A kontár pedagógus buzgul

VIII. rész

Családlátogatás

Fotó: Gulyás Bertalan

Van időm, éppen szabadságolok. Ezért bocsánat, hogy kétutcányival előbbről kezdem a mai kis beszélyemet. Úgy vagyok ezzel, mint az egyszeri maratonfutó, aki miután célba ért - látva a stadionnyi ember lelkesedését -, úri passzióból fut még a közönségének két-három tiszteletkört. Újfent a tanügybe kalandozok majd, jóllehet meglátják: rendőrökkel indítok. Velem ellentétben mégse ijedezzen senki.

Történt, hogy egy jó évvel ezelőtt vittük a ganét hazulról. Menetrendszerű szokott lenni az ilyesféle aktus. Jó nagy volt már a rakás a hátsó udvar csücskében, ideje érkezett tisztába tenni a ház tájékát. Finomkodhatok, de Kanizsán ezt a műveletet ganéhordásnak hívják. Ettől szebben a lényeget, a művelet princípiumát megnevezni nem tudom. (Hacsak nem mondom dudvának, ám ezt a kifejezést a tiszántúli, a bánáti atyafiak használják, akikkel mi – bácskaiak – aligha szeretnénk közösködni. Régi a vita közöttünk ki is lehetett a haragszomrád okozója, s mivel több száz év sem volt elég a viszály megnyugtató lerendezésére, újból gerjeszteni végképp nem látom értelmét… Trágyát meg hordjanak a szociológia-néprajz szakos bölcsész zsenik, meghagyjuk nekik.)

Szóval - villáztuk a ganét. Az udvar közepére lökött lovas kocsira pakoltunk. A sógor odafönt igazította, taposta a gumicsizmás lábával, én meg alulról adagoltam neki. Jó sok volt már a kocsin, bogárhátúra sikerült a rakomány. Emeletnyire tornyoltan, a tetejében a sógorral. Onnét a magasból kiláthatott az utcára, mert egyszer csak szólt, hogy álljunk meg. Valakik jöttek, benyitottak a kapun. Karcsi, keresnek a rendőrök, mondta miközben – esküszöm! - vigyorgott hozzá… Szó nélkül az istálló mellé támasztottam a villát és a hátsó udvarból előóvatoskodtam. A mi szép udvarunk nyírott gyöppel, virágos kerttel a kapuig vagy húsz lépés. Nem sok. De higgye el nekem bárki, azon a húsz lépésen egy fél élet, sok-sok dimenzió, a hamarjában keletkező galaxisok, és az univerzum összes impulzusa megfordul az ember agyában, ha szerb rendőrök várnak rá a bejárati ajtónál! Torok-, gyomor szűkül, gyűszűnyire húzódnak a záróizmok, ánusz-rángás, zabszem-effektus…Közben kattog az agy. Nem fizettem volna be a kihágási bíró ítéletét, a nyavalyás biciklilámpa miatt? Vagy a régi bűneim aktájáról fújták le a port, amikor a kompániával megsüvegelendő rekordokat fújtunk a szondába? Akkoriban rendszeresen várt bennünket egy buzgó közeg a strand-diszkós szombat hajnalokon, szöktünk előle mint a pockok. Vajon megúszom börtönnel azokat a tinédzser-kori átmulatott éjszakákat, vagy most vernek meg miatta, radiátorhoz bilincselten, visszamenőleges hatállyal törik el a kezemet? Utólag ülöm le a megjelent politikai karikatúráim hozadékát? Föltámadt Milosevity? Szellős lesz a cella, vagy kenyéren-vízen diétáztatva, magánzárkába csuknak? Narancsot majd hozhatnak-e a látogatók? Az élet nem mozifilm forgatókönyve. Nem egy krimi. Nemhogy a telefonszám, hamarjában egy nyamvadt védőügyvéd neve sem jut ilyenkor az eszembe. És egyáltalán: megengedik-e, hogy gyorsan átöltözzek, vagy a hátralévő börtönéveimet istállószagú bekecsben, ganajos gumibocskorban lesz muszáj abszolválnom? Körülbelül az ötödik lépés tájékán elvetettem a közlekedési vétség lehetőségét. Már biztos voltam benne: följelentett valaki. No, baszki pósakarcsi, dünnyögtem magamnak – ha pörre kerül a dolog, legyen bármi is, belőled sem lesz egyhamar énekes halott. Ing-gatya rámegy a költségekre. Pont ez hiányzana. Rövidre fogom, s inkább a költőt idézem: jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. A rendőrök vártak. Autójuk a házunk előtt, a villogó kék fény még kikapcsolva, ők meg a kapuban toporogtak. Falfehér ábrázatomat látva a jóindulatúbbik – nagy szó ám ez egy rendőrnél! – rögtön intett, rám mosolyodott hogy semmi baj, egyelőre elmarad a kivégzésem. Csak egy rajzot szerettek volna rendelni, és mivel az új törvény értelmében hívatlanul már Szerbiában sem léphetnek be senki polgári otthonába, kénytelenek voltak odakünn megvárni. Azt most ne firtassuk, mekkora kő esett le a szívemről, hogy megfürgültem… Örömömben beinvitáltam őket, és míg odabent tüsténkedtem körülöttük nem győztem magamban csodálni ezt a szokatlan, európai arculatot. Az új rendőri ars poeticát. Alapja ennek a római- és az angolszász jogrendszer ősi törvénye, ami kimondja a hajlék, a ház, az otthon szentségének sérthetetlenségét. Jól is van ez így. Ahogy a rendvédelmi szervek, úgy senki más ne csorbítsa a magánélethez való jogunkat. Az jöjjön az otthonunkba, akit mi kiválasztunk, akinek megengedjük. Ugyanígy: az jöjjön az országunkba, akit mi beengedünk...

