2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2025. február 7., péntek

Pósa Károly: KISHOMOK

A rajzom pusztán illusztráció, nem Kishomokot ábrázolja


Kékre meszelt égbolt alatt,
a szél megnevesít minden portát,
süvölt minden kaput,
és a fák emlékeznek azokra,
kik már csak az árnyékukban járnak.

A feszület a falu elején
álmában a karját áldón tárja,
míg a hold rozsdás kulcsként
fordul a sosemvolt
templom zárjában.

A homokföld itt csöndes,
mélyeket lélegzik a göröngy,
régi csontok szitálnak az éjben.
A múlt habosabban csorog
a Slajc kék-zöld pántlikáján.

Vett hazám a határban,
vadakác ver gyökeret a falában.
Mikor kaszálni indulok,
az örökkévalóságról álmodom: 
én vagyok a fűbe írt lábnyomom.
 

2025. február 5., szerda

FILMES NAPLÓ - 34.

Kézipoggyász (2024)


Ha már karácsony és repülőtér, meg terroristák, akkor inkább Bruce Willist nézem: akárhogy csűröm-csavarom, ez a film az előbb emlegetett klasszikusnak a nyomába se ér.
Amolyan szegény ember Die Hardja, pedig a derék Edgerton nagyon igyekezett – hasztalan...
A pengevékony történet hőse egy Kopek nevű reptéri dolgozó, vagyis – amerikai nyelvezettel – TSA-ügynök. Olyasvalaki, aki a poggyászokat nézi át. Ezt a szakmát mifelénk Röszkénél vagy Kelebiánál vámosnak nevezik. (Amúgy tudják, ki megy el vámosnak? Aki gyengébb, mint egy katona, gyávább, mint egy tűzoltó, és hülyébb, mint egy rendőr...) Kopek élne-halna az előléptetésért, de pechjére rögtön az első éles munkanapján kutyaszorítóba kerül: egy titokzatos telefonáló halálfenyegetései közepette a karácsonyi járatra egy módfelett gyanús táskát kellene ellenőrzés nélkül, szemlehunyva felengednie. Persze, hogy nem teszi. Ellenáll, fifikus és bátor ez az ember.
Matinén elmegy a film. Akciónak hirdetik, és ugrabugra tényleg van benne, csak olyan szintű a mese, hogy egy felnőtt, érett ember azt már nem veszi be. Ha a tinik jól szórakoznak rajta, tegyék. Nekem túl sok volt benne a klisé, csomószor a fejemhez kaptam, mégis, mire föl vesz ilyen irányt a történet, logikai halálbukfencekkel és szép, lapos közhelyekkel tűzdelten.
Ez az a tipikus film, amit három hét múlva egy az egyben elfelejtettél, és ha jövőre megint megnézed, a felénél kezd rémleni, valamikor már láttad...
10/5

The Head 3. évad (2024)


Csak ajánlani tudom a megtekintését.
Az első évadban egy antarktiszi állomáson szabadult el a pokol: akinek a Carpenter féle The Thing jut erről eszébe, nem is téved.
Olyannyira, hogy a széria kezdő jeleneteiben – gondolom főhajtásból meg poénból is – házimozin pont ezt a nyolcvanas években készült öröbecsű horrort nézik, mígnem a sorozat főszereplői is beleesnek a déli-sarki csapdába. Elindul a véres cselekmények halmaza. Kint hóvihar, tutul a szél, mínusz 40 fok. Bent meg a gyilkos, vagy a gyilkosok lapulnak, akik tíz kicsi négerként veszejtik el a bázis legénységét.
A második évad zömmel egy óceánjárón folytatódik, ahol megint csak egy sarkkörihez hasonlító, erősen izolált kísérleti labor működik.
Újfent egy mindentől elzárt világ, klausztrofóbia a köbön és egymás után történnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok.
Nem szokásom spoilerezni, most se mondanék többet. Akinek tetszik az idegek feszülése, a fordulatos cselekmények sora, annak kötelező. Stílszerűen, cinikus áthallással az öldöklés tempójára: párját ritkítóan jó széria...
Most a harmadik évad elején tartok. Ezúttal a stáb egy fiktív, afrikai régióba cuccolt át. A sivatag kellős közepén vernek tábort, fegyveresekkel, teljes kommunikációs magányban, meg persze több rétegben titkosítottan. Az egykori bányatelepen önkéntes kísérleti alanyokon tesztelnek valami idegen szert, ami eleve idegesítő, lévén senki sem tudja, mégis, mik lesznek a következmények?
És már a kezdő rész is erősre sikeredik: rendre visszaköszönnek a már látott halálesetek módszerei. Az a gyanús, aki nem gyanús alapon mindenkinek valami vaj van a füle mögött. Lefogadom, hogy a széria utolsó epizódjának legvégéig pörgetik majd ezt a talány-kereket. Lehet tippelni, ki miért sorozatgyilkolt, az összefüggések kibogozására maradt nagyjából hét rész.
Eddig kiváló!
10/10

