EGY MÁS SZEMÉTBEN

Proli, 2016.

Tartok tőle, hogy bár nincsenek lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt bejelenteném.

Csak nagykorúaknak szánom.

Figyelem!

Szilvási Lajost olvastam.

(Nehéz volt... Most jobb egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)

Ennyi.

Szilvási-regény utoljára vagy harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!) játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban. Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.

Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a konyhaasztalon maradt. Egymás szemében. Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az önvallomásba. A Némát, ami – milyen meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed, szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.

És ahogy rágtam át magamat Attila és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több, elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni. Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem az.

1975-ben játszódik a történet. Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized mekkora változásokkal járt!

Például ilyenekkel, nézem a cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott, mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem, hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba, szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy rossz az, ahogy. Ez az egyik.

A másik gyöngyszem: „Az egész kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms, internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a kubai elvtársaktól…

És így, sorolhatnám. Háromszáz oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút. A „szocialista szellem vasútja.”

Beleültem egy pár napra, jókat ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve tekinthessenek vissza a múltra.

Nekünk tán igen. Csak a nagy nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.

Pósa Károly

     

KÖNNYV...

Olvasó nő
Tus, pasztell, ceruza

Ádáz emberek vitatkoznak azon, hogy kellenek-e a könyvek? Szükséges-e olvasni? Ha igen, akkor mit, és legfőképpen: hogyan? Mindezt persze jobbító szándékkal, a reformok jegyében. A gyerekeink érdekében. Hogyne.

A véleményem régtől fogva változatlan. Gondolom sejti, aki kicsit is ismer. Nem szeretném ismételgetni, ami nyilvánvaló.

Inkább: amolyan vallomás-félével próbálkoznék.

Amint iskolába indultam, lettek könyveim.

Néhány meséket tartalmazó, gazdagon illusztrált kötetet innen-onnan megörököltem. De a szívem mindig arra a képes Bibliára fájt – paprikapiros műbőr remek, sok háznál láttam azóta -, ami az anyai nagynéném birtokában volt. Látogatóban náluk járva a világ legcsöndösebb vendég-kölyke lehettem. A sarokba húzódva nézegettem a bámulatosan élethűre megfestett ószövetségi jeleneteket. (Odahaza most már van Biblia, tán hat-hétféle is. De az a piros, a képes… Bizony hiányzik. Pedig azóta átlapoztam, és az illusztrációk sem tűnnek már olyan zseniálisnak. Csak szimplán szépek. Megkapóak. Magyaráznak.)

Apámtól, vagy tán öregapáméktól is jutottak hozzám példányok. Hamarjában négyre emlékszem. Mivel ezeket a sorokat fejből írom, az írójukat, az illendő bibliográfiai pontosságot ezúttal ne kérje tőlem számon senki. Az egyik könyv valami csehszlovák ifjúsági regény volt, Az Octavia százzal megy címmel. A másik Curt Corrinth regénye, A trójai fiúk. Ebből hét-nyolc évesen nem sokat értettem, de a csendőrös részt, amikor rímekben beszélve felesel valamelyikük, számolatlanszor elolvastam, és mindig megnevettetett. Azóta tudom, mit jelent a dichteritis. Harmadik emlékezetes könyvem igazi matuzsálemnek számított emezekhez viszonyítva. A XIX. század vége felé adták ki, (odahaza meg fogom nézni, pontosan hol, és mikor: esküszöm!). A világ legnevezetesebb találmányai címet viselte. Az akkori technika sikolyaként helyet kapott benne a léggömb, a villámhárító, a Morse-távíró, de még a gőzzel hajtott szekér is. Az autó, a repülőgép, a villanykörte meg más haszontalanság még nem volt fölfedezve. Veretes mondatok, szép tipográfia jellemezte a kötetet. Annak volt ám igazán pazar a borítója! Az avítt helyesírása is megmaradt bennem: például amikor Watt Jakab úr megfigyeli a thea-főző fedelét emelgető gőz erejét… A negyedik Móra Ferenc Dióbél királyfija volt. Pergamensárga, régi kiadás, még apám kapta az ő szüleitől. Megsirattam a Vak Csihát furulyástól (ehol-e, már gyűlik megint a könny a szemembe…), meg a cigányt, aki honvédként csak titkon hegedülhetett, és mégis hős lett belőle… Később, amikor az iskolában tananyagként vettük a Kincskereső Kisködmönt – tán ha tíz éves lehettem – váltig bizonygattam a megdöbbent tanító nénimnek, hogy Móra bizony küzdött a szabadságharc alatt, a kisködmönös történetei a kitaláltak, mert azok már újabb mesék…

Elkezdtem az iskolát, és ilyen-olyan rajz- meg egyéb versenyeken kapogatni kezdtem a jutalomkönyveket. Így lettem gazdagabb a Mazsolával, A Pál utcai fiúkkal, A koldus és királyfival (Kass János illusztrációival – na, azok nyűgöztek le egy életre, máig hatóan!), majd A holtágban ősszel (Arsen Diklić) mellé odakerült a Tüskevár és így eshetett meg, a kényszer hozta, hogy nyolc éves koromban végre saját könyvespolcot kaptam. Fölszaporodtak a köteteim. Az ágyam fölé kerültek, két gyalult deszkára. Ha a nyakamat tekerve fölpillantottam, a kiadványok aljáról, vastagságukról is meg tudtam mondani, mi hol van. Fontos megjegyeznem, hogy mindet el is olvastam. Abban az időben – ahogy megismertem a betűket – azonnal bújni kezdtem a könyveket. Gyakorlatilag minden kezem ügyébe kerülő kiadványt átböngésztem. A leírtak ugyan olykor meghaladták az értelmi képességeimet, de például A Pál utcai fiúkat a második osztály végére legalább tucatszor kiolvastam. (Ne érjen a hencegés vádja, érjék be ezzel a szerény számmal. Valójában tételesen többször.) A kezdő sorait még ma is fejből fújom. Hörcsögként kezdtem halmozni a könyveket. A legelső ingóságaimat képezték. (Biztos nem egy sikertörténet, de tény, hogy a könyveimen kívül ma sincs sokkal több mindenem, ami a tárgyi vagyont illeti.)

Aztán jött Karl May, meg a jó Cooper és évekre átköltöztem a Nagy Tavak mellé, meg a Missouritól nyugatra terülő prérire. A régi könyvtárba járva a könyvtárosnő az asztal alól direkt nekem adta át a legújabb, visszahozott indiános regényeket. Olvastam Vernét, meg a Világjárók sorozat összes kapható kötetét, csak úgy, mint ötödiktől Rejtő Jenőt, akinek sárga Albatroszos kiadású könyveiért két-három burekkal együtt az uzsonnapénzemet is odaadtam. Tőlem idősebb volt a nagylány, aki a kereskedelmi utazó apjának impozáns könyvtárából észrevétlenül lopogatta el mindet. (A hölgy nevét fedje a titokzatosság jótékony homálya.)

Az első verseket egy agyonkoszolódott, szakadozott, Petőfi összes műve kiadványból kezdtem olvasni. Hál’Istennek: az elbeszélő költeményei is szerepeltek a tartalomjegyzékben!  A helység kalapácsa lett a kedvencem.

Írok... Megragadott a téma. Egyre-másra tolulnak föl bennem a régi könyvek címei. Látom a kötésüket, érzem a papírlapok simaságát, az ódonabb példányok szaga az orromban maradt. Választani sem tudok közülük. Melyik volt kedvesebb? Melyiket emeljem ki a sok száz közül? Egyformán szerettem az összeset. Hamarjában annyi minden jut eszembe róluk, hogy már leírni sincs érkezésem.

A könyvek adtak értelmet nekem. Hálával gondolok rájuk.

Nem végszóként, de ennyi most tényleg legyen elég.

Pósa Károly

A kontár pedagógus buzgul - V. rész

Ránk köszönt a nyár. Végéhez közeledik az iskola. Lezárulnak az osztályzatok, kiürülnek a tantermek. A nyári hónapokban jobb helyeken meszelik a termeket, folyosókat, javítgatják az épület év közben lepusztított részeit. Csíkot húznak a mosdók olajozott falára. Csupán egy-két ismétlésre fogott diák koptatja kényszerből az iskolapadokat, miközben tanáraik és ők is tudják, hogy a két félév alatt elhanyagolt tananyagot semmi pótlás nem helyettesítheti röpke tíz nap alatt. Ezért a gyorstalpalón elért pozitív jegy legtöbbször inkább a tanári jóindulat, semmint a tényleges tudás hozadéka. A szünidőt élvező többség viszont egy csapásra időmilliomossá válik. Vajon hányan vannak olyanok, akik olvasással sem restek agyonütni idejüket? Félek a választól.

A könyvekről

Nem vagyok egy technikai zseni, akárki igazolhatja. 

Ezért némi tisztelettel elegy óvatosság jellemez minden olyan helyzetben, amikor valami ismeretlen újdonságot látok. A telekommunikációs és számítógépes ipar már napi szinten is számolatlanul ontja a legújabb ketyeréket. 

Nekem végképp követhetetlenné vált ez a szédületes tempó. A múltkor egy strandon napozónál láttam sperlemeznél nem vastagabb képernyős valamit böngészni. Aztán mondták meg, hogy az illető hölgy könyvet olvasott. Abban a lapos izében akkor több száz elektronikus regény közül válogathatott. Gondolom, azóta már piacra dobták azt a modellt is, amiben több ezer címszó, könyvtárnyi anyag fér meg egymás mellett…

Nehéz fölfogni.

Haben sua fata libelli…

A tudálékos, latin műveltségét fitogtató hiszi csak, hogy nagyot mondott.

A könyveknek megvan a maguk végzete.

Pedig Terentianus Maurus csonka szövege kiegészítve így hangzik: 

Pro captu lectoris habent sua fata libelli. 

Ami szabad fordításban valahogy azt jelentené, hogy a könyv sorsa az olvasó fölfogásától függ. 

Ezt a derék megállapítást annyiban módosítanám – ismerve a kor mai szemléletét -, hogy a könyvek jövője, vagy sorsuk beteljesedése már régen nem csak az olvasó értelmétől, hanem leginkább az olvasóközönség nevelőjének a hozzáállásától függ.

Országos szinten megy a hülyítés. A legolvasottabb magyar szerző mind a mai napig Jókai Mór. Néhány ügybuzgó senkiházi most azon munkálkodik, hogyan kéne a mai kor nyelvezetére „lefordítani” A kőszívű ember fiai szerzőjének a munkásságát. Lamentálnak, hogy ódivatú, érthetetlen a szöveg. Meghaladja az olvasó ifjúság tudását – mondják az okosok.

Ám ahelyett, hogy azt a bizonyos tudás-szintet megemelni méltóztatnák valami módon, inkább szépen lejjebb verik a lécet. Pedig a mérce már így is a bányászbéka ülepe alatt van. 

Néhány latin, vagy németes csengésű, 19. századi kifejezésért föláldoznák, kiherülnék a klasszikus vagy a romantikus magyar irodalom óriásait. 

Az említett példánál maradva: vajon élvezhető maradna-e Jókai: És mégis mozog a föld című regénye, ha valaki kilúgozná belőle – az egyébként briliáns módon megrajzolt jellemű – Korcza ügyvéd úr gyakran hangoztatott domine fráterét?

Vajon elégséges-e az, ha tucatnyi nyögve-nyelve elolvasott könyv ismeretében valaki már egyetemre íratkozhat? Horribile dictu: be is fejezi azt… 

Nem egyszerűbb, ha enciklopédikus tudásunkat csiszolva, saját korlátainkat feszegetve esetleg idegen szavak szótárával olvasunk el, és értünk meg egy jó könyvet? El sem hinné az ember, mennyi hasznos információ lesz az ajándékunk!

Hisz az egyik könyv elolvasása föltételezi a másikét! 

A hümmögő Tamásoknak most üzenem: tessenek megnézni, mi hisztéria kíséri egy legújabb Harry Potter regény megjelenését! Napokkal korábban lecövekelnek a könyvesbolt elé. Persze, divatból. 

De a rajongói szokások már csak ilyenek. 

Hajdanában egy-egy sikerültebb, szirupos mű szerelmesek tucatjait kergette öngyilkosságba. Ma: hálózsákban dideregve várják a dedikációt, a számozott első példányokat.

Ha a megfelelés és a feladás kényelmesebbik útját választjuk, hamarosan nem lesz ember, aki egy délutáni műveltségi vetélkedőt középszintig tud nyerni. Vagy ha mégis akadna efféle, akkor sorozatszínészek magánéletéből kell majd jól megfelelnie… Nem valami derűs kilátások.

Az sem ad okot a túlzott optimizmusra, ahogy manapság a könyvekhez viszonyul a fölcsöpörödő nemzedék java. 

A Teremtő Ég ne adja, hogy igazam legyen, de néha, borúlátó kedvemben hiszem - eljön még az az idő, amikor a könyvekből fogunk megint tanulni. Amikor csak az olvasás marad a szórakozásunk és egyetlen mentsvárunk, amikor csak a könyvek által nyújtotta tudással kezdhetjük megint újra. 

Akkor majd, egy faggyúgyertya pisla fényénél ez a véleményem mindenkinek teljesen világos lesz.

Pósa Károly 

A következő, VI. rész címe: "Megüssem, vagy ne üssem..." (BIKINI)    

Az előző részeket itt olvashatja - IV. rész 

Meg itt olvashatja: III. rész
És még itt is olvashatja: II. rész
Meg itt: I. rész 

A kontár pedagógus buzgul IV. rész

A Guttenberg galaxis vége?

