NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 173.

 

Míg másoknak öröm a hideg tavaszból a napsütéses nyárba érkezni, nekem kedvesebb a hűvös időjárás, ezért meleg holmit sosem cipelek. Beérem egy kapucnis pulóverrel, vagy ha minden kötél szakad, a könnyű, narancssárga széldzsekit veszem elő: azt egymaréknyira is össze lehet gyűrni. Hosszú ideje kevés holmival utazok. Minek hurcolásszam, ami fölösleges? 

Nem volt mindig így. (Tanultam belőle.) 

Voltak évek, amikor a csöndöm bezárt bőröndjében ott volt kétrét hajtogatva minden kétségbeesésem, minden félelmem. A gyengeségemet a kishitűségem mellé pakoltam. A bántások egybefűzve, összecsomózva hevertek a tanácstalanság frottír szürkéjének a takarásában, és alájuk csomagoltam az árulással átszőtt emlékeim vállalhatatlan darabjait. A poggyászomat a szégyen és az ijedtség bélelte, de a szomorúság adta az igazi súlyát. Mégsem tettem le. Úgy véltem, úgy tekintettem rá, hogy ez a próbatételem. Hát vittem, húztam, vonszoltam magam után, valahányszor az úttalan útjaim valamelyikére vetett a sorsom. Éjjelente a szállásom sarkában hagytam ugyan a csomagomat, de csak ritkán tudtam jóleső érzéssel álmodni tőle. Nem hagyott a poggyász pihenni, húzta a vállamat, púposodott rajtam szinte minden bódult, meséket szövő, éterin bolyongó éjszakámon, amikor önmagamra voltam hagyva, elmosódott lábnyomok mentén óvatoskodtam előre, és gyakorta megesett, azt sem tudtam, hová tartok. 

Így morzsálódtak a hónapok, amikből süllyesztőbe vesző évek lettek. Már nem is emlékszem rá, az ő kegyelmén kívül pontosan minek köszönhetően érintett meg a felismerés, megérkeztem. Csak annyi bizonyos, eljött ez a régtől áhított pillanat is.

Történetesen a tenger partján álltam. Az én mészkőszirt múltamat ott kezdték feloldani a sós vízcsöppek. Azok is, amelyek az időtlen öböl hullámaiban voltak, azok is, amik az arcomon. Kint dúlt a csillagos, szikrázó sötétség, bennem meg felvilágolt valami édesded fény. 

Ez lenne a hazatérés misztériuma? 

Valószínűleg, igen, mert azóta minden áldott alkalommal, ha az öböl partján megállok, a pőre valóm öröme járja át a testem-lelkem, és a szemem megpihen a pasztellesre hígult horizonton, az ismerős leánder sövényen, a még ismerősebb pálmafa fivéreken, amelyek párhuzamos ívben nyúlnak a kobaltkék égbe a falucskám egyetlen főútjának a szomszédságában. A koronájuk alatt sarlósfecskék cikáznak, a törzsek pikkelyezettségében rajzó rovarokat szedik le, eszméletlen nyolcasokkal, vissza-visszatérve a pálmákhoz, ötven, száz fecske csivitel, nyüzsög, mintha már most is augusztust írnánk, a nagy készülődést, nem pedig a fészekrakás, az élet kezdete, május eleje lenne. Odébb, a kikötő hullámtörő gátjánál emeletes jacht vesztegel. Új építésű, már a XXI. század modern formatervezése jellemzi. Lassan a hajókat is utoléri a kényszeres visszájára fordítás őrülete. Ez is úgy néz ki, mintha egy atomtengeralattjáró és egy űrbázis bizarr házasságából jött volna létre. Bár hatemeletnyi, alig húsz utast szállít. Harmincvalahány fős személyzet gondoskodik a milliomos turisták kényelméről. A hajó utasai névtelenek, sosem keverednek a szárazföldi emberek közé. Ki-ki a saját emeletén élvezi azt a látványt, amit én a törzshelyem teraszáról ugyanúgy, vagy még tisztábban látok. Annyi a különbség közöttünk, hogy engem olyanok vesznek körül, akik szeretnek, a pénzes utasok pedig minden mosolyért, a legelemibb emberi gesztusért is kénytelenek fizetni. Beszéltem a világukból érkező, ezt a világot jól ismerővel. Kérdeztem, mégis, a mindenit, hát kik ezek a kiváltságosok? Hogy kerültek arra a méregdrága hajóra? Belém égett a válasza, sosem fogom elfelejteni. Ingatta a fejét, nem tudom, mondta csöndesen. Csak azt tudom, hogy nem boldogok. 

Hogy is lehetnének azok? A kő ereszek alatti vízgyűjtő hordókból áradó hínárszagot még tán sosem érezték, a félig csukott spaletták mögött a keményített lepedők hűse ismeretlen marad számukra, ahogy a montenegrói öreg kofa ráncos tenyeréből kivett naspolya édes íze sem olvadhat fel a szájukban. 

Nekik tucatnyi palotájuk és hasznuk van.

Nekünk meg egy otthonunk, szépségünk és boldogságunk. 

Nem kérdés, melyikünknek a jobb.  

KÖDGÉPEK

Buborékok lakói

Egy híroldalon napi szinten megfordulok. Nem annyira a tudósítások érdekelnek. Sokkal jobban szeretem böngészni az olvasók hozzászólásait. Sűrűn előfordul, hogy mívesebb, frappánsabb, lényeget láttatóbb a vélemény, mint az eredeti cikk. Ilyenkor csettintek: jó dolog nyelvi kincsekre lelni. Aztán van egy másik véglet, ahol csak a parttalan fröcsögés dívik. Ez is elgondolkodtat. Érzek némi bornírt megvetést azok iránt, akik a közbeszédben, a társadalmi érintkezés legelemibb formájában sem képesek kikapcsolni a pártpolitikát: bármit csinálnak, mindig ugyanazon jár az eszük. Orbán, Fidesz, Vucsity…
Mintha egy végtelenített üzemmódú zavarkeltő ködgépként működnének. Ezek a hírfogyasztók önként elátkozták magukat.
Azt hittem a történelmi bukta majd kiszakítja a buborékjukat. Egyáltalán nem úgy tűnik. Ettől függetlenül lehetne rugalmasabban is közvélekedniük. Lehetne az életnek örülni is. Persze, egész nap a trágyadombot tüdőzni embert próbáló feladat, én meg se kísérelem, de nem is csodálkozom rajtuk, hogy akiknek meg ez a lételemük, be nem áll a szájuk a panasztól. 