Dűne: Prófécia 1. évad (2024)


A nyolcvanas években a Dűne trilógiát olvastam, aztán láttam is az összes mozifilm adaptációt. Olyan nagyon egyik sem vált különösebben kedvencemmé, biztos ennek is megvan az oka.
A mostani előzménytörténet sorozatként tálalva a szép és fantáziagazadag látványvilágon túl megint csak egy marad a múltban látott sci-fik közül.
Nagyjából egy világűri Szabó család sztoriját nézzük. Dicséretes, hogy – a magyar koprodukció okán – a budapesti stúdiók a forgatáshoz szükséges összes kelmét, függönyt, kidobott rongyot, abroszt és egy valaha tönkrement méteráru szaküzlet raktári készletét is összehordták. A díszletesek felülteljesítettek, gratulálok nekik.
Ha a történetről lehántjuk a sok leples sallangot, már szerényebben tündököl a mese.
Déja vu. Most a női szerzetesek az aktuális jedi lovagok, a fő banya a rosszlelkű, hataloméhes Nagyúr – Gobbi Hildás kivitelben –, akinek a legtehetségesebb tanítványának – egy néger színésznő – játéka abban manifesztálódik, hogy folyamatosan meresztgeti a szemét, és néz a jámbor aggodalmasan, de rém bután.
Szemmel láthatóan Mark Strong menedzserét valamikor a Robin Hood legújabb, eszement verziója tájékán elgázolta egy autó, mert azóta Strong a postafiókjába befújt filmszerepeket is sorra elvállalja. Csak nehogy valami disznó, felnőtteknek szóló filmben lássuk viszont legközelebb! Vele szemben Travis Fimmel még tél-túl adja a tőle megszokott színészi teljesítményt, de az apácabódító kék szemével nagyon rossz választás volt rá bízni egy negatív karakter eljátszását.
Összességében egyszeri nézős széria. Erősen csalódtam benne.
10/5

2025. február 1., szombat

Pósa Károly: VISSZARÉVEDŐ

 

Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril)

Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.

Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.

Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.

2025. január 24., péntek

KÉT EMBER

 


Ha egyszer megkérnének, mondjam el miként láttam a XX. századot, ahelyett, hogy beszélnék, felmutatnám ezeket a fotókat.
Alaposan nézzék meg a portrékat.
Elsőre úgy tűnhet, egy valakit ábrázolnak, de ha tüzetesebben vizsgálódunk, kitűnik, két személy fényképét látjuk.
Két férfi.
A vonásaik szinte ugyanazok.
Egyívásúak. Akár édestestvérek is lehetnének.
Közös bennük az átható tekintetük, az a mélyen emberi derű, ami a legerősebb lelkek önkívületi szabadságával ragyog ránk. Továbbá az is közös bennük, hogy mindketten az elmúlt évszázad első felében születtek és közös a végzetük is: nagyjából egy időben vesztek oda.

Gyanítom, az ő portréja a kevésbé ismert. Vele kezdem inkább.

A sapkás fiatalember Ljubo Čupić. A szülei kivándoroltak, így 1913-ban ő már az Egyesült Államokban született, de később visszaköltözött ősei hazájába, Montenegróba. A jogi egyetemet Belgrádban végezte el.
Miután Mussolini olasz csapatai lerohanták Montenegrót, jó hazafiként 1941-ben belépett az illegális antifasiszta mozgalomba. Čupić a kommunista párt tagjaként egy helyi partizán alakulatban harcolt a megszálló olasz és a csetnik erők ellen. 1942 áprilisában fogságba esett. Egy hónapig kínozták a börtönben, mégsem tudták megtörni. Láncra verve vitték a vesztőhelyre.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Čupić mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.   