Vagy a tanügyünk van elmaradva a rendvédelmi szervek elvszerű, dicséretes változásaihoz képest, vagy mostanra is maradt annyi ázsiója a tanárembernek, hogy a családlátogatás lehetőségének kiiktatását még nem vetette föl senki minisztériumban túlbonyolító idióta. Mert ha azt vesszük, hogy iskolai órán olykor egyik-másikukat megpofozza, megrugdossa némely diák, és az anyázást is egyre gyakrabban tűrniük muszáj – teli vannak jogokkal ezek az Y generációs csemeték - kész szerencseként, a megengedőbb viszonyulás diadalaként kell értelmezni, amikor családlátogatás címén a problémásabb tanulókat megvizitálhatja az osztályfőnökük.

Emlékszem, régen nálunk is járt a tanító nénim. Nem értettem aznap délután - egy snassz mezei hétköznapon - miért kell a misére járó ünneplő nadrágomat fölvenni, ráadásul fehér cérna-zoknival, meg hogy anyám miért fésül vizes fésűvel választékot az amúgy is lenyalt hajamba? Furcsa volt, hogy a nappali szobában szervírozták a kávét. Az ülőgarnitúrán! A rajzos, porcelán díszcsészékbe! A mama stafírungjába, amit addig csak vitrin mögül bámulhattam! Szentségtörésnek tűnt. Közönségesen a konyhában itták a kávét a fölnőttek, vagy jó időben kint a teraszon. A társalgást is magasröptűnek találtam, szokatlanul kedves volt mindenki. Aztán elment a tanító néni, leparancsolták rólam a fehér nadrágot, a kellően utált zoknit, s mehettem az árokpartra papsajtot gyűjteni a többi mezítlábas cimborával együtt.

Ahogy öregedtem, hozzánk is kezdtek járni a tanárok. A lányaim tanító nénijei, később az osztályfőnökök. Én is vettem kétféle ásványvizet, flancosabb üdítőket. Nehogymá’. Még megszólnak, hogy nem telik. Van buborékos, meg mentes is, kérem szépen. Komplettát kér, vagy jó lesz a tehéntej? Bolti kiszerelés, de van ilyen kicsi, semmire való tégelyecskés is. Az úgyis úribb. Le ne vesse a cipőjét! Mi sem szoktuk. (Dehogynem.) Kerüljön beljebb. Igen, nálunk mindig ekkora a rend, a tisztaság. Mintha nem is emberek laknának a házban, hanem múzeumi tárlat gyanánt működik az otthonunk... 
Ismerős a helyzet, ugye?

Akkoriban nem, csak mostanában tűnődök el azon, hogy ha engem küldenének valahová családlátogatóba, vajon mi lenne az, amit legelőször észrevételeznék? Amiről egyből megállapíthatnám, hogy a rám bízott iskolás gyerek lakhatási-, családi-, szociális-, mentális körülményei elégségesek-e, vagy akadnak zavaró tényezők. Arra jutottam - tessenek szívesek megkapaszkodni! -, én a családi spájzba szeretnék bepillantani! Igen! Megnézni a frizsider intim hűsét. Ó, mennyi mindenről árulkodhat egy derék éléskamra félretett magányú belbecse! Látlelete a család igényességének, az előrelátásának, a pedantériának. Ezerféle mindennek. A hűtő, a frizsider, a dunsztos üveggel rakott polcok teli szájjal árulkodnak a házon belüli kis közösség mindennapi viszonyairól. Nem csak a gazdagságról, az anyagi biztonságról. Inkább a gondoskodás tisztességéről. Erről egyre kevesebbet beszélünk. Helyette a gyerek markába nyomott zsíros zsebpénz, sokszor az apanázs kilúgozott felelőssége veszi le a szülőről a terhet. Mármint az utódokkal való törődés „terhét”. Sok családlátogatást javasolnék, még többet. Beszélgetést. Személyes ismeretséget.
Közben anyukát a virágairól faggatnám, apuka meg elkísérne a fészerbe, a fáskamrába, a garázsba, hadd lám, ott rendet tart-e, ahol csak az ő igényéről szól a történet? A gyerekszobát mikor porszívózza a lakója? Van-e házi állat, kis kedvenc, akiről gondot kell viselniük? Egyórányi diskurálás, terepszemle után hellyel-közzel tiszta képet kapna minden osztályfőnök arról, milyen környezetből és hogyan érkezik a diákja az iskolai órákra.

Ezt az elcseszett világot csak úgy lehet újjáépíteni, ha néhányan nekimennek a kemény falaknak és rést ütnek azokon. Ezért ahogy az orvost, úgy a tanárt is engedjük be a házunkba. Mindketten jót akarnak. S ha megtörténik, hogy ezután nem hazudozunk egymásnak, ha őszintén, közhelyek nélkül tudunk beszélni, annak a nekünk legfontosabbak, a gyermekeink lesznek a legnagyobb haszonélvezői.

Pk  

 

    

A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.

Hakapeszi Makik 

Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.

Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.

De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.

Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)

Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.

Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.

Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.

Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 

Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 

Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 

Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 

Mindkettő elrettentő erővel bír. 

Szörnyű csapás a csemetének! 

Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 

Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.

A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 

Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:

 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html

    

Pósa Károly: Iskola vagy diszkó-ól?

 A kontár pedagógus buzgul - VI. rész

Kultúra annyi, mint tanulás;
 megszerezni, színvonalon tartani nehéz,
elveszteni könnyű.
-Kodály Zoltán-

Ezt a témát nem lehet egy-két oldalnyi írással letudni.
A Magyar Kultúra Napján meg végképp.
Egyrészt azért nem, mert túlontúl összetett a kérdés, és a jámbor szándékkal megfogalmazott probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik: a társadalmi-, szociális-, viselkedés-lélektani- és értékrendbeli rétegekbe, amelyek komplex vizsgálata is kötetekre rúgna. 
Másrészt meglehetősen szubjektív az álláspontom ráadásul - a ma még csak serdülők szemével nézve -, talán túlzóan konzervatív is, ami eleve föltételezi az ellenvélemények tömkelegét.
Mindazonáltal a jelenség mellett szó nélkül elmenni nem tudok.
A kanizsai általános iskola környékén járva egy jó ideje kéretlenül is megtudom, mikor van kilenc óra. A délelőtt derekán, kilenc után pár perccel ugyanis meghasad az ég, és a következő pillanatban végítéletszerű hangzavar lesz úrrá a városkánk központján. Mintha az apokalipszis összes fanfárja egyszerre szólalna meg, fülrepesztő csörömpöléssel.
Az avatatlan emberek, a sétáló fürdővendégek kapkodják a fejüket a pokoli lárma hallatán. 
Még az ősszel történt hogy egy – láthatóan nem idevalósi – idősebb, cifrábban öltözött hölgy nekem szegezte kérdését, ”Bože moj! Šta je ovo?! Neka parada?”*
Nyugtatólag közöltem vele, nem kell félnie. Csak az iskolában kezdődött el a nagyszünet, az ilyenkor szokásos elmeállapottal zeneileg aláfestve. Szegény dáma, tán még most is hitetlenül ingatja a fejét.
Énnekem meg az arcom pirul, ha belegondolok abba, mennyire félvállról vesszük gyermekeink nevelését.
Kodály népe lennénk ugyanis. 
A világ leghíresebb zenepedagógusa volt a nemzet nagy tanítója! 
Ehhez képest heti egy órácska van zenei nevelésre szánva, ami általában abból áll, hogy a silány tanterv megelégszik a végletekig leszerényített zenetörténeti ismertető tananyaggal, s jobbára csak a pedagógusi lelkesedéstől, találékonyságtól teszi függővé, hogy köhögő magnón, agyonkarcolt bakeliten, vagy ütött-kopott muzeális segédeszközökön túl hajlandó-e valaki a zenét bemutatni, megszerettetni a gyerekekkel? Elviszik-e őket koncertekre, előadásokra, élő zenével egybekötött rendezvényekre vagy sem? 
Pedig az antik görögök még mennyi energiát fektettek a zene elsajátításába és megkedveltetésébe! 
A zenekultúrát a műveltség alapjaként, az emberi szellem fokmérőjének tisztelték és a legfontosabb tantárgyak között tartották számon! 
Az ókorban, időszámításunk előtt pár évszázaddal! 
De még a gúnyosan sötétnek fitymált középkorban is a legfőbb tantárgyak között volt a helye, mert az akkori mesterek is tudták, hogy a muzsika ember-, jellem- és hitformáló ereje olyan erkölcsiséget szavatol, ami révén a közösségek holnapjai is fölmagasztosulhatnak.
Persze, ez régen volt. 
Azóta sokat fejlődött a világ…
Most ott tartunk, hogy lassan nem lesz iskolás gyermekünk, aki mögött ne állna egy pszichológus. Egyre több a problémás gyerek, már az óvodában (!) is lelki gondokkal küszködő teremtés, akikkel exponenciális arányban szaporodik a tanárok munkáját segítő szakszolgálatokban dolgozó szakemberek száma. 
Egy virtigli iskolapedagógus talán megmagyarázhatná azt, jó-e, ha a nagyszünetben dobhártyarepesztő csörömpölés kíséretében „pihenik ki” a diákok az órák fáradalmait?
Mert szerintem nem.
Elsősorban a zenének nevezett – jobb szó híján – tomboló kakofónia, ha netán annak szánták volna az illetékesek: egyáltalán nem a szórakozást, pláne nem a kikapcsolódást szolgálja! 
Nem tesz jót a gyerekeknek. 
Még annak a kölyöknek sem, aki amúgy szereti az ilyenfajta zenét. 
Egyrészt: a hangerő, amit produkál a szomorú iskolai cucc, egy vérbeli diszkóéhoz képest még így is csak békabrekegés. Másrészt meg a minőség is küszöb alatti: mintha pléhdobozban csörömpölne egy megmérgezett kutyafalka. Röhejes. Ettől egy kicsit okosabb telefon is szebben muzsikál.
De a legkárosabb az egészben, hogy a szünetben hallható ilyen fokú zajártalomból érkező gyerek hosszú időre kizökken a tanulás menetéből, hisz fölpörögve ér a következő órára, képtelen a koncentrációra, az agyában zakatol a ritmus, tagjaiban meg a rángás: csoda-e ha szétesik a figyelme?
Az már csak járulékos kárként csapható mindehhez, hogy akik az udvaron, a szünetben beszélgetni szeretnének, azok csak ordítva társaloghatnak; hogy a következő órára készülő lelkiismeretes diákot és tanárt (hinni szeretném erősen, hogy van ilyen!) egyformán zavarja a bufogó hangzavar; hogy a hirtelen szabadságot kihasználó gyerekeknél miféle őrjöngő reakciót vált ki a bömbölő „zene”.
Lehet velem vitatkozni, de előtte tessenek szívesek lenni nagyszünetben ellátogatni az iskolába, és egy pohár vízzel a kézben végigmenni a folyosón . 
Igazi siker az lesz, ha nem verik le az embert a lábáról.
Utoljára hagytam, mert a fölsoroltakhoz képest talán csak kézlegyintésnyi gondot okoz az ellenőrizetlenül szabadjára eresztett hangzavar. 
Az iskola mellett egy katolikus templom és több száz ember otthona található. Az előbbiben a csendes áhítatot, az utóbbiakban pedig mások magánéletét zavarják meg minden délelőttön. Ez már több mint elmulasztott odafigyelés – ez embertelenség.
Nem mutogathatunk folyton másfelé. 
Nem takarózhatunk a mai világ modernkedő szennyével, hogy az igazság olyan mint a vöröshagyma: rétegről-rétegre hámozod, bontod kifelé, s végül ami marad, azon csak sírni lehet...
Nem követendő példa, amiről mi – fölnőttek – mindannyian tudjuk, hogy rossz.
Ahhoz, hogy a környezetünk élhető, a városunk szerethető, a városközpontunk elviselhető és a gyerekeink sorsa iránt érzett felelősségünk vállalható legyen: ilyen kicsi, semminek tűnő kevés dolog rendbe tétele is szükséges.
Tán egy lépéssel előbbre jutunk.
 