Még az előző bekezdéshez kapcsolódóan: mindegy, hogy kinek milyen kvalitásai vannak. Ha valamiben jó vagy, és emiatt leszólod a tőled gyengébbeket, akkor egy arrogáns tahó vagy. Ha valamiben rossz vagy, és úgy kritizálod a jobbakat, akkor meg csak egy szánni való, vergődő madár vagy. Mindkettő módfelett kínos. Jusson eszünkbe, ha virológusnak, fociedzőnek, hadvezérnek vagy államférfinak képzeljük magunkat.

Tabu

A hatvanas években még nem éltem, de egy csomó dolgot onnét tanultam meg. Rengeteg információt összegyűjtöttem a korszakokról és a szexuális lázadásról, a nyugatos extrém mozgalmakról, a hippikről, az ideákat kergető szektákról, a rockzene hajnaláról éppen úgy, mint az egyetemes művészet kitörési kísérleteiről. És amikor visszaidézem a hatvanas-hetvenes esztendők szellemét, tarkón legyint a déja vu: mindez ma, éppen ilyen formában tovább mákonyoz. A szexuális szabadosság szószólói aktívabbak, mint valaha. Már nem tabu, hanem éppenséggel irigylésre méltó vállalás, ha rendezetlen nemi kapcsolatban él valaki, folyamatos a törvény, a jog, a rend elleni uszítás, nincsenek konvenciók és a hagyományos értékekben hívőket a lefitymáláson túl még más retorziók is érik. Csak a nihil, a tömeges semmittevés mérvadó.
A mai kor gyermeke pont olyan polgárpukkasztó szeretne lenni, mint anno a Nyugat semmiből felmagasztalt “sztárművészei”. Mindezt tengernyi kábítószerrel, itallal, vödörből vedelve a hedonizmust. Én Warholon, Lennonon és az efféléken régtől fogva röhögök, megmosolygom ha az ötven-hatvan évvel ezelőtti művészetnek nevezett trükkökkel találkozom. De miért van az, hogy míg az ilyesmit egy könnyed vigyorral, a helyén kezelve nyugtázom, addig a mostani helyzet csak undorral elegy megvetést vált ki belőlem?

Credo

Tudják, arról régen letettem, hogy engem megértsenek.
Volt nekem kutyám, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas Kicsi. Kanca, csóka, tyúk. Ennyi. Akik két talpon állnak a földön, és nem tollasok – olyanoknak már nemigen hiszek. Kivételt képeznek a hantok alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha megértenének. De mással alig akad közös nevező. Nem erőlködöm már egyik ideológiának sem megfelelni, és nem vagyok hajlandó a fejekben dúló sötétséggel kelni-feküdni, a szellemi polgárháború lövészárkaiból szemlélni a környezetemet. Ha mégis egy nekem tetsző dolgot támogatok (mert van ilyen), azt azért teszem, mert úgy vélem, hogy az a jelenleginél igazságosabb világhoz vezet. Akkor is kiállok az elveim mellett, ha pénzt nem hoz, és a népszerűséget is csak viszi, kártékony rám nézve.
Tisztában vagyok vele, hogy nem csinálok karriert. Ez sem érdekel.
Ettől fontosabb, hogy a Lovćen mögül újból látom az előbukkanó napot, és Kishomokot jótékonyan megöntözte a májusi eső.

BALOS SORSOM

Balsors

Hejj, ez a diktatúrát nyögő szegény magyar ellenzék! 

Milyen iszonyú lehet nekik elnyomásban élni! Ha valaki, hát én tudom, mi fán terem az örökös kisebbségi lét. Balkezes vagyok! 

És nekem még egy  rohadt balkezes prájdot se szervezett senki! 

Pedig mi híján a népesség tizede vagyunk. 

Nemhogy tüntetni nem tüntetnek értem, de semmi hídfoglalás, semmi szónoklat nincs miattam. Ha ez nem lenne elég, mostanáig hátrányos megkülönböztetés az osztályrészem: a legtöbb helyen nincs balkezes kés, lapát, fejsze, egyáltalán semmiféle szerszám, ami a suta kezemre állna. Még a sorkatonaságot is jobbos géppisztollyal voltam kénytelen leszolgálni, a gitártanárom meg nem akarta áthúrozni a hangszeremet. Nincs balos bögre, a becsavarozáskor rendre kontrába húzom a csavart, fordítva tekerem a csere villanykörtét és iskolába indulván elsősként úgy kellett tintával írnom, hogy tudható volt, a könyökömmel elmaszatolom a sorokat. Kérem, orvosolják a kifogásaimat! Ellenkező esetben keresztbe fogok feküdni az Oktogonon.

Antropozófia

Az embernek, - mint a világnak magának is - van szelleme, feje, szíve, mindenféle nemes és kevésbé nemes szerve. Jó esetben, míg az ember szelleme ragyog, például az ülepét rejtegeti, takargatja. Aztán van néhány példány, aki a hátsóját mutogatja, vagyis azt, ami bennünk emberekben a legalantasabb, és amit mindannyian leplezni igyekszünk - azaz a legalsó késztetéseinket, az ösztönvilágunkat, mert mégiscsak emberek vagyunk, szellemi lények. Eleve kérdéses, vajon ki az, aki kirakatba teszi az értéktelenséget, és erre még büszke is. A mai világ éppen erről szól: a legalsó erők felszínre kerüléséről, és a szellem feletti uralmáról.

Ebek harmincadján

A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen bebetonozott egyéni és csoport érdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova. Ahol a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, az ideológiáktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.