A közismertebb fénykép egy spanyol papot örökít meg.

Martín Martínez Pascual gyermekkora óta készült a hivatására. Galamblelkű fiatalember volt, akit a spanyol polgárháború nyitányakor, 1936-ban szenteltek pappá. A köztársaságiaknak nevezett kommunista fegyveresek egyházi emberek – papok és apácák – ezreit gyilkolták le módszeresen. Pascual atya a szülőfaluja melletti barlangokban bujkált, ám amikor megtudta, hogy a miatta érkező baloldali milicisták letartóztatták az édesapját, feladta magát: a biztos halált választotta. Utolsó óráiban megáldotta rabtársait és fennhangon megbocsátott a gyilkosainak.
A fotó pár perccel a kivégzése előtt készült.
Pascual atya mosolyog. Arcán a félelemnek nyoma sincs. Már lát mindent. Lát bennünket is.

Két ember. Különbözőek és mégsem. Két végletesen eltérő és mégis hasonló, szélsőséges ideológai veszejtette el őket. A montenegrói partizán és a spanyol pap a XX. század áldozatai.

A napi politika híreit olvasva mindig rájuk gondolok.

Emlékük legyen áldott!

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon...



2025. január 18., szombat

FILMES NAPLÓ - 33.


Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.
Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.
Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.
Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.
Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.
A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.
Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.
A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.
10/7



Az áttörés
(2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)
Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.
Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.
Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.
Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?
10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.



A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.
(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)
Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.
Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.
Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.
Sajnálom.
Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...
Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...
Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.
A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.
Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.
10/8

2025. január 12., vasárnap

Pósa Károly: SAVAKBAN OLDVA

Slukk - festményem


Volt jó idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.

2025. január 11., szombat

Pósa Károly: SZARAJEVÓI VERS

 

Mediterran
(festményem) 110 x 70 cm

Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
 – lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.

2025. január 9., csütörtök

Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak


Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem


Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.


2025. január 8., szerda

HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

2025. január 4., szombat

PÓSA KÁROLY - INTERJÚ

 


– Jelenleg Budapesten él. Hogyan került oda? Mivel foglalkozik most?

– Minden ember életében vannak válságok, amelyeket jó esetben különösebb megrázkódtatások nélkül vészel át. Nekem ez nem sikerült 2017-ben. Az életem a sarkából fordult ki. Érzelmileg talán legsötétebb napjaimat éltem ezekben az időkben. Ha akkoriban fogadást ajánlanak, mi lesz velem, elveszek-e, vagy megmaradok, nagy tételben én is saját magam ellen fogadtam volna.
Erősen billegtem a Jóisten tenyerén.
Megtartott, de bármennyire is ragaszkodtam a szülővárosomhoz, a Járáshoz, a Tiszához, többé maradásom nem volt Magyarkanizsán. Mindent odahagyva a magyar fővárosba utaztam.
Gyakorlatilag egy hátizsákkal és egy hálózsákkal érkeztem Budapestre. Mint a mesében, szerencsét próbálni indultam, ám nekem még hamuba sült pogácsám se volt. Az összvagyonom a zsebemben lapult: 50 euró. Se hazám, se házam alapon máról-holnapra éltem. Aztán megint egy mesebeli fordulattal a közmédia híradójában kaptam szerkesztői állást. Emlékszem, pár hónapra rá interjúkészítés előtt a boldogult Pásztor István elnök úr megkérdezte tőlem, „Karcsi, milyen az élet a nagyvárosban?” Napra, órára pontosan rávágtam, hogy mióta tartózkodok Budapesten, majd beszámoltam neki a dolgaimról. Nevetett. Azt mondta olyan vagyok, mint egy börtönből szabadulni vágyó rab. Később, Erdélyben, Budapesten, bárhol találkoztunk, kérdezett, érdeklődéssel figyelt rám, ezt köszönöm neki. Eleinte valóban nagyon nehéz volt.
A tévé mellett egyszerre négy-öt helyre dolgoztam. Semmim nem lévén befogtam a számat és összeszorított foggal hadakoztam a sorsom ellen.
Szerencsére, Budapest a lehetőségek városa. Miután elkezdtem dolgozni a közmédiában, a feletteseim megtudták, hogy politikai karikatúrákat készítek. A hír eljutott az Echo TV (majd HírTV) vezetőségéhez, megkerestek, és átigazoltam hozzájuk. Különböző műsorokat illusztráltam rajzaimmal. Egy mókuskerékbe kerültem, amely által újabbnál újabb ajtók nyíltak meg előttem, de ötven felett a médiában eltöltött idő képletesen szólva duplán számít. Kiégni nem akarván hátrébb léptem. Nyugalomra vágytam. Másfél éve egy kutatóintézet főmunkatársa vagyok. A közéleti dolgok hiperaktív kísérésével majdnem leálltam, immáron a publikálást kényszer nélkül, mondhatni csak kedvtelésből folytatom. Az évek során lett egy médiavállalkozásom, illetve társtulajdonosa vagyok egy vendéglátói vállalkozásnak. Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Ezt igazolni tudom a saját példámmal. Kétségkívül rengeteget veszítettem akkor, de ezáltal a későbbiekben mérhetetlenül sokat is kaptam. A legelején ezt nem fogtam fel. Ma már igen és ez jóleső, megnyugtató érzés.  