*Istenem! Mi ez? Valami parádé?

Magyarkanizsa,2014.01.22.

A sorozat megelőző írásai ide kattintva olvashatóak:

V. A könyvekről
IV. A Guttenberg galaxis vége?
III. Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?
II. "Kiemelt" és "nem kiemelt" tantárgyak
I. Lesz itt (s-)írás?

   

A kontár pedagógus buzgul - V. rész

Ránk köszönt a nyár. Végéhez közeledik az iskola. Lezárulnak az osztályzatok, kiürülnek a tantermek. A nyári hónapokban jobb helyeken meszelik a termeket, folyosókat, javítgatják az épület év közben lepusztított részeit. Csíkot húznak a mosdók olajozott falára. Csupán egy-két ismétlésre fogott diák koptatja kényszerből az iskolapadokat, miközben tanáraik és ők is tudják, hogy a két félév alatt elhanyagolt tananyagot semmi pótlás nem helyettesítheti röpke tíz nap alatt. Ezért a gyorstalpalón elért pozitív jegy legtöbbször inkább a tanári jóindulat, semmint a tényleges tudás hozadéka. A szünidőt élvező többség viszont egy csapásra időmilliomossá válik. Vajon hányan vannak olyanok, akik olvasással sem restek agyonütni idejüket? Félek a választól.

A könyvekről

Nem vagyok egy technikai zseni, akárki igazolhatja. 

Ezért némi tisztelettel elegy óvatosság jellemez minden olyan helyzetben, amikor valami ismeretlen újdonságot látok. A telekommunikációs és számítógépes ipar már napi szinten is számolatlanul ontja a legújabb ketyeréket. 

Nekem végképp követhetetlenné vált ez a szédületes tempó. A múltkor egy strandon napozónál láttam sperlemeznél nem vastagabb képernyős valamit böngészni. Aztán mondták meg, hogy az illető hölgy könyvet olvasott. Abban a lapos izében akkor több száz elektronikus regény közül válogathatott. Gondolom, azóta már piacra dobták azt a modellt is, amiben több ezer címszó, könyvtárnyi anyag fér meg egymás mellett…

Nehéz fölfogni.

Haben sua fata libelli…

A tudálékos, latin műveltségét fitogtató hiszi csak, hogy nagyot mondott.

A könyveknek megvan a maguk végzete.

Pedig Terentianus Maurus csonka szövege kiegészítve így hangzik: 

Pro captu lectoris habent sua fata libelli. 

Ami szabad fordításban valahogy azt jelentené, hogy a könyv sorsa az olvasó fölfogásától függ. 

Ezt a derék megállapítást annyiban módosítanám – ismerve a kor mai szemléletét -, hogy a könyvek jövője, vagy sorsuk beteljesedése már régen nem csak az olvasó értelmétől, hanem leginkább az olvasóközönség nevelőjének a hozzáállásától függ.

Országos szinten megy a hülyítés. A legolvasottabb magyar szerző mind a mai napig Jókai Mór. Néhány ügybuzgó senkiházi most azon munkálkodik, hogyan kéne a mai kor nyelvezetére „lefordítani” A kőszívű ember fiai szerzőjének a munkásságát. Lamentálnak, hogy ódivatú, érthetetlen a szöveg. Meghaladja az olvasó ifjúság tudását – mondják az okosok.