Fohász

Uram, édes Jó Istenem! Ritkán kérlek, de most hallgasd értő szívvel a fohászomat! Add meg nekem, hogy ennek a Magyarnak és Péternek nevezett jellemtelen ficsúrnak a jövő év áprilisában esedékes országos szavazás estéjén, úgy éjfél előtt egy órával megpillanthassam a pofáját! Mást nem kérek. Ámen.

MAGYAR Milošević

Nagyon ritkán kommentálom valaki posztját, de egy gondolatébresztő írásra muszáj volt reagálnom. Egy általam tisztelt Facebook ismerősöm, akivel sosem találkoztunk, fontos bejegyzést tett közzé. Ő egy régi vágású demokrata, a nemzeti liberális táborban még a rendszerváltozás előtt volt bátor a pártállammal szembeszegülni. Mára visszavonult az aktív politikától, de véleménye azért van a jelenlegi folyamatokról – érdemes rá odafigyelni.

A felvetett témája elevenembe vágott. Napok óta foglalkoztat ez a kérdés.

Igyekszem röviden leírni. Ebből adódóan biztos nem tudom majd az összes aspektust láttatni, szétszálazni a mondandót, de a nagyja azért itt lesz – hangsúlyozottan! – egyéni véleményemként, úgy, hogy bizonyos közszereplőkkel szemben nem hiszem magam tévedhetetlennek.

In medias res:
Nekem a Tiszás jelenség egyre-másra a nácizmus szellemét idézi meg.

Mielőtt bárki rám rontana, nem, nem arra a naponta használt furkósbot „érvre” értem, amit előbb csak a nemzeti oldal kapott a fejére, majd mostanára nyakló nélkül mindenki adja-kapja. Sok egyébbel devalválódott a sértés. Megszoktuk.

Én a Magyar Péterben és a követőiben felgyülemlett gyűlöletről beszélek.

Egy sértett, egoista, ideggyenge, velejéig hiú ember telve gyűlölettel kivetíti a komplexusait és sikerrel korbácsolja az indulatát egy populációnak, ami tizenvalahány éve Messiásra vár.
Ez a hőbörgő népcsoport ciklikusan lehengerlő politikai kudarcokat él át, és a reménykedésnél csak a közös gyűlöletük a totálisabb, ami jobbára egy ember ellen irányul, mert bár szidják a rendszert, az esetleges hatalomra kerülésük után semmi sem változna: megtartanák ugyanezt a struktúrát.

Ha a fentiek alapján nem ugrik be a hajdani német párhuzam, ahol egy vesztes világháború után sikerült egy nép zömét szőröstül-bőröstül megszédíteni (vö.: diplomás Tiszások), írok egy közelebbi példát, személyes tapasztalatból merítve. Átéltem, ugyanis.

Déja vu érzésem van.
A néhai Jugoszlávia maradékában Slobodan Milošević tette ugyanezt. Nem gondolnám persze, hogy Magyar Péter – a rosszemlékű balkáni vezér módjára, pont akképpen – háborút szítana (ámbár a brüsszeli mentorai révén mégiscsak van kanala ebben is), de azt joggal vélem, ahogy az akkori szerb társadalom mentális állapotát a profetikus szerb messiásuk kihasználta, ugyanígy zsonglőrködik Magyar Péter is egy hazai embertömeg érzelmeivel.

Hála Istennek, mondom így, Magyar Péterből hiányzik Milošević kurázsija.

Attól gyávább a Nemzet Nutriája, mintsem felvállalna egy bizonytalan kimenetelű, vérre menő krízist, hisz alapjáraton csak egy nyámnyila, nőies hisztériával terhelt, becsvágytól fűtött alak, aki a korábbi körein akar revánsot venni, de láttuk, hogy egy esedékes pofontól is megrezdül a feje, rémülten tikkol a szeme.

Így sumákban, Manfred Weberék mögé bújva megszavazna egy atomtámadást is, de hazai terepen nem vállal fel egy utcai lökdösődést sem, merthogy beszari.

A polgárháborús bujtogatással előtte is kísérleteztek. Hadd ne soroljam a Momentum mellett hány formáció provokált, erőlködött: ha az akkori politikai vezetőségen múlott volna, tán esélyes is lett volna, de hát a balliberális térfél szimpatizánsainak zöme sem teljesen ostoba.
A handabandájuk ellenére pontosan látják, érzékelik, mekkora a valós támogatottságuk: ha kihúznák a gyufát, lángra lobbantanák az országot, nagyon rosszul járnának. A társadalom túlnyomó többségének a haragjával még a pártállami kommunisták sem vicceltek. A Tiszás kisebbséget elfújná a nemzeti többség népharagja.

Mellesleg, mert messze vinne: egyszer beszéltem a néhai Milošević közeli munkatársával. Leírta, mennyi félelem, óvatosság, bizalmatlanság, paranoia bújt meg abban az emberben. Adódik megint a Magyaros párhuzam. Mondják, ez a hatalomtechnika, a játszma része az éberség. Bizonyos fokig – igen. Utána, diktafonnal spékelve viszont kezelésre szoruló, elmekórtani eset.

Még egy utolsó gondolat: az irigység is hatalmas energiákat tud gerjeszteni. Ezt pedig a jólét sem fékezi meg, a pénz sem oltja ki a beteges, sóvárgó kapzsiságot. Ez benne van sajnos az úszómedencés honfitársunkban, a sikeres vállalkozóinkban, nagyon sokakban: a környezetemben is kisebb-nagyobb mértékben bár, de napi szinten tapasztalom. Nem lehetünk rá büszkék, a magyar lakosság fogékony a szomszéd fűje zöldebb dumára. Panaszkodó nép vagyunk, sajnálom. Le kellene vetkeznünk. Egyetlen útja van: a hit gyakorlása. A hála érzésének megtanulása. Többet kellene templomba járnunk, az önképünk is tisztulna, más lenne. Ráadásul ott egy már bizonyított, igazi Messiás várna és szeretne bennünket.

A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI

Hátsó udvar - rajzom

A LÁTNOK

“Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonyítgatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő és nem őrá nézve.” Ezt a mellbevágóan igaz idézetet elolvasva először azt hittem, egy nagyon okos, kortárs gondolkodó látja így a jelenünket. 

Döbbenettel jöttem rá, mikor keletkezett a szöveg. 