– A XX. század legendás ökölvívója, Muhammad Ali egyszer azt mondta, hogy nincs azzal baj, ha az embert a ringben, vagy azon kívül padlóra küldik, a baj ott kezdődik, ha ott is marad…

– Igen, ez nagyon találó mondás. A privát tragédiám egyúttal megrázó felismerésekkel is szolgált. Azóta másként látom a világot és magamat is. Tudom a helyem, melyik polcon vagyok. Se eggyel lejjebb, pláne eggyel följebb nem kívánkozok: magasabbról mindig fájdalmasabb leesni. Váltottam és változtam. Megtanultam a kevésnek örülni. Észreveszem azt, amit eddig elkerülte a figyelmemet. Önmagamat is más szögből látom, és amit látok, azzal nem vagyok maradéktalanul elégedett. Egyet tehetek, igyekszem megfelelni a követelményeknek. Nem másoknak, mások véleménye már nem érdekel. A magamnak tett elvárások nógatnak.  

 


– 1996-ban jelent meg az első önálló grafikát tartalmazó kötete Kanizsánerek címmel. Innen egyenes út vezetett a karikatúrák sajtóban való publikálásához?

– A bélamajori találkozó Franjo Tuđman horvát elnök és Slobodan Milošević szerb elnök találkozója volt 1991. március 25-én az északnyugat-szerbiai bélamajori (szerbül: Karađorđevo) vadászterületen. Erről készítettem az első címlapos karikatúrámat az akkoriban fénykorát élő Naplóba. Egy késpengén táncolt mindkét vezető, szinte meztelenül. Huszonévesek voltunk, forrongtunk minden ellen. Élénken foglalkoztatott a közélet. A rendőrség vegzált, szamizdatoztunk, plakátoltunk, egyszer egy rajzomat az akkori kis-jugoszláv parlamentben soviniszta honatya lobogtatta üvöltve, mégsem féltünk. Nem bátrak voltunk, csak éretlen, nyughatatlan lázadók.
A legsötétebb Milosevics-érának a kezdetén volt is miért lázadni.
Attól az időtől kezdve folyamatosan rajzoltam, szinte az összes vajdasági magyar sajtóorgánumba publikáltam. Néhány év alatt annyi portré-karikatúrát készítettem Kanizsán, hogy megkerestek, adjunk ki ezekből egy kötetet. Nagyon gyorsan elfogyott az összes példány.

A karikatúra egyébként azért áll közel hozzám, mert a habitusomnak megfelel.
Afféle „hirtelen ember” vagyok.
Gyorsan döntök, semmivel nem szeretek sokat gatyázni, a vonalakkal sem.
Hiszek abban, hogy a pillanat megragadása fontos. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Rajzolok, mert erre ösztönöz valami. Mindazonáltal sosem tartottam magam művésznek. Bevallom, kifejezetten utálom, ha művésznek neveznek, sokkal szívesebben veszem, ha leparasztoz valaki. Megengedem, középszerű rajzoló vagyok. Ennyi elég. Jó ez így, sehova nem kívánok tartozni. A magam útját járom, jól-rosszul csinálom, amit. Iparkodok a legtöbbet kihozni magamból, a „magas művészet” és a klikkek nélkül. Persze, vannak alkotók, akikre felnézek, hála Istennek elég sokan. Ettől függetlenül azt vallom, hogy a mostani kor művészetnek nevezett része – nagy tisztelet a kivételnek! – inkább csak a szélhámosság és a biznisz elegye. Hangos, rikító, szélsőséges, perverz: sajnos minden helyes emberi minőséget megtagadó.
Lehet, ez a siker receptje, de ha ez az ára, akkor inkább maradok az árnyékban.      

 


– Említette, hogy már otthon is tevékeny ember volt. Mikkel foglalkozott pontosan?

– Magyarkanizsán bő tíz éven keresztül az iskolákban tanítottam. Később Dobó Tihamér Képtárnak lettem a vezetője. Előtte dolgoztam, „máglyáztam” a téglagyárban, kubikus, napszámos, raktáros fogdmeg, segédmunkás is voltam. A fő állásaim mellett pedig mindig igyekeztem hasznos tagja lenni a közösségnek.
A kanizsaiak több cikluson át beszavaztak a helyi közösség Tanácsába. Kanyó Zoltán volt az elnök. Nagyon tiszteltem, szerettem, egy igazi reneszánsz embernek tartottam, rengeteget tanultam tőle. Ma is hálás vagyok a gondviselésnek, amiért ismerhettem. Létrejött a Rákóczi Szövetség. Ez volt az első bevallottan magyar elvű, magyar érdekeket képviselő civil kezdeményezés Kanizsán. Tizenhat évig lehettem a szervezet elnöke. Megtisztelő, hogy az egyesület budapesti központjában is úgy emlegették a kanizsai csapatunkat, mint a Kárpát-medence legaktívabb helyi szervezetét. Ma már afféle hőskorként emlékszünk vissza azokra az időkre.
Hogy miket csináltunk? Árvíz után önkéntes munkaakciókat, gyűjtéseket szerveztünk, segélycsomagokat hordtunk szét, író, olvasó találkozókat szerveztünk, híres magyarországi előadókat invitáltunk Kanizsára. Majdnem heti rendszerességgel kínáltunk programot a közönségnek. Többek között mi hívtuk meg először Délvidékre Cseh Tamást. Vele életre szóló barátságot kötöttem. Később is találkozgattunk. Fájdalmasan gyorsan hagyott itt. Kanizsán Kanyó Zoli sírjához mentem ki, itt Budapesten minden vasárnap a Farkasréti temetőbe a Tamás hantján gyújtok mécsest. A Kanyó Zoli meg a Tamás is 2009-ben mentek el. Negyven éves voltam akkor. Az az év is mérföldkő volt az életemben. Ebben az évben hoztam létre a blogomat. Ekkor kezdtem el vászonra is festeni, és ekkor fordultam a költészet felé.

 Ha jól értem, 1991 óta folyamatosan alkot. Mi adja a késztetést?

– Ez vagyok. Ez ad értelmet mindannak, amiben hiszek.
Ha nem csinálnám, már elsüllyedtem volna.
Van bennem egy belső rugó, ami folyamatosan tol előre, hogy a korábbiaknál jobbat alkossak, új dolgokat próbáljak ki. Ezért is változtatom sűrűn a képzőművészeten és az íráson belül a technikákat, cserélgetem a műfajokat. Néha esszét, máskor verset, most pedig éppen regényt írok. Közben pihenésképpen festek, illusztrálok, másfelé is szívesen kalandozok. 

Ahogy a test az évek során változik, elöregszik, vagy elhasználódik, ugyanúgy az érzések is tompulnak. Ha teljesen nem is kopnak el, elviselhetőbbé válnak a lélek inga kilengései. Régebben, amikor megjelent egy írásom vagy egy rajzom, sikerélményként éltem meg. Mára ez elmúlt. Nem számít. Talán kicsit befelé fordultam.

 


– Egy 14 évvel ezelőtti interjúban nejlonparasztként határozta meg önmagát. Mit jelentett Önnek ez akkoriban? Mennyire határozta meg ez a fajta életmód az életét? Mennyit változott azóta?