Még Rejtő figurája, az alvilági Csülök írta naplójában, hogy miután első könyve megjelent, dacára ismerősei unszolásának mégis neki kezdett a második kötete megírásának is. Barátai ugyanis arra unszolták, hogy ne foglalkozzon olyasmivel, amihez nem ért. Beleélhetem magam az útonállóból lett író lelki megpróbáltatásaiba, mert botcsinálta pedagógiai kommentárjaimat időnként hasonló értetlenség fogadja. Mindazonáltal a szíszogó fanyalgóimnak nem mondhatok egyebet – hogy P. Howard klasszikus megállapításánál maradjak -, csak annyit: „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.” És ez annyira szép mondás, hogy még igaz is.

A könyvet és az olvasást már többször elsiratták. A rádió és a televízió megjelenésekor, aztán a videomagnók korszakában, mostanság pedig a digitális érát mondják a papírosra nyomott szövegek sírásójának. Való igaz: az internet nyújtotta gyorsaság, adatdömping mára alaposan átírta az emberek és a könyvek kapcsolatát. Szokás azt állítani, hogy ami nincs a világhálón, az nem is létezik. Habár erősen sarkított a vélemény, igazságtartalmánál csak a félelmet gerjesztő tartalma az erősebb. Megette a fene, ha hús-vér valónkban kételkedik valaki, csak azért, mert esetleg nem talál bennünket egy közösségi oldalon... 

Nevethetnénk is rajta, ám a helyzet csöppet sem derűs. Óvatos becslések szerint az emberiség idáig leírott szövegeinek kis töredéke, kevesebb, mint 10 százaléka található meg internetes keresés útján! Ne áltassuk magunkat: annak is nagy része szemét... Mégis váltig azt hangoztatják egyesek, hogy ma már diplomamunkát, szakdolgozatot, kisdoktorit, bármilyen tanulmányt csupán a világhálóról ügyesen lemásolt tartalmakkal vígan el lehet készíteni. Nem kétlem, hogy ügyeskedők felületes munkákat össze tudnak tákolni. De az is biztos, hogy az internetre fölkerülő szövegeket is emberek töltik föl, legtöbbször ellenőrizhetetlen forrásokból, elírásokkal, hibákkal terhelten. És még jó, ha nem a rossz szándék vezérelte őket! A hazugság, a hamis információ, vagy a mostanában divatos elferdítés, elhallgatás mind-mind arra intenek bennünket, hogy a hideg levest is meg kell fújnunk, nemhogy a letöltött szövegeket készpénznek vennünk.

A dolog engem kísértetiesen emlékeztet a francia polgári forradalom enciklopédistáira, akik önnön szellemi nagyságuktól megdicsőülve újra akarták formálni az emberi tudás tárházát, és harmincvalahány kötetben betűrendbe szedetten rá akarták a XVIII. század végi Európára kényszeríteni szabadelvű világszemléletüket. Ebbéli megfontolásból sunyi módon Isten nevét még fogalom szintjén sem voltak hajlandóak a gondosan szelektált tartalom közé illeszteni. Meg más sok mindent, amiben nem hittek. Mert ami kimaradt az enciklopédiából, az törvényszerűen nem létezik: gondolta a sok okos. De az emberiség zöme nem rizsparókás szobatudós, hanem gondolkodó, megismerést vágyó halandó, akiket – hál’Istennek – a kételkedés vezérel, ezért nehezebben megvezethetőek. Százfajta módon lehet ellenőrizni egy hír valóságtartalmát. Elég, ha esténként két ellenérdekelt televízió híradóját megtekintjük. Az sem rossz, ha a családi könyvtár ódon szagú lexikonjait is szeretettel forgatjuk. Nem biztos, hogy ami az idei könyvvásár termése, az belbecsben értelmesebb a régebbi kiadásoktól.

Bárhogy óbégatnak egyesek: a könyv a 21. században is őrzi méltóságát. Ha pedig azzal érvel valaki snájdig természetvédő, hogy a papír miatt esőerdőket írtanak, akkor nézzen utána, hogy a számítógépes-nyomtatós korunkban hányszor több papírt használunk fölöslegesen? Régen egy közepes gyár pénzügyi gazdálkodása elfért egy nagyobb formátumú füzetben. Ma: egy nap alatt száz oldalakat nyomtatnak ész nélkül! A rendszer ezt kívánja. A bürokrácia semmit nem egyszerűsödött, sőt! Aki köztünk él, napestig tudna érdekes, vérlázító történeteket mesélni a papíralapú dokumentum-gyártás mizériáiról.

Az is megérne egy külön misét, hogy az elmúlt két-három évtizedben mekkorát és miért esett vissza gyermekeink könyvolvasása? Nincsenek kortárs, a mai generációk nyelvén írni tudó irodalmárok? Nem születnek mesék? Móricz, Benedek, Jókai nyelvezete már idegen, érthetetlen a számukra? Hogy engedhettük meg mindezt idáig fajulni?

De ez legyen egy következő rész tárgya.

Addig viszont: olvasni, olvasni, olvasni... 

Pósa Károly