Karinthy Frigyes írta.

A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI

Elnézegetem ezeket a fiatalokat, és sokszor kiráz a hideg. 

Mi is ilyen demagóg dumával megvezethető, ostoba nyikhajok voltunk ennyi idős korunkban? És sajnos - tisztelet a kivételnek - nagyjából igen. Visszaidézve mindez a gimnáziumi éveim végéig tartott. Utána a katonaságnál már gyanús volt az is, ami nem gyanús, aztán, amikor elkezdtem dolgozni, szép lassan az élet megtanította, mi a tényleg igaz, és mi az, amit csak el akarnak hitetni az emberrel. 15 évesen kezdtem lázadozni. Azt hiszem, úgy 25 éves koromra kinőttem. Megfésülködtem, rendes ruhát öltöttem és munkába álltam. A nemes, de terhes önállóság helyre tette a dolgokat. Így volt, és így lesz ezután is. 

 

MÉDIA

Budapesten az utcán hőbörgő, önjelölt partizánok demokráciát és sajtószabadságot követelnek. 

Kezdjük a végéről. 

A baloldali hangadók szerint a magyarországi sajtó nem szabad, mert a kormány leuralta a médiát, túlsúlyban van a Fidesz. 

Hogy mindezt azonnal cáfolják a statisztikai adatok, alig számít. A vezető földi tévéadók és a népszerűségi élbolyban lévő online híroldalak is rendre a baloldalhoz vannak becsatornázva. (Ne várja el tőlem senki, hogy felsorolásba kezdjek.) A nyomtatott sajtóról pedig csak annyit, nézzenek szét a legforgalmasabb önkiszolgálók újságos standjain: sokszor a látszatra sem ügyelve szinte kizárólag ellenzéki hangvételű napilapokat, magazinokat forgalmaznak. Valaki elmagyarázhatná az aggodalmaskodóknak, hogy például 2010-ben a Fidesz úgy tudott kétharmaddal nyerni, hogy volt egy szem kábeltévéje, egy heti- és egy napilapja. De minden más a szabadelvű-baloldali tengely ellenőrzése alatt állt.

Az összes televízió, az összes rádió, az összes napi-, heti- és havilap, a megyék regionális újságjai mellett - országos szinten talán egy-két kivétellel - az összes színház, az összes művelődési intézmény mintegy 90 - 10 százaléknyi arányban az akkoriban regnáló balliberális elithez húzott. Ehhez a konstans szembeszélhez képest úgy tudott diadalmaskodni a Fidesz kétharmaddal, hogy Forró Tamás féle besúgók kérdezgethettek, vagy inkább faggathattak a tévében, és Aczél Endre volt az újságírás morális mércéje, míg Bolgár György az objektivitás netovábbja. 

Szóval, milyen „kiegyensúlyozatlan médiaviszonyokról” beszélnek mostanában? 

Majd ha 45+20 évig minden poszton mindenhol jobboldali kötődésű emberek ülnének, akkor is csak esetleg egálban lennénk. Ám mivel ez nem valószínű, és épeszű ember ilyesmit nem is akarhat, marad az eredeti felállás, hogy "az M1-et senki sem nézi", a falvakban élő fogatlan és iskolázatlan magyaroknak meg Rogánék zsilipelik az internetet, külön Fidesz kommandó kapcsolgatja a Facebookot. 

A záró bejegyzést a demokráciának szántam. Platón a demokráciát a csőcselék uralmának nevezte, a monarchiát tartotta a legjobb államformának. Ha elkutyulnak a választók, akkor az elit is elkutyul. Az lehet a köztes, helyénvaló megoldás, amit Rómában is alkalmaztak: voltak a szabadok és a szavazati joggal rendelkező állampolgárok. Az állampolgárságot általában katonai szolgálattal, vagy örökléssel lehetett kiérdemelni, ami a szavazati jogot is jelentette. Mivel ma már más a helyzet, mert nincsenek rabszolgák, a saját tapasztalatomat osztom most meg: a jogállamiságot, demokráciát féltőknek ajánlom, sétáljanak egyet szivárványos, LMBTQ-kitűzős, vagy Tisza Párttól bizniszelt trikóban: aligha fog történni bármi. Aztán a kaland kedvéért tegyenek egy kört Fideszes pólóban is... Örülni fognak, ha csak beszólásokat kapnak, egyéb inzultus nélkül megússzák. 

Itt tartunk most, a demokratikusnak nevezett 2025. esztendő április havában. Angliában, akinek arra van igénye, egy sírkővel is összeházasodhat. 

Mert ez olyan természetes.

Csak ebben a Fidesz diktatúrában nem engedik neki.

PÁPAVÁLASZTÁS

AGÓNIA

Jugoszláviában születtem, ott éltem húsz évig. Aztán 1990-ben más ország állampolgára lettem, pedig nem költöztem sehova. Harminc éves koromig - közjogilag - ha jól számolom, vagy három különféle állam polgára voltam (JSZSZK, Szerbia és Montenegró: "Kis-Jugoszlávia", majd Szerbia), és még mindig ugyanott laktam. Amit tudok, azóta is mélyen vallom: a néhai Jugoszlávia Szlovéniától a Macedón határig kicsiben ugyanaz volt, mint most az Európai Unió. Tényleg. Fejlett és fejletlenebb részek, politikai-etnikai kuszaság, más-más történelmi háttér, másmilyen gazdasági erővonalak és kisezer egyéb fontos tényező, amiket a különféle érdekekkel szemben csak a szocialista diktatúra ereje tartott egyben. Lehet szépíteni, de fölösleges. Másként ez nem megy. És mivel az EU képtelen erős kézzel a rendpártiságot szavatolni, hisz az erre irányuló közép-európai, vagy a magyar törekvéseket is csak gáncsolni tudja, borítékolhatóan szét fog esni, akárcsak a volt Jugoszlávia. A pénz, a jólét semmit sem ér, erő, akarat nélkül.

Nagyon egyszerű, plasztikus példa, ha az igazamat akarom bebizonyítani egy EU-rajongónak, számos alkalommal húztam párhuzamot a házasság, és az Unió között. Ha két ember, ha sok ország kapcsolatát pusztán gazdasági szempontok alapján kötjük össze, a bukás eleve szavatolt. A pénz nem elég összetartó erő, márpedig az Unió egy szén és acél közösségként cuccolt össze, majd gazdasági társulásként folytatta.  Mára a debil és önsorsrontó vezetői politikai alapon igyekeznek egyben tartani, irányítani: csakhogy ez kontraproduktív. Minél jobban erőltetik a központi akaratot, annál nagyobb lesz az ellenállás a szuverén országok részéről. Azok is ki fognak farolni ebből a kényszerházasságból, akik most még kussolva tűrnek, sodródnak inkább. Be fog telni a pohár. Lesz Európa, talán lesz valami laza szövetség is, de ez a mai formája tarthatatlan és végtelenül káros. Pont mint a régi Jugoszlávia: ugyanazok a szimptómák Brüsszel tájékán. Egyszer már átéltem. Ismerős a döglődés.

PARÁDÉ

Május 9-ére már suvickolják az orosz csizmákat. Moszkvában külön gondossággal takarítják a Vörös teret, katonai parádé lesz, nyolcvan éve ért véget a II. világháború. A média terheltebb fele versenyezve a nyugati mainstream politikummal aggódva jajong, vajon ki lesz ott az ünnepségen, kivel fotózkodik Putyin és kivel nem.  Felemelt ujjal mutogatnak Budapest felé is. Elképesztő ez a pimaszság. Nagyon dühítő, mikor mások akarnak belepofázni a mi dolgainkba, mások kritizálják egy szuverén ország vezetésének a politikai döntését. Nem hinném, hogy Orbán ott lesz Moszkvában, de az majdnem biztos, képviseleti szinten Magyarország igenis részt vesz a ceremónián. Kinek mi a baja ezzel? Rosszul tudom, nem a Vörös Hadsereg nyerte meg a II. világháborút, nem ők rúgták be a berlini bunker vasajtaját? Mert előfordulhat, hogy rosszul tudom, Virág elvtárs, ideológiailag én nem vagyok képzett... Ha viszont a Szovjetunió és a szövetségesei győztek nyolcvan éve, illik megtisztelni őket legalább egy jelképes állami delegálttal. Nyugi, garantálom, hogy a lapító némaság dacára lesz ott német küldött is.

BUKTA

Schiffer András nagyszerű tanulmányát olvasom a brüsszeli parazita elitről, miként herdálják el az Unió maradék hitelességét. A liberálisok, vagyis a napjainkra átpúderezett kommunisták mindig azt hirdették, hogy kiválóan be tudják osztani más pénzét, állandóan mások zsírján élősködtek. Aztán mégsem sikerült a gazdasági csoda: rendre csődbe vitték a rájuk bízott bármit, legyen az intézmény, vagy épp egy egész ország. Rükvercben Robin Hoodok, az aljasabb fajtából: ők a szegényeket is előszeretettel fosztják ki, és sosem adnak vissza semmit. Lépcsőházi effektus, utólag még idebiggyesztem, mert kikívánkozik belőlem: akkor lesz igazán jó Magyarországnak, ha a Fidesz politikai ellenzékét legalább ilyen Schiffer kaliberű figurák fogják vezetni. Hogy ez mikor következik majd be, egyáltalán lehetséges-e, na, az egy jó kérdés marad.

PÁPAVÁLASZTÁS

A sokadik szenzációs cikk lihegi, mekkora esélye van egy magyar pápának. Készségesen elismerem, egyházpolitikailag és történelmileg is hatalmas magyar siker lenne, de aligha lesz: legalábbis személy szerint kételkedem Erdő Péter bíboros úr megválasztásában, ne legyen igazam. 

Kicsit úgy lennék vele, mint Kertész Imre irodalmi Nobel-díjával. Jó, hogy kaptuk, de...

MINDENNAPI PANASZUNKAT

Elég sok mindent láttam a világon. Jót is, de rosszat is. 

Az előbbit elraktároztam az emlékeim ládafiába, míg az utóbbiakat igyekeztem nem elfelejteni, de hátrébb tolni az agyam sötétebbik, pókhálósabb zugába, mert míg a jó dolgok segítő szándékkal inspiráltak, a rosszak minden esetben csak terheltek. 

Emiatt a rosszat még fölemlegetni is ódzkodom. 

Jön az magától, kéretlenül: minek a falra festeni? 

Ha a híradások iramodnak velem szembe, ha másokat hallgatok, óhatatlanul beszüremlik az életembe a sok gonoszság, a sok baj. Nem kell hozzá különösebb fölismerés, mérgezi a lelket mikor csak ezzel foglalkozunk. 

Ilyetén hosszú ideje vallom, a háború nem Ukrajnában dúl, hanem bennünk, emberekben. Ukrajna, Szíria, Vietnam, Irak, vagy Jugoszlávia tragédiája ennek csak a következménye, a kivetülése.

Próbálok hát derűs képpel mászkálni. Szlalomozva kerülgetem a problémákkal együtt a problémás embertársaimat is.

De még ezzel a tudatos elővigyázatossággal is folyton elképeszt a magyar mentalitás egyik legbizarrabb jellemzője, a nyavalygás.

A nagy magyar panaszáradat a kútmérgünk.

Le kellene számolnunk ezzel a kóros, beteges elégedetlenséggel!

Nekünk semmi se jó!

Valamiért a kákán csomót kereső nemzet vagyunk, sajnálom.

Nehéz megértenünk, hogy hálásnak és sokkal elégedettebbeknek kellene lennünk. A világ felső egy harmadához tartozik az ország: van termőföld, van víz, vannak ásványi kincsek, gyönyörű magyar vidékek váltogatják egymást, van egy példátlanul színes és egyedi történelmünk, a hagyományaink tárháza gazdag és értékes, a milliós szókincsű, rokontalan nyelvünk egy tünemény, és a sporttól kezdve a kultúrán át a tudomány minden szegletéig más népek bámulva tekintenek fel ránk. A városainkban villanyvilágítás és mindenféle fűtési technológiával együtt a modern kor számos vívmánya biztosítja a kényelmünket. Aki akar, dolgozik. Szinte mindig, mindenhol akad munkalehetőség. Ehetünk, ihatunk, utazhatunk, szabadok vagyunk.

