve érvényesült. Lett, ami lett. Impériumváltás, az anyahaza szétmérése. Telis-tele igazságtalansággal. Mára az elfogulatlan szerb történészek is kikutatták: akkoriban kezdődött a délvidéki magyarság kálváriája. Ettől persze még a szerbség ünnepelhet. Szíve-joga rá. Ha már egyszer nekik győzelem az, ami nekünk vereség. Csak ne várja el tőlünk senki, hogy velük együtt lelkendezzünk. Hogy hangosabban verjen a szívünk. Nem fog. Inkább tiszteletben tartva a másokat érintő ünnepnapot, szépen csöndben maradunk. Cserébe mi sem erőltetjük, hogy az első sorokban tapsolva méltassák a diadalmas magyar szabadságharc hőseit, amikor a kaponyai csatára emlékezünk…
De nem csak a nemzeti ünnepek furcsaságait hoznám szóba.
Azt sem árt megemlítenem: a most divatos, a mögöttünk hagyott évtizedekben begyűrűzött agyament „ünnepektől” még inkább elhátráltam.
Egykedvűen letojom a Valentin Bálint-napot, fütyülök a „hellóvinnre”, nem érint a hálaadás napja és őszintén bevallva az utóbbi pár esztendőben már a nők napja sem hoz lázba. Az a három-négy fonnyadt szegfűszál legyen a virágárusok gondja-baja. Vagy öröme. Sose érdekelt az anyák napja, viszont attól is fintorognék, ha apák napján valaki nekem akarna örömködni. Ugyanezzel a flegmával régóta nem mesélek viccet április elsején.
Az én ünnepeim személyesebbek. Rám és a szűk környezetemre tartoznak. Ennek dacára az állami ünnepek kiemelt, piros betűs dátuma, ha másban nem is, de legalább annyiban különbözik a többitől, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítottak. És itt van a kutya elásva!
Kicsit hosszabbra sikerült a bevezető, ám valójában éppen erről a jelenségről szerettem volna kifejteni gondolataimat.
Köztudott ugyanis, hogy mifelénk másképpen értelmezik a munkaszokásokat. A Balkán nem a sztahanovisták paradicsoma. Dőreség volna sommásan kijelenteni, hogy nálunk mindenki lusta, de az is igaz: szeretünk (szeretnénk…) kényelmesebb tempóban élni. Mi – amolyan ünneplős, lambadázó, laza társaság vagyunk. Csak a nézését, meg a járását.
Aligha van még egy ország a környéken, ahol ennyi, és ennyiféle ünnep tarkítaná a naptárat. A megörökölt majálisok általában három-négy napig is eltartanak. Tele a kalendárium mindenféle vallási ünnepekkel, a régi Jugoszláviából szokásként ittragadt megemlékezésektől kezdve a még messzebbről datálható szerb államiság jegyzett napjaiig. Gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor legalább egy napig abba ne maradna a dolog. Ha netán mégis akadna, akkor pótlólagosan meg lehet ülni a névnapokat, slavákat. (Csak a szerb , ortodox szokásokat nem ismerők miatt: a slava a szerb családok védőszentjének az ünnepe. Kinek Mihály arkangyal, kinek Mennydörgő Illés vagy más pravoszláv szent ikonja óvja a házát. A magyar megfelelője talán a névnap. Azonos vonása mindkét tradíciónak, hogy kötelező evészettel-ivászattal járnak.)
Szóval – tudunk, merünk és szeretünk ünnepelni.
Csoda-e, ha viszonylag sűrűn be-bezárnak az üzletek, kiürülnek az utcák, a gyárak, amikor olyan érzése lesz az embernek, mintha megállt volna az élet…
Különösen a hosszan tartó, többnapos ünnepek miatt szokott bezsongani a nép nevű lakosság. Egy-egy majálist megelőzően kiürülnek a boltok, a henteseknél hosszú sorok kígyóznak, a péktől meg a szokásos kenyéradag minimum három-, de inkább négyszeresét viszik haza.
Olyankor tiszta világvége hangulat uralkodik.
Fölcuccol mindenki. Ostromállapot a kasszáknál. Megtelnek a frizsiderek. A bőség kosarának tekintett Bácskában az éhhaláltól való félelem ugyanolyan megmagyarázhatatlan számomra, mint az a tény, hogy már faluhelyen sem sütnek házilag kenyeret. Kitör a pánik, a hisztéria, amint a pék lelakatolja a boltját. Néz össze a sok kendős asszony: Uramjézusom irgalmazz, mi lesz most?
Hát mi lenne?! Van liszt, só, kovász, víz. Tessenek szívesek gyúrni! Nem lehet az akkora tudomány! Bezárt a bolt? Kéne ebédre valónak valami? Vágjon kupán egy nyulat, vagy fogjon meg egy tyúkot: forró vizet a kopaszra, hadd rotyogjon a paprikás!
Persze, ahol a mai módi szerint a szép udvar még szebb pázsitjának zöldje miatt már kutyát sem szabad, nem lehetséges tartani, ott nincsen se tyúk, se kacsa, de még egy félszemű, rozzant kecske se, ami ínség idején számításba jöhetne. Pláne nem szokás már disznót tartani. Büdös. Mondja a sok értő ember. Igazuk van. A disznó tényleg nem valami jó szagú. Határozottan állítom – disznószaga van. Elég idétlenül hatna, ha halszagot árasztana. Ezzel szemben szombaton volt szerencsém egy egész napos disznótoron részt venni, ezért igen élénken él még bennem, hogy a sülő tepertő, a reggelire tálalt szalonnás tokaalja viszont mennyei illatot árasztott.
A Tisza Néptánc Egyesület hagyományos farsangi disznóvágásán kicsik és nagyok, gyerekek és szüleik ügyeskednek évről-évre. A közösségükben felnövő nemzedékek egyikével sem fordulhat elő, ami a nagyvárosokban sajnos már megszokott dolog: a legzsengébbek csak képen látnak disznót, tehenet, egyéb háziállatot. Elkorcsosuló tudatukban így születik meg a lila tehén, meg a kakaót adó barna párjának a szomorú téveszméje. Nekik elég nehéz megmagyarázni, milyen mély és emberi érzés az, ha egy állat szeretetével vagyunk gazdagabbak. Ha nem csak állatkertben évente egyszer simogatunk valamit, szirupos bájolgásként, hanem törődünk is nap mint nap az adott jószággal. Amikor együtt tudunk élni velük. A gazdájukként tartozunk hozzájuk, a társaink lehetnek.
Aki megteheti: neveljen, tartson állatokat!
Minél többet, sokfélét. Az emeletes házak lakásait leszámítva nincs Kanizsán olyan udvar, aminek szögletében ne férne el legalább pár tojótyúk, vagy egy nyúlketrec, netán galambdúc. Aki csak erre a huligán világra bízza a sorsát, azt ez a világ gyorsan be fogja csapni.
Noha Szerbiában nem oly régen ígérték már kevélyen, hogy ha kell, mi gyökereken is elélünk: én mégis jobban szeretnék sonkán, szalonnán és pecsenyezsíron kitartani…     
Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: