Tűnődés Cseh Tamás igazáról 2011-ben
Ha netán egyszer valaki megkér minket, hogy beszéljünk neki a hetvenes és a nyolcvanas évek Magyarországáról, a „puha diktatúrának” mondott pártállami mindennapokról, és általában a bolsevik ideológia által Közép-Európára erőltetett béklyókról, akkor majd minden fölösleges szó helyett meghallgatunk együtt néhány korabeli Cseh Tamás lemezt. Utána az avatatlannak érthető, a külföldinek meg legalább részben világos lesz mindaz, amit mi, magyar emberek, magyar fiatalok, akkor éreztünk, vagy átéltünk.
Ilyen és ehhez hasonló mondatokra bukkanok, valahányszor Cseh Tamás életművének titkát próbálom megfejteni. A gitáros-énekes fájdalmasan korai halála óta – 2009 nyarán, 66 évesen ment el közülünk -, számos vitaest, emlékkoncert, kiadvány igazolja azt, hogy művészete, a dalok, ahogyan ő fogalmazná, túlélték teremtőjüket. És azon túl, hogy a nóták, akkordok túlélték egyetlen hiteles és igazi előadójukat, mára teljesen önálló életre keltek. Példa erre megannyi átdolgozás, áthangszerelt Cseh Tamás-dal, amelyeket a popszakma minden területén kalandozó együttesek és zenészek az utóbbi egy-két évben saját repertoárjuk közé emeltek.
 |
| Kővágőörsön, vendégségben Tamásnál |
Történt egy nagy ívű kísérlet, a már klasszikusnak számító dalok emlékkoncert általi összefűzésére, a tavalyi Sziget bemelegítő napjának attrakciója lett volna. Ám – mint azt sokan megjósolták – a beharangozott szuperprodukció felemásra sikeredett. A tucatnyi együttes és előadó közül vajmi keveseknek sikerült új értelmet lopniuk az általuk átdolgozott Cseh Tamási dalok hangzásába, suták lettek a dallamok, erőltetettek az utalások. A megfelelési kényszer felülírta a szabad zeneszerzés örömét, a melódiák játékosságát.
Üdítő kivételek akadtak ugyan, akiknek sikerült valami újat ültetniük a már ismert Bereményi-Cseh szerzeményekbe, egyúttal tisztelegniük is a hunyt dalnok emléke előtt. De a többség sajnos inkább csak az unalomig mantrázott klisékbe kapaszkodva próbált fölpipiskedni Cseh Tamás előadói nagyságához.
Ez is azt bizonyítja, hogy az igazán meghatározó életművet, alkotót, nem lehet tehetség, szakmai és emberi alázat nélkül felülírni. Márpedig Cseh Tamás a szó mai értelmében olyan fajsúlyos egyénisége volt a magyar könnyűzenei életnek, amit minden magára valamit adó zenésznek, rosszabbik esetben önjelölt „sztárnak” illik figyelembe vennie, és kalaplevéve tisztelegni előtte.
A mai kor nemzedékének zöme Cseh Tamás életművét jobbára csak videó- és zenemegosztó portálok által ismerheti. Kevés az olyan velem egyívású ember, aki felkapná a fejét, ha a rádióban felcsendül Apa kalapja, vagy Desiré pályaudvari monológja.
Más világ köszöntött ránk. A színpadon egy gitárt pengető magányos énekes látványa az ilyen-olyan csillagporral behintett, harsány, magakellető tehetségkutató megaprodukciók mellett már-már balladaian szegényesnek hat. Hisz Cseh Tamás mellett soha nem ugrándoztak majdnem meztelen csecsű pom-pom lányok, föllépéseit nem kísérte sem tűzijáték, sem görögtűz, de még egy közepes teljesítményű füstgép se. Dalaihoz nem kellettek a kiegészítő elemek, fény- és hangtechnikai bravúrok, a szövegeket nem tupírozták háttérénekes kóristák légiói.
Cseh Tamás egyetlen reflektor fényében, két mikrofonállvány előtt, vagy sokszor mindezek nélkül, akusztikusan is ugyanazt adta, minőségben és élményben egyaránt. Állhatott a tévénézők millióit képernyő elé szögezve, tömött színházi lelátók karéjában, vagy falusi művelődési házak kopottas színpadán: ő eggyé vált dalaival. Ember és gitár hozta létre a csodát.
Első lemeze a Levél nővéremnek 1976-ban került a boltokba. A dalok szövegét a Cseh Tamástól elválaszthatatlan barát, Bereményi Géza írta. Saját maga, a kilencvenes évek elején kiadott interjúkötetben így vall erről:
- A Bródy Sándor utcai albérletben írtuk. Este volt, élveztem, hogy ott vagyunk hármasban Tamással és Másik Jánossal, és csinálunk valamit. Erről is szólt a dal. Hogy itt vagyunk mi hárman, és nem mentünk el, bár sokszor el akartunk menni ebből az országból.*
A lemez minden sora, minden akkordja erről a tétova bizonytalanságról, a helyét kereső magyarországi ifjúságról szól. Szerepet kap itt a nosztalgia, az elveszett gyermekkor iránti visszagondolás, amikor a csínytevések, a kalandok még más értelemben mutatták a világot. A Tanulmányi kirándulás andalító dallamára elébünk tárul a kiskamasz srácok minden akkori gondja-baja. Első ébredésük a nemiség jegyében, a tanárnő iránt érzett megnevezhetetlen vágyuk, a hétköznapokból kizökkenő gyermeksereg rácsodálkozása az életre, az erdő fái és a nap sugarainak fénynyalábjai között. Bereményi szövege hitelesen tolmácsolja az anyjuk szoknyája mellől kikavarodó fiúk első önálló gondolatait, a környezetükről alkotott véleményüket, a félszeg mosolyukat, és azt a bizonytalan érzésüket, amit hangos melldöngetéssel próbálnak jól-rosszul leplezni. Ugyan akkor mindannyian tisztában vannak a sebezhetőségükkel, esendőségükkel és azzal, hogy a világ bizonyítottan sokkal bonyolultabb annál, mintsem azt még most gondolni mernék.
A Hatvanas évek ugyanezt a múltba révedő, már-már idillikusnak tetsző képet festi tovább. A hullámzó Balaton akkoriban, és később is még nagyon sokáig egyet jelentett a szabadságvággyal, az önfeledt szórakozással, a megesett szerelmekkel, alkalmi kalandokkal. Sok fiatal a nyári hónapok alkalmával tapasztalhatta meg igazán, mi a közösség, mennyiféle ember és gondolat színesíti a valóságot. A Balatonon eltöltött boldog gondtalanság időszakát csak az ifjúság folyton kereső, lázadozó életérzése árnyalja időnként. Bélatelep mára fogalommá vált, pont ennek a dalnak köszönhetően. Egy kerthelyiségben gitárzene szólt, és a rádióban beatzenét hallgató fiúk és lányok Sartre-ról meg Kantról vitatkoztak, miközben olcsó dohányt szívtak és vastag keretes szemüvegük tompán csillogott.
A Presszó és az Apa kalapja tulajdon képen két különböző, ugyan akkor szervesen mégis egybe tartozó szerzemények. Mindkét zeneszám a családfő elvesztéséről szól. A gyermekét, asszonyát elhagyó apák hiánya talán a fiúgyerekeket érinti legfájdalmasabban, hisz elveszik példaképük, kihátrál mögülük az az ember, aki egyfajta bizonyosságot, erőt, hatalmat és oltalmat kéne, hogy nyújtson az élet zivataraiban. Márpedig a tinédzser korú fiúkat igen gyakran állítja kihívások elé az életük: kezdve a lányokkal való igen összetett viszonytól, a baráti kör gerjesztett elvárásokon át, a szülők, a tanárok és általában a társadalom által megkívánt szabályrendszerekig. A csonka családban élő gyerek akaratlanul is előbb szembesül az élet igazságtalan mivoltával, előbb kapja a pofonokat, mint a tőle szerencsésebb társai.
Az éjféli gyors, a Nincsen más és a Krakkói vonat hármasa is egybe tartozik, mert témájuk a nő. Nem egy nő, nem egy lány, hanem száz és ezer nő, akik valamilyen szinten megérintették Cseh Tamást és Bereményi Gézát. Nem föltétlenül testi kapcsolatokról szólnak a dalok, hanem az egymásra csodálkozásról, a másik gondolataira való ráhangolódásról, férfi és nő régi idők ködébe vesző párviadaláról. Magyar és lengyel lányok emléke tűnik fel a dalokban, az emigrációra kényszerülés felismerése, majd ugyanennek a feszélyező parancsnak a megtagadása, a hazakullogás, a megrettenés az ismeretlentől, a megfutamodás a gazdag bizonytalan mesevilágból a szegény, lesajnált, de már megismert létező valóságba. Cseh Tamás gitárjának húrjai pengnek, aláfestésként melankolikusan fütyül az énekes.
„Drága asszonyom, most lenne jó, nagyon-nagyon…” Fáskertynének és felszarvazott férjének neve is bekerült a halhatatlanok táborába, amikor a Jutalomosztás zeneszám szövege által végleg a köztudatba kerültek. Jó néhány generáció fiataljai ordították kéjes gyönyörrel hogy: „… más vagyok én most nem az, akit maga keres, Fáskerty elvtárs legyen már olyan szíves…” Az évzárók kínos pedantériájával megkoreografált ünnepélyei minden alkalommal egyet jelentettek a diktatúra rabláncaival. A parancsuralomra történő sorakozókkal, egyenruhákkal, felvonulásokkal, ütemes masírozással vagy éppen a színjátékba illő tapstengerrel. Az önkény, az egypártrendszer minden időben ügyelt arra, hogy az erőnek és az ezzel párosuló büszkeségnek és öntudatnak az illúzióját megadja a tömegeknek.
Erre voltak jók a május elsejék, a sokezres megmozdulások, zászlós meg fegyveres parádék, amelyek olyan egyforma rendszerességgel, uniformizáltan követték egymást, hogy a magára kicsit is valamit adó szemlélő óhatatlanul párhuzamot vont a sötétben saját magát hangosan fütyülve bátorító kisfiú, és a lánctalpak, katonazenekarok dübörgő hangja között. Mert Cseh és Bereményi kristálytisztán látták – amit rajtuk kívül még nagyon sokan, a többség meg legalább érezte – hogy a diktatúra is tulajdon képen berezelt kissrác, félelme a hazugságra épült hatalmának a kitapintható valósága. Ugyan akkor a személytelenül glédába állított rendszer mellett létezett egy nagyon is személyes világ, ahol nem ideológiákról szólt a nóta, hanem olyan Fáskertynékről, akik minden férfi és fiú mohó közeledését természetes kíváncsisággal viszonozták. Ami azt bizonyította, hogy a köz lapos ügyei mellett bizony a magánügyek nem sikkadtak el, sőt nagyon is éltek, az éppen imént említett női mellek a túlélést, az izgalmat, a tilosba tévedés boldogságát jelentették.
- A Déry Miksa utcában volt egy negyedik emeleti lakás. Gyakran tartózkodtam itt egy lánnyal, akivel csak barátságban voltam. Néha kikönyököltem az ablakon, sőt egy este kimásztam, s a párkány szélébe kapaszkodva lelógtam. Aztán fölhúztam magam és visszamentem.**
Valahogy ilyen körülmények között születtek a dalok, pontosabban a Nincsen más című szerzemény, ahogy arra Bereményi visszaemlékezik.
Cseh Tamás pedig úgy adja elő, annyi átéléssel énekli ezt és a dal párját, a Költözködést, hogy csak igazán azok tudják megérteni a dalt, akik már megtapasztalták néhányszor, milyen keserves dolog albérletből albérletbe hurcolkodni. Kullogni, vinni a kevéske cuccot valami talányos hely vagy szöglet felé. Tántorgást az egyikből a másik lakásba, a szilánkokra törő emlékeket.
Cseh Tamás korai dallamait valami finom patinaként vonja be az a melankólia, tétovaság, ami a nagyvárosba költözött fiatalembereket a hetvenes évek közepén jellemezte. Nem véletlen, hogy a Levél nővéremnek lemez bombasiker lett. A dalok kíméletlen egyszerűséggel láttatták és mondták el a tehetetlenség érzésén túl a szabadabb világra, nyitottabb gondolkodásra való fogékonyságát egy olyan nemzedéknek, akiknek azidáig még önmagát sem sikerült meghatároznia. Így lettek a Cseh Tamási dalok a nagyvárosi, de főként a budapesti lázadozó értelmiség himnuszai. A „nagykabátban dülöngélőké”, a presszókban gyülekezőké, a csapzott haj és szakáll mögül okoskodóké, a garbót és csőnadrágot viselőké, a titokban nyugati újságokat cserélgetőké, és mindazoké, akik Magyarország olyan történelmi időszakában élték meg ifjúságukat, amikor a tiltó rendeletek, megnyirbált szabadságjogok ellenére is sokan hittek egy igazságosabb és szebb világban, bíztak a jövőben, keresték az elérhető boldogságot.
Bizonyos, hogy Cseh Tamás dalai ebbéli reményeiket, vágyaikat éltették.
Hogy a kilencvenes években bekövetkezett rendszerváltás beigazolta-e húsz évvel korábbi várakozásaikat: erről szól a Levél nővéremnek II. része, a megkezdett dalok folytatása.
Másik lemez, egy régi zenész-baráttal: Másik Jánossal.
Úgy is lehet mondani: ez már egy másik történet.
A csillaggal * jelölt részek idézetek Fodor Sándor: Cseh Tamás című könyvéből. (Budapest, Grafitti Kiadó, 1993.)
Sokat, nagyon sokat kéne és lehetne írni Tamásról. A következő része ennek a kritika-szerű gondolatsornak arról fog szólni, hogy idelent, a déli végeken mi végre tűnik még mindig úgy, hogy nekünk a dalai egyre aktuálisabbak, holott zömükben jó két-három évtizeddel ezelőtt születtek. Meg hát személyes érintettségem okán is. Szóval: írni muszáj.