Ezzel együtt tényleg minden téren - beleértve az egészségügyet, a közösségi és egyéb közlekedést, az oktatást, a közbiztonságot, a vidék Magyarországának infrastruktúráját, vagy a telekommunikációt -, attól sokkal, de sokkal jobban állunk átlagosan is, mint ami a világ alsó kétharmadának, vagyis közel nyolcvan százalékának megadatott. 

Mégis megy a vinnyogás.

Ha a nemzet karakterológiáját veszem, szoktam volt mondani, nem biztos, hogy a magyarságnak jót tett az évezredes osztrák szomszédság. Földrajzilag, ugye, itt van a hónunk alatt Ausztria, ami történetesen a világ jóléti államainak élbolyában virít.

(A legkívánatosabb, legélhetőbb városok toplistáján Bécs rendre az első ötben végez. A késes és egyéb terrortámadások valószínűleg csak színező adalékok, fokozzák a világpolgároknak a város iránti rokonszenvét…) 

A sógorokat rendes háború évszázadok óta nem dúlta. Utoljára a mi Mátyásunk sarcolta Bécset, ami akkortájt egy fapalánkos, füstös juhakol volt egy középszerű váracska tövében. Később áthaladtak rajta ilyen-olyan hadak, de az osztrákok ezt ugyanolyan méla közönnyel nyugtázták, eszük ágában sem volt ellenállni. Legfeljebb integettek az idegen seregeknek, ha meg nyitott Mercedesben jött a hódító, tömegével lendítették magasba a jobb karjukat, és virágesőt szórtak a piktor kocsija elé. Aztán mindezt letagadták. A háború után sóhajtozva bizonygatták, Mozart osztrák volt, Hitler meg német, és az sem zavarta őket, hogy ennek pont a fordítottja igaz. 

Szépen bezsebelték a Marshall-segélyeket. Mikor a második világháború után bő tíz évvel megint szétlőtték Budapestet, az osztrákok egy újabb korsó sört rendeltek. És azóta is vígan elvannak. Igaz, a világ néha értetlenkedik rajtuk, népszokásukká lett, hogy évtizedekre pincébe zárják és erőszakolgatják a családtagjaikat, de van az a jólét, ami minderre fátylat borít.  

A kedélybeteg magyar polgártársnak elég egy pillantást vetnie a Lajtán túlra, máris dől belőle a panasz, ott minden mennyivel jobb. Bezzeg keletebbre, délebbre nem szokás tekinteni, pedig például “Bezzegromániában” még lepratelep (!) működik a Duna deltájában, és a szomszédaink jó részénél nem nő fel egy nemzedék sem polgár-, vagy lokális háború nélkül.

Nem tudunk örülni a kevéskének, annak, hogy hála Istennek, ez VAN. 

Illúzióim nincsenek: a most felcseperedők is ebben az átkos örökségben szocializálódnak. És tartok tőle, igények, vágyak tekintetében felülmúlják majd az előző nemzedékeket. Ilyen világban élünk. 

Egy biztos: változtatnunk kellene az önképünkön. 

MAGYAR DILEMMA

Dilemma

Eleinte hüledeztem rajta, hogy lehet egy ilyen jellemtelen, nyilvánvalóan pszichopata fazonnak ekkora népszerűsége? 

Aztán, mint jelenséget kezdtem vizsgálni ezt a Poloskás elmebajt. Ha elvonatkoztatok a szektavezér szemmel látható emberi gyengeségeitől, ha pusztán a tömegpszichózis okait nézem, máris világos, mitől ájul el a magyar választópolgárok bizonyos hányada.

 

1. Ezekből a Fidesz ellen pattogó prolikból mindig volt egy méretéhez képest hangos, hőbörgő réteg. 

2. Bő másfél évtizede, nagyjából Gyurcsány zsákutcás visszatérési kísérletei óta az Orbán-fóbia akut idegi becsípődés egy minden vágyát vesztett, csalódott népségben, akik képtelenek feldolgozni a ciklikusan bekövetkező kudarcaikat. 

3. Az egyéni sikertelenség legkézenfekvőbb gőzeresztő szelepe, a hibáink másra hárítása, vagyis az aktív ellenzéki hangoskodás: mindenszarizmus, sosejó, O1G, bezzegromáinia stb. 

Nos, EZEKNEK valóban egy fröccsöntött messiás kell. Az sem gond, ha részeges, vagy összemindenezve az ülepe. Nagy baj ez az országra nézve? Aligha.

Szerencsére a normális többség is el szokott menni szavazni. 

Ha jól számolom, az országgyűlési választásokon negyedszer verte agyon a Fidesz az ellene újrázó, amőba módra folyton átalakuló, a lényegét véve viszont változatlan összetételű kompániát. Rendre azt látni: az urnák előtt ciklikusan csődöt mond a magyar ellenzék tudománya. Mi ennek az oka? Egyszerű: ilyen, ennyire impotens egy banda. Csak a hangerő, csak a sivalkodás, az megy, azt szépen tudják. Pártot építeni, talpalni, szervezni, napi szinten egyeztetni, tagságot verbuválni, alapszervezeteket hozni létre a semmiből viszont büdös nekik. Poloskának egy sufniba van regisztrálva a Tiszás székhelye. Tisztességes ember egy ilyen trehány cég kilincsét se fogja meg. 

Ennek dacára zakatol a hergelés, a káoszba taszítás, az agresszió fokozása. Ez járja a Fröccsöntött Messiás összetarhált zászlaja alatt. Érdemi munkát, normális párbeszédet, valamire való épeszű javaslatot, konstruktivitást ne is várjunk tőlük. Piramisjáték szerű politikai megbízatás az egész Tiszás jelenség, külföldről finanszírozott alakokkal. 

Teljesen mindegy, hogy az első emberük fekvőtámaszt csinál a színpadon, vagy diszkós nagylányok öle alatt csúszik-mászik révülten. 

Mi a vádja, mi a hívó szó? A kormány ragaszkodik a hatalomhoz. A kiskésit! 