– Mindig is vonzott a paraszti életforma. Aki szellemi munkával kívánja keresni kenyerét, annak széles világlátással kell rendelkeznie. Amellett, hogy műveltségben, olvasottságban az átlag felett kell lennie, folyamatosan képeznie kell magát gyakorlati területeken is.
Nem szabad az eszmék világában, a lila buborékokban megragadni.
Nem is gondolnánk, hogy mekkora inspirációt adhat például az íráshoz, ha a tevékeny papírszagú délelőttöket délután gumicsizmára cseréljük. Nem csak a logikus gondolkodás lesz úrrá ilyenkor az elmén, menten megmutatkozik egy adott tevékenységnek a szemléletformáló hatása is. Volt lovam, disznóm, kecském. Majd megint lesz.
Most egy csókám van. Szelíd, beszél, nem megy el tőlem. Erdélyben a Tankcsapda koncerten a vállamon ülve nagyobb rajongó tábora volt, mint a bandának. A jelenkor emberének kicsit visszább kell lépnie. A virtuális világból muszáj valahogy kihátrálni. Másként megbolondulunk. Erre gyógyír a valóság, egy kapa, vagy egy lapát nyele. A fizikai munkák során nagyszerű gondolatok születhetnek. Letisztul az agy, a lélek felfrissül, és kaszálás közben megleljük helyünket, szerepünket a Föld nevű bolygón.

 – Budapesten van erre lehetőség?

– Kevés, de igyekeztem leválni a nagyvárosi életformáról úgy, hogy fokozatosan többlaki életmódot alakítottam ki. Nem csak Délvidékre járok vissza, hanem évente többször megyek a második otthonomba, egy montenegrói halászfaluba, Đenovićire is. Először 1991-ben voltunk nyaralni a településen. Szegényen vakációztunk. Úgy egészítettem ki a zsebpénzünket, hogy kiültem a tengerpartra a falu központjában, és esténként portrékat rajzoltam. Mára mindenki ismer a településen: aki ott él, vagy élt, mindenkit megrajzoltam. A délszláv népekre jellemző, hogy becsülik, ha az ember valamit állhatatosan csinál. Legyen szó sportról, festészetről, horgászatról, szakmunkáról, bármiről. Đenovići befogadott. Egyetlen magyar vagyok a faluban.
A legjobb barátom Ljubo, aki idősebb fivérként kezel, olyan, mintha a testvérem lenne.
Mikor magamra maradtam, akkor kaptam tőle a legtöbbet. Bizonyosságot, hitet, támaszt adott. Fölemelt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki.

Budapestről különös élmény hazautazni a Kotori-öbölbe.
Beletelik egy kis időbe mire az ember felveszi az ottani életritmust.
Đenovićin az emberek pontosan olyanok, mint én: igazán szabadelvű hazafiak. Ezt a fajta életformát, mentalitást nem csak egy budapesti, de egy vajdasági magyar is nehezen érti meg. A legtöbben nem költöznek oda örökre, maximum egy nyári vakáció erejéig tartózkodnak ott. Megnézik a helyi strandokat, pizzériákat, a helyi gondolkodásból, kultúrából pedig nem sokat tapasztalnak. Az öbölnek viszont van egy szellemi tartása, ami ismerős nekem, a kanizsai határban járva is ezt tapasztaltam. Nem tudok megbarátkozni az örökös budapesti létformával, nem is célom, hogy életvitel szerűen csak ide kötődjek.
Pont emiatt Kishomokon vettem egy tanyát, szántófölddel, legelővel, erdővel, amit szándékaim szerint hamarosan be fogok lakni, és egyre sűrűbben leszek ott együtt olyanokkal, akik értenek, és szeretnek. Így látom a jövőm, három dimenzióban: Budapest, az öböl és a kishomoki tanya körforgásában. Mikor hol lesz kedvem, dolgom.

– Írásaiból azt szűrtem ki, hogy erős magyar nemzeti identitása van. Hogyan fér meg emellett a montenegrói?

– Életem első 47 évét Szerbiában éltem le. Kisebbségi magyarként a kettősség érzése nekem tehát nem egy idegen állapot. Megszoktam, és jól érzem magam benne.

 


– Omnia si perdas, famam servare memento”, azaz „ha mindent elveszítettél, emlékezz, hogy a becsület megmarad.” – ezzel az idézettel indul Pósa Károly blogja. A Wikipédia szerint pedig Ön „a Délvidék legtöbbet idézett bloggere” Mit jelent Ön számára ez az idézet?