Ám ahelyett, hogy azt a bizonyos tudás-szintet megemelni méltóztatnák valami módon, inkább szépen lejjebb verik a lécet. Pedig a mérce már így is a bányászbéka ülepe alatt van. 

Néhány latin, vagy németes csengésű, 19. századi kifejezésért föláldoznák, kiherülnék a klasszikus vagy a romantikus magyar irodalom óriásait. 

Az említett példánál maradva: vajon élvezhető maradna-e Jókai: És mégis mozog a föld című regénye, ha valaki kilúgozná belőle – az egyébként briliáns módon megrajzolt jellemű – Korcza ügyvéd úr gyakran hangoztatott domine fráterét?

Vajon elégséges-e az, ha tucatnyi nyögve-nyelve elolvasott könyv ismeretében valaki már egyetemre íratkozhat? Horribile dictu: be is fejezi azt… 

Nem egyszerűbb, ha enciklopédikus tudásunkat csiszolva, saját korlátainkat feszegetve esetleg idegen szavak szótárával olvasunk el, és értünk meg egy jó könyvet? El sem hinné az ember, mennyi hasznos információ lesz az ajándékunk!

Hisz az egyik könyv elolvasása föltételezi a másikét! 

A hümmögő Tamásoknak most üzenem: tessenek megnézni, mi hisztéria kíséri egy legújabb Harry Potter regény megjelenését! Napokkal korábban lecövekelnek a könyvesbolt elé. Persze, divatból. 

De a rajongói szokások már csak ilyenek. 

Hajdanában egy-egy sikerültebb, szirupos mű szerelmesek tucatjait kergette öngyilkosságba. Ma: hálózsákban dideregve várják a dedikációt, a számozott első példányokat.

Ha a megfelelés és a feladás kényelmesebbik útját választjuk, hamarosan nem lesz ember, aki egy délutáni műveltségi vetélkedőt középszintig tud nyerni. Vagy ha mégis akadna efféle, akkor sorozatszínészek magánéletéből kell majd jól megfelelnie… Nem valami derűs kilátások.

Az sem ad okot a túlzott optimizmusra, ahogy manapság a könyvekhez viszonyul a fölcsöpörödő nemzedék java. 

A Teremtő Ég ne adja, hogy igazam legyen, de néha, borúlátó kedvemben hiszem - eljön még az az idő, amikor a könyvekből fogunk megint tanulni. Amikor csak az olvasás marad a szórakozásunk és egyetlen mentsvárunk, amikor csak a könyvek által nyújtotta tudással kezdhetjük megint újra. 

Akkor majd, egy faggyúgyertya pisla fényénél ez a véleményem mindenkinek teljesen világos lesz.

Pósa Károly 

A következő, VI. rész címe: "Megüssem, vagy ne üssem..." (BIKINI)    

Az előző részeket itt olvashatja - IV. rész 

Meg itt olvashatja: III. rész
És még itt is olvashatja: II. rész
Meg itt: I. rész 

A kontár pedagógus buzgul - III.rész

Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Gondolom, többen észrevették már, hogy az újságban megjelenő szerény értekezéseimet rendre az interneten is elérhetővé teszem. Megannyi hozzászólás, vélemény érkezik címemre. Örömmel tölt el, hogy sokan gondolatébresztőnek és reagálásra méltónak találják írásaimat. Az alábbi részben egy már-már hétköznapi – ugyanakkor nekem és remélem mások számára is rendkívül fontos - jelenségről szeretnék néhány mondatot írni. Itt sem kell világrengető új gondolatokat keresgélni, inkább csak az az igényem, hogy végre egy helyen láthassam az ezzel kapcsolatosan összekapirgált véleményem mozaikdarabkáit. És arra biztatok mindenkit, hogy miképpen a világhálón, úgy az Új Kanizsai Újságba is – tiszteljenek meg egyező vagy ellenkező álláspontjuk kifejtésével.

Merni kell. Mert ha bátrak vagyunk - merünk, vagyis merítünk. Láttató a mi nyelvünk! Teller Ede szerint is a magyar nyelv a "gondolkodás gyorsírása".

Az idősebbek talán még emlékeznek rá: volt a tévében néhány pár évtizeddel ezelőtt egy rajzfilm-sorozat. Az volt a címe: Varázsceruza. 