Nézzük a dolgok lapját-fonákját, akkor ki ragaszkodik a stallumhoz? Az, aki irányít egy országot, jövőképpel, hosszútávú tervekkel, vagy az, aki csak sodródik, és a biztos veresége tudatában pusztán arra ügyel, ki ne bukjék a parlamenti patkóból, megmaradjon a mentelmi joga, esetleg "a világ legnagyobb kamu állásában" tömhesse a zsebeit? 

Nem áltatom magamat, Szerbiában is hasonló a helyzet. Kérdezik a tüntetőt, Vucsity helyett mégis kire bízná az országot? Mindegy, csak ne ő, ez volt a válasz. Pont mint Budapesten: O1G és annyi. Se jövőkép, se elképzelés, csak a nyers indulatok. Az újvidéki tragédia már régen csak ürügy. 

Ugyanaz, mint George Floydnál, a BLM. Az összes eszement ideológia képviselőjének kellett egy gyúanyag, amire lobbantani lehetett a folyton elégedetlenkedőket: magyar földön Tiszás csőcseléknek hívják a mindenszaristákat, Szerbiában meg a szélsőliberális mainstream szeretne a hatalomhoz jutni, de nem ám választásokon (mert azt rendre elbukják, és el is fogják bukni), hanem "utcai revolúcióval", mert a demokrácia, a többségi népakarat ennek a rétegnek sosem jelentett semmit. Nekik addig van csak demokrácia, kánaán, amíg ők diktálnak hatalmi pozícióból. 

Ezért látni, hogy tizenéves, anarchista ifjak kólót járnak a júgónosztalgiás tanáraikkal, egy rakat kommunista meg punk együtt gajdolják harmonikaszóra a Bella ciao mozgalmi nótát. Úgy próbálják beállítani, hogy ez az új Otpor. Csakhogy az eredetileg Milosevity tényleg diktatorikus rezsimje ellen harcolt. A mai vágyvezérelt örökösök meg egy demokratikusan megválasztott kormányt akarnak külföldi pénzekből, külföldi parancsra megbuktatni.

Tót DAC

A hétvégén a dunaszerdahelyi csapat Pozsonyban rúgta a bőrt. Kettő-kettes döntetlennel végződött a derbi. A fővárosiak az utolsó percekben egyenlítettek, pedig - a magyar kisebbség csapatának mondott - sárga-kékek végig két góllal uralták az egész pályát. Tehát izgalmas meccs lehetett. 

Mégsem a játék miatt emlegetik a találkozót. 

A mérkőzés kezdetén ugyanis a Slovan szurkolói a magyarságot gyalázó hatalmas molinót feszítettek ki. Volt azon minden, ami egy összedrótozott fejben elfér: Magyarország mint Mongólia, az ellencsapat mongol játékosai között valami furcsa logikával két Fradi focista is helyet kapott az iskolapadban, a táblánál pedig egy Slovan mezbe és kék símaszkba (!) bújt önérzetes tót drukker pálcával, vagy inkább bottal szemérmes inkognitóban magyarázta a "mongol" nebulóknak, mi fán terem Szlovákia. 

Hogy még egyértelműbb legyen az üzenet, betűkkel is megtoldották a molinót. 

Az öles szöveg, amolyan "tudjuk, ki az úr a boltban" stílusban hirdeti a kortárs szlovák írásbeliség ötlettelenségét. 

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy foci szakértő, de azt látom, hogy a bunkóság nem ritka kísérője a mérkőzéseknek. Hogy némi önkritikát gyakoroljak, tapasztaltunk már magyar bajnokin is tahó megnyilvánulásokat. Istenem, ilyen a sport, a szurkoló szurkolni megy, nem bölcsész továbbképző teadélutánon elmélkedik, hanem kiadja magából a gőzt. 

Hogy a tót szomszédok mit eresztenek ki, más kérdés: elég beszédes, hogy egy vendég csapat 11-ének és a maroknyi ellendrukkernek kell bizonygatniuk, mennyire otthon érzik magukat a saját bőrükben. A sötétedéskor erdőben hagyott kisfiú is betojva fütyül leghangosabban. Viszont az efféle kiskamaszos tót emberkesésre a legjobb válasz, ez a nemes méltósággal megfogalmazott reagálás. Át kell nézni fölöttük, így helyes. Ez idegesíti őket legjobban. Világ életükben nagyobbnak akartak látszani attól, amik, csak hát valahogy sosem sikerült nekik. Mindent lenyúltak: országot, hagyományt, címert, történelmet... 

Ennek kapcsán egy vallomással tartozom. Nagyon röstellem, de valahányszor fölcsendül a tót himnusz, sosem állom meg nevetés nélkül. Nem tehetek róla, régi kedves emlék. Magyar nótaként a Dénes bácsi minden este elmuzsikálta a Piroska vendéglőben.

Tót atyafiak

HAZÁTLAN BITANGOK

HEGEDŰSNÉ

Kicsit korán startolt a kampány, ha engem kérdeznek, felőlem ráért volna szeptember-október tájékán elkezdeni, hisz pont egy év van a 2026-os magyarországi voksolásig. De mivel a tét túl nagy - mert bár sosem volt érdektelen, ki irányítja az országot... - lényegében az utóbbi két szavazást már sorsdöntőként éltük meg. 

Egyrészt presztízs volt a pártokra nézve, amiből rendre a Fidesz jött ki diadallal, a balliberális oldal pedig gyászmunkában próbálta újraszervezni önmagát.
Másrészt a győzelem élet-halál kérdéssé vált mostanára, és nem a politikai hatalommal járó egzisztenciák miatt, hanem konkrétan a haza, a nemzet jövőjét illetően, mivel Brüsszel révén kaptunk egy új Moszkvát. 

Én nagyon tanácstalan lennék, ha az EU elitje nem ilyen lenne, amilyen: bizony, nehéz feladatot róna a Fideszre. De mivel az Európai Unió vezetéséből heti szinten biztos leszállítják az újabb bicskanyitogató botrányt, a magyar szavazók szeme már régen kinyílt a trükkjeikre. 