– Az idézet a nagy huszártól, Bercsényi László gróftól származik.
Tartom magam hozzá, mert anno Cseh Tamás huszár bandériumában kapitánnyá avattak.
Ettől a gyönyörű felelősséggel járó rangtól egy ember, egy férfi többet nem kaphat.
Én huszár tisztként megkaptam mindent, nem érdekel már semmi díj, elismerés.
Ugyanígy vallom: bárkitől bármit elvehetnek, de a becsületét azt nem. A becsület egy átfogó közös nevezője mindannak, amiért érdemes élnie az embernek. Tehát, hogy legyen tisztessége, legyen tudása, legyen jó szándéka, legyen elhivatottsága, legyen állhatatossága, legyen alázata, egy férfinak legyen férfiassága, a nő meg legyen nőies, és tudjon is nőkén élni, érvényesülni. A becsületünket minden körülmények között meg kell tartani.
A mai világban mindent felszámolnának, ami egy bizonyos nemesebb értékrendszer felé mutatna. Minden mögött ott a kérdőjel. Istenhit? Szerelem? Barátság? Hazaszeretet? Mintha egy bizonyos erő azért küzdene, hogy ami élhető, és ami szép ebben a világban, azt egyszerűen ledarálják, ellehetetlenítsék. Az ördög világa ez.

 

– Mekkora felelőssége van ebben egy olyan embernek, aki a szélesebb közönséghez tud szólni, akár karikatúra, akár írás formájában?

– Mindenkinek óriási felelőssége van. Egy háziasszonynak ugyanúgy, mint egy cipészmesternek. Aki viszont iránymutató tud lenni a sötétségben, annak kutya kötelessége az isteni értékek szerint viselkednie. Még ha baja származik belőle, akkor is.
Mostanában az elvhűségen csodálkoznak, a jóhiszeműséget naivitásnak gondolják, a bizalommal visszaélnek, folytassam? Csak a törtetés, a pipiskedés járja. A pénz mellett csak az ego számít. Ma a legnagyobb lázadás, már-már forradalmi tett a normalitás melletti kiállás.

 



– Említette, hogy tanyát épít Kishomokon. Mik a hosszú távú tervek? Hogyan képzeli el a jövőt? Milyen szerepet kap ebben a család?

– Nem hiszek abban, hogy nyugdíjasként majd lógatom a lábamat, pipázom valahol, és éppen semmit nem fogok csinálni. Egyrészt nagy valószínűséggel soha nem leszek tétlen, mert mindig dolgozni akarok.
Írni, rajzolni, festeni szeretnék.
Mára a szórakozásom vált a munkámmá: ez egy kegyelmi állapot, ettől szebbet kívánni sem lehetne. Amolyan „digitális nomád” lettem, munkaidő és kötöttségek nélkül. Megvan a két kezem, papírom, ceruzám, laptopom, akárhol elvégzem a munkámat. Egy kortalan játékot űzök. Ha tiszta az elme, akkor a legutolsó percekig lefoglal, értelmet ad a mindennapoknak. Kihagyhatatlan lehetőség, élni kell vele.

Kishomokon Valkay Zoltán építész barátommal újra álmodtuk a tanyámat, amit Haciendának neveztem el. A Rákóczi Szövetség helyi bázisává fogom megtenni, ami által Kishomokot szeretném majd felhelyezni a Kárpát-medence térképére.
A terveim ellenfele jelenleg az időfaktor. Máról-holnapra nem megy, sajnos. Sosem kaptam semmit ingyen, nem volt adakozó nagybácsi, külföldi gazdag rokon, örökség, lottónyeremény. Megszoktam. Minden téglát megfogok, nem esik nehezemre, szeretek építeni. 

Közben egy történelmi jellegű regény sorozatot írok és illusztrálok. Egy másik, esszéket tartalmazó kötetem is kiadóra talált. Hamarosan egy budapesti patinás galériában lesz tematikus tárlatom, harminc nagyméretű festményemet állítják ki.   

Ami ma örömöt és megnyugvást hoz az életembe, az a három fölnőtt lányom. Ők már önálló életet kezdtek.
A korábbi szülői felelősség más jelleget öltött. Ma már kevésbé intenzív. Biztonságos távolságból ugyan figyelem őket, de nem koordinálom az életüket. Idézőjelben kötelezettség nélkül maradtam. Bevallom, ezt egy kicsit még fel kell dolgoznom, miközben tudom, nem történt semmi különös, ez az élet rendje. Minden apának a lelkében ugyanezek a folyamatok játszódnak le, amikor a gyermekei fölnőtté válnak, és odakerül, hogy hamarosan már nem szülői, hanem nagyszülői minőségben fogja folytatni az életét.



Ternovácz Áron
Magyar Szó