A jó lengyel vagy csehszlovák animátorok egy borzalmas szocialista gombafrizurás szőke kisfiú kalandjait rajzolták meg, amint varázsceruzájával általában bajos élethelyzetekből vágja ki magát. Amit a csudálatos plajbásszal megrajzolt a főhős, az rendre életre kelt, működött és mi – kisgyerekek – gyakran sóhajtoztunk, hogy nekünk miért nem dukál hasonló varázseszköz?

Elmúlt az óta bő három évtized, de még mindig nosztalgiával gondolok erre a rajzfilm-sorozatra.

Fölnőttem és tudom, hogy nekünk nem adatik meg a varázsceruza bűbája.
Viszont azt mélyen hiszem, hogy egy közönséges grafit ceruzával és egy darab papírral, vagy egy csutaknyi krétával a táblán, hasonlóan varázslatos dolgokat teremthetünk. Számtalan ízben tapasztaltam, hogy amikor a szavak megkopnak, amikor ellustul a gyermekkorú közönség meg-megfáradó értelme - minden hókuszpókusznál többet ér egy gyors skicc magyarázat közben.

Fölrázza a szendergőket is. 

Megbolydul a hátsó pad.

Odatapadnak a rajzra, megnyílik a fantázia nagykapuja.

Néhányan megnevetik. Játékosságot lop az esetlegesen komoly téma légkörébe. 

Mert az előadó – pont tudásának és előadói mivoltának köszönhetően – általában (az esetek többségében, és mindig tisztelettel emlegetem a kivételt!) kimagaslik, „kinő” az őt körülvevő hallgatóságból. Ez már csak így van. 

A katedrán állni egy emberes küzdelem. 

Ezért aki magyaráz, tudásanyagot ad át egyedi méltóságában mintegy „lebeg” a hallgató többség fölött.   

Ám a nagy cseh filmrendező – Jirí Menzel – szerint óvakodnunk kell a túlzott méltósággal viselkedő embertől, mert az olyan ember, aki olykor nem nevettet és maga sem tud nevetni, az a közönség számára hamar hiteltelenné válik. 

 Ha rajtam múlna, az összes tanító embert olyan – divatos szóval – tréningekre küldeném, ahol színinövendékek előadói, rendezők, dramaturgok mesélnék el, miként kell gesztikulálni, a hangunkat hordozni, kilépni a padok közé, fölemelni a szemöldökünket vagy suttogóra fogni a mondandót. Mikor van ideje egy viccet elsütni, hogy nézzünk a gyengén felelőkre, van-e koreográfiája egy bő félórányi előadás élvezetesebbé tételének?

Ebbe a körbe tartozik a gyakori rajzolgatás kérdése is.

Ha nagyon dühösek vagyunk, mert értetlenkedik valaki, akkor általában epés hangon tesszük föl neki a kérdést: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Jó tanácsként – ha elfogadható tőlem – azt kérném, hogy amennyiben egy mód van rá, akkor rajzoljuk le mindenképpen. 

Nem véletlenül sűrűn illusztráltak a kisgyerekek tankönyvei, a meséskönyvek, a verseskötetek. Ha már egyszer olyan a világ – mint írtam az előző részben –, hogy a vizuális nevelést, a kézi rajzot és általában a képi világ teremtését és megértését hanyagolja az oktatás jelenlegi rendszere: szerezzünk örömöt és lopjuk bele az utánunk lépdelők lelkébe a rajz által életre kelő képzelet élményét.

Tudom, hogy nem lehet mindenki, aki magyaráz született rajztehetség.

De a pálcikaemberek látványa, az óvodás színtű házikó kéményére cifrázott füstcsóva is mindig fölér egy Walt Disney-s figura bájával, ha kellő szeretettel, beleérzéssel és örömmel kanyarították a táblára. 

Olyankor – éppen a rajzocska firka-jellegének köszönhetően – szembesülhet a gyerek, a diák, a hallgató azzal, hogy az előtte álló pedagógus, előadó, szülő, vagyis fölnőtt: ugyan olyan hús-vér ember, mint ő. Tökéletlenségéből adódóan szükségképpen ember. 

Humoránál fogva  pedig – emberi. Ezért szerethető.

És ha ezt az emberi arcunk mutatjuk nekik, mosoly és hála lesz a közönségünk tekintetében.

A következő rész címe: Irodalmi könny(v)ek

Pósa Károly