A sok gazemberség között a Tisza EP-képviselőnője csak egy epizód, bár kétségkívül dobogósra sikerült a hazaárulása.
Ezután - szerintem - semmi mást nem kell csinálnia a Fidesznek, csak innét kezdve minden fórumon kihangosítva idézzék Dollár Kinga beszédét, lehetőleg úgy, hogy Poloska álságos és hazug kórházlátogatásos képsorait a Dollár Bringa nagyasszony dumája alá keverik. Tetejébe a talján pornódíva is beállt Poloska mögé - vagy fölé?, ki tudja? -, ez a csávó bizonyítottan szeret női lábak alatt csúszkálni. Most lesz rá alkalma.

SZOLIDARITÁS?

Korábban már írtam, érteni vélem a kormány stratégiáját, ezt a megengedő hozzáállást: a demonstrálók önmagukat járatják le, hadd égjenek szénné a választópolgárok előtt. (A minapi hídfoglalós szónokokat elnézve, Orbán Viktornak egy pohár meleg tejet sem kellett meginnia lefekvés előtt, édesdeden alhat: ezektől fölösleges tartania.)
Mindazonáltal van egy pont, egy vörös vonal, ami után a nép nevű szavazótábor normális többsége joggal várja el, hogy a hatóságok szerezzenek érvényt a TÖRVÉNY minden paragrafusának. Egy buszsofőrt nem piszkálunk vezetés közben, nem uszítjuk a postásra a kutyát, nem lökdössük a villanyóra leolvasót: nem zavarjuk a HÍR TV tudósítóját. Aki ezzel szembemegy, azt rács mögé kell dugni. Ilyen egyszerű. A magyar közvélemény elvárja az ügy gyors és hatékony felderítését, a bűnösök megbüntetését. Egyúttal legyen ez precedens a jövőre nézve: ha rendőrre emel valaki kezet, le kell törni a kezét. Ha riporterre, ha közszolgára - akkor is.
Ezzel együtt van bennem egy adag kíváncsiság, hogy a jobboldali média fogyasztóinak felháborodásán túl vajon a szakmai szolidaritás mikor fog felderengeni a "független-objektívek" szerkesztőségei táján?
Vagy a balliberális oldallal szimpatizálókkal együtt ők is pont olyan kárörömmel elegy tahó elégtétellel nyugtázták, hogy lincshangulatban kellett tudósítani a kollégájuknak?! Nem mellesleg egy törékeny fiatal nőt lökdöstek, inzultáltak… Ezügyben viszont várom Mérő Vera meg a többi harcos amazon elítélő nyilatkozatát is. Tudom, hiába várom. Hisz ahogy szerintük jobboldali humor nem létezik, jobbos észérv sincs, úgy a nemzeti érzelmű, más véleményen lévő se vehető emberszámba. 

És ezek hörögnek, mihelyt valaki poloskázós poénokat szór, mikor ettől vaskosabb minősítést is megérdemelnének. 

HÍDEMBEREK

Dühöng a céges társam. 

A munkából hazafelé a belvároson keresztül vinne az útja, de mivel az Andrássy úti homoszexuális parádét tiltó rendelet ellen demonstrálók ismét lezárják Budapest legforgalmasabb hídját, alighanem jókora kerülővel és késéssel jut csak otthoni vacsorához. 

Sokan teszik fel a kérdést: mégis, meddig kell ezt tűrni?

Mikortól számít valami a szólás szabadságának, meddig terjed a szabad gyülekezés joga, és a teremburáját, ugyanők által hol kezdődik az egyéni szabadság, például mások - a demonstráción kívülállók, netán azt ellenzők - mozgásszabadságának a korlátozása? 

Mi számít? Az utcai hőbörgés hangereje, vagy a helyi, és az országos választói akarat érvényesülése? Kétszáz félrészeg, viszketeg provokátor véleménye mivel mérvadóbb a csöndös, milliós többségétől? 

Jó kérdések... 

Biztos vagyok benne, minden Hadházy megmozdulás eggyel több szög lesz a saját politikai koporsójába. 

Csak engedjék tombolni őket! 

Hadd zárjanak le hidakat, bénítsák meg a fél várost, idegesítsenek, bosszantsanak milliónyi lakos! Így legalább azok is okádják majd őket, akik korábban beszavazták ezt a csürhét a budapesti és országos vezetésbe. 

Nem titkolom, sokakkal egyetemben nekem is viszket a tenyerem. Többedmagammal egy huszáros roham pofonzivatarával szívesen szétzavarnánk őket, de tudjuk, pont ezért kelletik magukat. 

Mindazonáltal nem bátrak ezek, hanem hülyék, akik menten visításba kezdenének, mihelyt egy értelmes ember rájuk emelné a kezét. 

Aztán ha véletlenül tényleg lesz olyan elkeseredett, hazaigyekvő honpolgár, aki párthovatartozás nélkül pofán ver egy-két útonálló macskajancsit, előre kész a leirat, egyből azt fogják ordítani Brüsszelnek-világnak, hogy itt Magyarországon "BÁNCSÁK" a haladó erőket, "DITTATÚRA" van! 

Irgalom anyja ne hagyj el! Küldjék az ENSZ-csapatokat, rögvest!

Bennünk tudatosult, a stratégiai nyugalom erény. A hisztéria pedig már rövid távon sem kifizetődő, ahogy az erőszak sem. Mondom, pont ez utóbbit, a káoszt áhítják. Nem ellenállók ezek, hanem frusztrált kamaszok. Tőlük nem szabad felvenni a kesztyűt.

Úriember a csőcseléken átnéz. 

Viszont alappal hiszem, gondolom, a folyamatos kihágások egyszer meghozzák a gyümölcsüket, és eljön hamarosan az a pillanat, amikor Hadházy, meg a többi szarházi nem ússzák meg pénzbüntetéssel, bíróság előtt fognak felelni. 

És innét kezd majd érdekes lenni a történet.

A NULLADIK NAPON

Végignéztem egy új amerikai sorozatot. 

Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.

Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.

Aztán mégis megtetszett a Zero Day.

A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.

Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével. 

Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább. 

Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.

Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát. 

Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó. 

A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.